Kis szürke kavicsként kezdtem létezésem, a többi kavics között. Voltak köztük nagyobbak, kisebbek, kemények és puhák, szépen csillogóak vagy éppen matt felületűek. Saját tehetetlenségünkben léteztünk, ha hideg volt akkor kihűltünk, ha sütött a Nap akkor felmelegedtünk. Esőben nyirkossá váltunk, és az arra szálló por vagy hamu ránk tapadt. Békésen ücsörögtünk a helyünkön, néha megmozdíthatatlannak érezve magunkat, ábrándozva arról, hogy valójában hegyek, igazi szirtek vagyunk, akikek mindenki megáll megcsodálni. Előző életeink hosszú hallgatag töprengéseink alatt elő, elő rémlettek, hogy valóban valamikor egy és önálló hegyek voltunk, felmagasodtunk minden felé, ám valamilyen erő elszakított az egységtől, a nagyságtól és apró kődarabként új életet kezdtünk, az egységnyi tudat apró maradványával. Sarkosak és élesek voltak a széleink, mi is romboltunk, amikor gurultunk lefelé a hegyoldalakon, még több darabra törve egyre kisebbek lettünk, morzsoltuk egymást, még kisebbé. Hegyi patakok görgettek ismeretlen ritmust diktálva előre haladásunkban, évszázadokat pihentünk egymás mellett szürkés folyómedrek csendes alján, egyre kevésbé sarkosan, egyre gömbölyödve, egyre inkább elvesztve eredeti formánkat. Hosszú hosszú ideig reménykedtünk egy kristálytiszta tó fenekén, nappal a fények játékát bámulva éjszaka a csillagok vibrálását csodálva. Amikor csendes volt a tó vize, és éjjel nem borzolták hullámok, halkan egymásközt suttogva arról a csodáról meséltünk egymásnak, továbbadva a hitet és reményt, hogy ha partra nem is jutunk ki, hanem csak szép csendesen egyre kisebbek leszünk, ha nem törünk további apró darabokra. Akkor az utolsó pillanatban amikor megszűnünk, felkerülünk - oda fel, és mi is a reményt fogjuk sugározni a többi kavicsnak, hogy lesz az életednek célja...
Aztán furcsa dolgok történtek, robbanások rázták meg a csendes tó vizét, vörösre festették a hullámokat, néha furcsa lények érkeztek komikusan lebegve, nem úgy mint a halak, akik nagy öntudattal úszkáltak mintha a teremtés csúcsai lennének, néha odébb lökdösve minket fura szájukkal. Az újonnan érkezettek nem maradtak sokáig, és csak lebegtek, majd eltűntek, szétfoszlottak a semmiben....
Aztán újabb robbanások voltak, és sok társammal a partra vetődtem, és tényleg létezett a legenda, tényleg volt part...
Itt eszméltem újra, mintha a létezés új lépcsőjére léptem volna.
Aztán felgyorsultak az események... Volt amikor egy puha kéz felemelt, megnézett megtörölgetett, markába szorított, jó érzés volt a sok sok melegség. Zsebre vágott, éreztem megkezdődik a nagy utazás... Ám ugyan az a kéz megint elővett rám tekintett, és már nem egy szépen csillogó kavics voltam, így ledobott. Ismeretlenek közé. Ez a történet sokszor megismétlődött.
Míg nem egyszer, egy olyan kéz vett fel, amely látott valamit, és elkezdte törölgetni, csiszolgatni egy kicsit, nem fájt, sőt kellemesen csiklandozott. Olyasmit látott bennem, hogy mosolyt csalhattam az arcára, csillogást a szemébe. Csak egy kis részembe tekintett bele, de úgy éreztem mindent lát bennem, nem kutakodott tovább, beszerzett mellém egy másik kavicsot is, így aztán egyre kevésbé foglalkozott velem, egyre kevésbé talált szépnek, és ügyesen elveszített. Sokáig kerestem és vártam a tekintetét amely újra felfedez... Lépten-nyomon igyekeztem az útjába kerülni, imádkoztam szélnek víznek, hogy tereljenek az útjába, és ők meg is tették. Ő azonban csak néha örült a kavicsnak, amelyet ő hozott el a tó partjáról. Aztán nagyon felgyorsultak az események, rájöttem le kell vetnem kavics külsőmet, hogy valaki felemeljen. Hosszas és fájdalmas munka volt, sokan felemeltek, örvendeztek nekem, de mindig a földön kötöttem ki. Utolsó erőfeszítéssel ledobtam magamról a maradék szürkeséget, és ekkor jött egy sokat szabódó lény aki még nem tudta, hogy tetszem e vagy nem, de felemelt és cipelt magával. Néha megmutatta ismerősöknek az ő furcsa kavics-kristályát. Aztán az ismerősök is és idegenek is észrevették, hogy lehetne ezen a kavics-kristályon csiszolni. Hát csiszoltak is. Volt aki mutogatott, volt aki megelégedett az akkori csillogásommal, és volt aki tovább akart csiszolni, de durva volt a korongja. Jártam kézről kézre, ha valaki otthagyott, rögtön felkapott valaki más. Már nem kavics voltam, és ekkor már tudtam, magamnak is kell tenni valami. Így hát megpróbáltam a belső ragyogásomat felébreszteni. Valamennyire sikerült, egyre többen kapkodtak utánam, mint érdekes játék kristály után. Még örültem is neki... Melyik kristály ne örülne, ha kicsi kis belső fénye elvarázsolja a közönséget.
Aztán jött egy Hölgy, tétova volt, és nem tudta, hogy tényleg szeretne egy ilyen kristályt, de vonzotta a belső tüze... Majd úgy döntött, hogy megcsiszolja. Nem durva szemcséjű agresszív csiszolóval, nem ő annál sokkal finomabb eszközökhöz nyúlt. Selyempapírral kényeztetett édes olajokkal, Meleg vizes fürdőkkel, mézzel, és testes borokkal alakította a lapjaimat, becéző szavakkal vette el sarkosságomat. Táplálta a belső tüzemet, de ha kellett behajított a fagyasztóba, amit nagyon nem kedveltem, lévén hideg és sötét. Aztán sok alakítás után a helyére került gyémánt mivoltom, melyet ő hozott elő, és most a szívében lakozok, a csodák világában. Köszönöm, hogy már nem vagyok kavics...
A tó hideg csendjében mormolt legendát már tudom, hogy igaz.
Amikor elfogy gyémánt lényem belső tüze, az felszáll az égre, és csillagként fog reményt adni a kavicsoknak, mert ők is lehetnek majd igazi fények...
Köszönet Kedvesemnek a naplóbejegyzéséért....
