Ősz, szív, világ...

Hulló falevél, melyet a novemberi ősz fagyaszó hidege merevít késpengévé, és üde sárga színe ellenére mint egy kardpenge hasít a ködtől burkolt békésen pihenő avarba. A csend megtörik, madárfütty sem zavarja ezt a néma kivégzést. Csak a felkelő nap vöröse adja a világítást a pillanathoz, amelyben elszárad, megbékélt falevelek közé hasít egy gyilkos penge. Neki már sikerült megfagynia az éjszaka folyamán, a kelő Hold fényében, ezüstösre edzve a levélke víztartalmát. Az avar békésen nyugszik elfogadva létének sorsát, óvón beterít földet és halottat egyaránt. Leplez, elmúlt világokat, napokat és pillanatokat. A Föld melynek ősisége semmit nem jelent napjainkban,  avar és humusz takarja szorgalmasan, minden pillanatot ápol éppen. Egy pocok rohan magokért éppen, a borzongást és a félelmet leküzdve a létért cserébe... Hajnalodik, pirkad, a színek feketéből és szürkéből ragyogóvá válnak. Arany, sárga, narancs és fakó zöld ébreszti a tájat. A pocok még rohangászik magvat, táplálékot kutatva. A bagoly behunyja szemét, a világosság bántja, borzolt tollával a nappalt várja. Elpihent csendesen emészti zsákmányát, az örök körfogás csodájában. Zizzen az avar, belépsz egy templomba, melyet nem ember, hanem az Úr nyitott számodra. Ha nyitott a szemed akkor látsz ezer csodát, és mélyen lehajtod fejed ennyi csoda láttán. Mikor majd ébredsz, hogy, ennek részese,  vagy, és nem kívülállóként sütkérezel a hajnali napban. Mikor átérzed a lelked és hovatartozásod tiszta ízét, és feloldódsz ebben a közös létben akkor érted meg léted valódi szépségét, mert már nem merítkezel magad világában. Önmagad vagy a világgal, a társaiddal, családtagjaiddal. Engedd meg ez és szíved minden szeretetét sugározd világodnak! Felismerve, hogy Te Ők vagy, mert egy világban léteztek. Nincs, nem lehet gyűlölet, mert annak értéke nincs, csak a Szeretetnek, mert a Szer etet...
Adj lehetőséget a szívednek, mely szívesen szeret, szívből, igazán. légy részese ennek a világnak, mely apró részekből és pillanatokból áll össze tökéletes egésszé..
Van a lelkednek egy része, mely nem hatalmat, sikert szeretne, csak szeretet, merítkezz meg ebben, és add tovább. Az életünk nem ár- érték arányos, hanem csak a szeret irányítja. Vagy a tiszta természet rendje... falevelek vagyunk, száradva  szép színesre, és a szelek táncát járva, de eljutunk a földre. Ki békésen, ki késpengeként, de hullunk a mélybe, célunk és igényünk szerint. A szeretet, mellyel a szülőföldünket szeretjük, adja az erőt a további szeretethez...
A szeretet melyet társuk, gyermekünk iránt érzünk... Mellyel tápláljuk világunkat, a csodát mely körülvesz minket.

Egy kazán... valahol Európában...

Valahol, Bécs és Passau között rángatja a mozdony a katonavonatot. Az osztrákok mint afféle rendszerető nép, már meggyújtotta a mécseseit a rendezett temetőkben, és a vonat ablakából, a sebesség miatt olyannak tűnik az éj, mintha a csillagok a földre költöztek volna, mert megunták, hogy annyira felülről tekintenek ránk egyszerű halandókra. A leérkező csillagok, amelyek szeretteink sírján ragyognak tudják, ők is elvesztették halhatatlanságukat és csak pillanatnyi fényt adnak a lelkeknek, az emlékezés homályában...
Aztán a kazán... igen őt etetni kell, hogy a rám bízott emberek akik békés, vagy éppen békétlen álomba merültek, ne fázzanak. Katonák ők, nagyszerű mégis törékeny és sebezhető harcosok, akár csak önmagam. Magam is harcolok, önmagammal, a gondolkozásmódommal, a szeretteimmel, a világgal. Szeretek egyedül virrasztani a sötét éjszakában. Szívesen megöleltem volna azt az amerikai katonát aki egész éjszaka kiabált, sírt és nyöszörgött. Nem tudom milyen élmények nyomták a lelkét ennek az emberi lénynek, de biztos, nem szerettem volna részese lenni... Nem tudom merre szolgált, vagy csak kedvese, szerettei hiánya okozta hagymázas álmait, meg tudom érteni, valamikor én is egy priccsen feküdve, suttogtam bele az éjszakai hideg párnába kedvesem nevét, és könnyeztem a magam mögött hagyott egyszerű világot. Könnyű volt együtt érezni vele, szerencsére a kor, így ötven után, már adott némi bölcsességet és hitet. A csillagok békés nyugalmát észrevéve már könnyű az embernek, mert már ráébredt az itt és most csodálatára... A minap egy filmben Assisi Szent Ferenc egyik mondata égett a memóriámba, "Azért látok rosszul, mert annyi csodát láttam a világban".
Közben megjelent egy néger (fekete) katona aki egész úton cigarettát tarhált. Bosszantott is meg nem is, az amerikai katonák mindig szeretik eljátszani a fennsőbbségest, hát neki ez nem sikerült, csak egy koldulót láttam, egy csövest, aki akár Budapesten is megszólíthatott volna... 
Minden pillanatunk csoda, még akkor is ha ezt abban a pillanatban teherként éljük meg.
Igen teher volt a kazán etetése, mely mint egy vasszörny nyelte a szenet és a fát. Szeszélyes volt mint egy nő, hol a kémény szellőzését kellett állítani, hol a tűztérét..., a haladó vonat sebességének függvényében. Ültem előtte, még jó hogy nem térdeltem, és szolgáltam őt. Egy fatuskó volt a fotelem, a mozgó vonaton, pattogott a tűz, a kazán teste forró volt, a kezeim vízhólyagosak, mert egy egy hirtelen fékezésnél valamiben meg kellett kapaszkodnom. A nyitott tűztér ajtón keresztül bámultam a csodát, a tüzet, mely mindig varázslattal tölt el, akár egy ősembert... Az izzó szén parázságy, aprócska tündéreket lehelt magából kék, lila és narancssárga színben. A zsákban feladott szén, nem volt lapátolható, csak kézzel, mélyen benyúlva széndarabkák közé volt adagolható a jó étvágyú szörnynek... A kezem, amikor levettem a kesztyűt, igazi munkáskéz volt, mélyen beleivódott a szénpor, mint egy büntetésképpen az elmúlt évmilliók fosszilizádósa miatt, s szén bosszút állt hosszas pihenését megzavaró emberen, és belemart a bőrébe a hajába, a ruhájába. Füstté válása előtt még igyekezett nyomot hagyni, mert belőle is por és hamu lesz. A kocsiban tárolt, kicsit kokszos szén nem volt ilyen kényes, könnyen lapátolható volt, de sokkal nehezebben adta meg magát a sorsának, sokszor kellett fával megtámogatni. A fahasábok, is külön személyiségekké váltak ebben az izzó világban. Volt amelyik szorgalmasan és pattogva kebelezte be a tüzet és gyorsan átizzott és volt amelyik mélán és lassan vette át a hőt. Az egyik fahasáb, nagyon nehezen adta meg magát az alatta tomboló izzó parázsnak. Stigmák jelentek meg kérges oldalán, és vörös vérszerű anyag bugyogott elő belőle, mintha fájna számára a tűzre vetés. Ott ücsörögtem a kazán mellett és bámultam ezt a hasábot. Gondolatok ezrei cikáztak végig bennem, és érzelmek ezrei törtek fel lelkem mélységes bugyraiból. Sír, vagy vérzik? Inkább véresnek láttam a kéreg közül feltörő nedveket, mint aki szenved jelen világunkért, és szónoki kérdéseket tesz fel, miért szállítunk amerikai tankokat Magyarországról, Németországba, ez a sok fiatal lélek miért nem a szülőföldjén van, és végez éltető tevékenységet, főleg békeidőben...? Miért kell még fával tüzelni, egy olyan berendezésen, mely manapság már a mozdony villamos energiájával is megoldható lenne. Mennyi elpazarolt energia mondhatni fölöslegesen. Ezért ontott vércseppeket a tuskó, és könnyeztem vele én is. Együtt égtünk el a halottakért, legyenek azok emberek, vagy fák... a hatalmak játékában. Mindig azt gondoltam, hogy nem az a probléma, hogy vannak emberek akik hatalmaskodni akarnak, a problémát az árnyékukban meghúzódó, őket kiszolgáló nímandok okozzák, mert ők sokkal többen vannak... Maradjunk emberek, akiknek a szeme a sok csodától romlik meg, mint fényben sütkérező nem éppen etikus módszerekkel manipuláló "tisztánlátó" érdekemberek világától...