Este egy gyermekkori baráttal...

 Találkoztunk, iszogattunk, biliárdoztunk késő estig. Gondolatokat érzelmeket ápoltunk, olyanokat melyelyekre mindkettőnknek szüksége volt. Ha találkozunk mindig esik az eső, mintha múltunk csodáját siratná, melyet már nem tudunk visszahozni, hiszen hajtincseink őszülése létünk szürkeségét jeleníti meg. A barátság, a kötöttségek nem tudnak elmúlni nyomtalanul, csak talán lecsendesednek, kicsit megfakulnak, de abban a pillanatban mikor felemlegetjük őket tiszta fénysugárral törnek elő, értelmet adnak jelen létünknek, bearanyozzák azt. 

Ma este is esett az eső Erzsébetvárosban, csodás fényeket szikráztatott a többször foltozott utakon, sárga lámpák fényét varázsolták egy fényjátékká, ballagtam, álmodtam, a csodát amiben létezhetek ódon bérházak által szegélyezett utcák során. Mára már az utcák éjféltájban megtellnek kihült autócsodákkal, melyekre a csepegő eső a lámpafénye karácsonyi füzért varázsol. Mint a lány, aki szépívű csizmájában a kapu előtti lépcsőre lép, keresi feneketlen táskájában a kulcsot, mely kaput nyit. A mozdulat olyan bályos, szeretném ha festeni tudnám, elegáns, már kihívó, mégis csodás. Elhaladok mellette, szép a kabátja, félőpillantást vet rám, egy bőrzsdekis srácra. Talán nem látja a csodát amit az utca szikráz, talán késői munkából tér haza éjfél tájt. Majd állok a troli megállóban várva a járművet, böszme taxis fröcsköl le pocsolyával nem foglalkozva, mi közben ezen sorokat írom még szárad a nadrágom, Régen a taxisokat forintnélkülinek hívtuk, "Bélást" dobáltunk, hogy legyen pénzük. Ma már csak töprengek a botor alakon, ki éjszakában nem tiszteli a baktatót. sárga talicskájában nyomul a sötétben, a fényesség a lelkét nem érinti a napfényben. Mosolygok apró csínyján, hiszen neki ennyi jutott, az élet szebb része számára nem jutott. Csöpög az eső, hajléktalan fosztogatja tisztességgel a kukát, nem kidobált szemétt, az értekes eredmény. Nézem a bácsit, békés, jóindulatú, kezem mozdul, belső zsebbe nyúl. Szeretnék adakozni embertársamnak, kinek a sorsa kegyetlenebb a sajátomnál, pár papírpénz a megváltásom ma estére, a lelkem mégis háborog, hiszen ez csak adomány, könyörület. Az eső pedig csak csepeg, az ég síratja emberét. Sír a bácsiért, sír miattam, mert nem azt adtam amit adhattam. 

Csodás a Dohány utca ebben a csepegős fényben, még idegenajkú hangos kárálást is elnyomja a homály. Olyan lények járnak utcáinkkon melyeket legrosszabb rémálmainkban sem jelentek meg. Nagyapáink, nagyanyáink küzdöttek, takarították el a romokat az utcákról, építették vissza házakat, szüleink tették élhetővé ezt ez országot, majd jönnek a jöttmentek. Milyen szép szó volt ez hajdanán. Szóval a jöttmentek, nemzetük kiontott vérén újjáépített városunkban tivornyáznak, hangoskodnak 22 óra után? Kik ezek az emberek? ki hívta ide őket, tényleg így kell viselkedni? A csatát saját kisebbségünk ellen elvesztettük, kell mégújabb ellenség? 

Álmodom a világot a szobros csodás épülethomlokzatokat látva. Fantasztikus crescendo amit az érkező 74-es troli művel. Az eső most is csepeg siratva a világot, pedig az egyszer jó volt, élhető, szerethető.... 

Az esőcseppek pedig csak hullanak, elmosva világunk mocskait, fénysövénnyé varázsolva útjaink, járdáink.... 

Barátok nélküli este....

 

Barátok nélküli este... Mennyire furcsa így 60 felé, az egyik  "Covidos" három oltással. A negyedik nem ér rá, mert mert dolgozik. Zoltán napot ünnepeltünk volna, egy barátunk munkahelyén, ahol a klubteremben van bililirádasztal, csocsó, darts.... Aztán a házigazdát felhívva, melynek névnapját, születésnapját is ünnepeltük volna, szinte fellélegzik, hiszen ma este van a vitorlás társasággal buli, így részt vehet rajta. Két hét leszervezése állt a mai közös program mögött, egyeztetés, örvendezés, örömködés. a régi társak újra együtt, csak a valóságért. A lemondásokat megértettem, csak a házigazda hozzáállását nem. Több hónapja szerettem volna megköszönteni név, majd születésnapján. Nem sikerült, biztos bennem van a hiba, azonban a ma déli beszélgetés,elgondolkoztatott. Hová lett a srác, akivel együtt ültünk a padon, keseregve a nő nélküli létünkön? Mi történt, mi változott a világban.Az ő világában és az én világomban. Nem vállalt fel egy snooker-ezős estét, egy régi baráttal? Vagy tudván tudva másképp gondolkozó nem fért a világába? Megdöbbenve állok a történések előtt. Vesztesnek érzem magam, én kezdtem szervezni a bulit, lemondták, de hogy a házigazda is, akit edig a barátomnak tekintettem kiszállt a buliból. Hát én többet nem szervezek semmit.......  

Szeptemberben még felhívtam, majd novemberben amikor én hívtam rám pirított, hogy nem kerestem. Aztán telefonját böngészve, miközben próbáltam beszélgetni vele, felfedezte nem ő hanem én hívtam. Mert előtte leszúrt, hogy nem hívtam vissza a múlt héten. Aztán számára is kiderült, csak elméletben létezett a hívás. E hétre megígérte összehozunk valami találkozót, majd hív mikor lesz jó. Ma péntek este van, eddig nem jelent meg a hívószáma a telefonomom. Búcsúzunk a régi barátoktól, távolodunk, ködbe süllyednek együtt töltött fiatalságunk napjai, értéktelenné válunk csak egyszerűen.... 

Furcsa szerda este... egy baráttal.

 Írásomat a Keleti-pályaudvari mertó kijárat egyik menekülési útvonal jelző kis zöld táblája érlelte meg. Jöttem fel a mozgólépcsőn, miután elköszöntem barátomtól, ő sem, én sem voltam szomjas. Megigézve néztem a kis fehér nyilat a villogó zöld táblán, kijárat, exit, menekülési útvonal. Gondolatok garmadája öntötte el elmémet, érzések a lelkemet. Csípós hideg volt kint, miután a felszínre kerültem. Jó szokás szerint meggyújtottam egy cigatettát, mélyen leszívva az első slukkot, nem éreztem magam filmhősnek, sem világmegváltónak, csak kavarogtam a gondolatok, érzelmek és az idővonalak síkján. A Keleti pályaudvar méltóságos épülete, az allegóriákkal, az igazi vasúti úttörőkkel még kisebbé tette létemet. Tartalmas esténk kavargó érzései, talán még valószínűtlenebbnek tüntette fel létemet. Az aprócska kis találkozás, nagyon rövidre sikeredett barátommal, kicsivel több volt mint 180 perc. Az eseményeket fordított sorrendben fogom megírni.

Két nagyon megváltozott ifjú titán találkozott, már pocakosan, az egyik majdnem kopaszon, a másik ősz szénakazlat viselt a fején. A búcsú előtti pillanatok voltak a legkeményebbek. Mindketten munkás emberek lévén, ráadásul egy a munkáltatónk is, műszak után fáradtan álltunk neki ennek a találkozónak. A beszélgetésből kiderült, mindketten arra vágytunk, -mondja le a másik a találkozót-! Fáradtak voltunk és megtörtek, pihenni vágytunk volna az otthon biztos melegében. Közben rájöttünk, szükségünk volt erre a találkozásra, gondolatokat életérzéseket osztottunk meg egymással. Talán mint még soha, terítettük ki lelkünket egymás előtt. Ekkor már a dohányboltban vásárolt kis laposüveges Jagermeister is rádolgozott az őszinteségre. Beszélgettünk, régi barátokról, régi lányokról, kikre most is csak csodálattal, tisztelettel tudott emlékezni bárdolatlan lelkünk. A barátok kik boldogtalan kapcsolatokban élnek a mai napig is, kik sokkal többet érdemelnének ebben az életben. Anekdótáztunk miután bezárt az étterem ahol indult az este. Barátom mondta,- Te áttáncoltad az életedet!- Pedig nem is tudok táncolni. Ám sorsokat hallgatva, történeteket figyelve, tényleg.