Találkoztunk, iszogattunk, biliárdoztunk késő estig. Gondolatokat érzelmeket ápoltunk, olyanokat melyelyekre mindkettőnknek szüksége volt. Ha találkozunk mindig esik az eső, mintha múltunk csodáját siratná, melyet már nem tudunk visszahozni, hiszen hajtincseink őszülése létünk szürkeségét jeleníti meg. A barátság, a kötöttségek nem tudnak elmúlni nyomtalanul, csak talán lecsendesednek, kicsit megfakulnak, de abban a pillanatban mikor felemlegetjük őket tiszta fénysugárral törnek elő, értelmet adnak jelen létünknek, bearanyozzák azt.
Ma este is esett az eső Erzsébetvárosban, csodás fényeket szikráztatott a többször foltozott utakon, sárga lámpák fényét varázsolták egy fényjátékká, ballagtam, álmodtam, a csodát amiben létezhetek ódon bérházak által szegélyezett utcák során. Mára már az utcák éjféltájban megtellnek kihült autócsodákkal, melyekre a csepegő eső a lámpafénye karácsonyi füzért varázsol. Mint a lány, aki szépívű csizmájában a kapu előtti lépcsőre lép, keresi feneketlen táskájában a kulcsot, mely kaput nyit. A mozdulat olyan bályos, szeretném ha festeni tudnám, elegáns, már kihívó, mégis csodás. Elhaladok mellette, szép a kabátja, félőpillantást vet rám, egy bőrzsdekis srácra. Talán nem látja a csodát amit az utca szikráz, talán késői munkából tér haza éjfél tájt. Majd állok a troli megállóban várva a járművet, böszme taxis fröcsköl le pocsolyával nem foglalkozva, mi közben ezen sorokat írom még szárad a nadrágom, Régen a taxisokat forintnélkülinek hívtuk, "Bélást" dobáltunk, hogy legyen pénzük. Ma már csak töprengek a botor alakon, ki éjszakában nem tiszteli a baktatót. sárga talicskájában nyomul a sötétben, a fényesség a lelkét nem érinti a napfényben. Mosolygok apró csínyján, hiszen neki ennyi jutott, az élet szebb része számára nem jutott. Csöpög az eső, hajléktalan fosztogatja tisztességgel a kukát, nem kidobált szemétt, az értekes eredmény. Nézem a bácsit, békés, jóindulatú, kezem mozdul, belső zsebbe nyúl. Szeretnék adakozni embertársamnak, kinek a sorsa kegyetlenebb a sajátomnál, pár papírpénz a megváltásom ma estére, a lelkem mégis háborog, hiszen ez csak adomány, könyörület. Az eső pedig csak csepeg, az ég síratja emberét. Sír a bácsiért, sír miattam, mert nem azt adtam amit adhattam.
Csodás a Dohány utca ebben a csepegős fényben, még idegenajkú hangos kárálást is elnyomja a homály. Olyan lények járnak utcáinkkon melyeket legrosszabb rémálmainkban sem jelentek meg. Nagyapáink, nagyanyáink küzdöttek, takarították el a romokat az utcákról, építették vissza házakat, szüleink tették élhetővé ezt ez országot, majd jönnek a jöttmentek. Milyen szép szó volt ez hajdanán. Szóval a jöttmentek, nemzetük kiontott vérén újjáépített városunkban tivornyáznak, hangoskodnak 22 óra után? Kik ezek az emberek? ki hívta ide őket, tényleg így kell viselkedni? A csatát saját kisebbségünk ellen elvesztettük, kell mégújabb ellenség?
Álmodom a világot a szobros csodás épülethomlokzatokat látva. Fantasztikus crescendo amit az érkező 74-es troli művel. Az eső most is csepeg siratva a világot, pedig az egyszer jó volt, élhető, szerethető....
Az esőcseppek pedig csak hullanak, elmosva világunk mocskait, fénysövénnyé varázsolva útjaink, járdáink....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése