Liberalizmus... a társadalmunk halála...

Egy nagyon kellemes péntek éjszakán történt a döbbenet, semmi extra csak némi áldatlan állapot egy több mint 100 éve lakott bérházban, Budapest majdnem szívében a Garay téren, nem messze a Keleti pályaudvartól.... Régebben abszolút polgári környezet.Nyitott kapuk, nyitott konyhaajtók, körfolyosó, étvágygerjesztő illatok, egymáshoz átjáró háziasszonyok...
Egy nagyszerű délután, és csodálatos este után érkeztük haza. A nagyszerű délutánt a Pólus Plázában töltöttük, vettünk a hörcsögünknek új bújó-fát, hosszabitót a tévéhez, a fejhallgatóhoz, (ha a párom pihenni szeretne), új mikrofont a közelgő új marketinges munkánkhoz. Mellesleg még meg is vacsoráztunk, majd elmentünk egy régi kedves baráti házaspárhoz megtekinteni az új otthonukat. Amely valóban csodálatos, és nagyszerű volt. Fantasztikus este volt....
Egészen addig amíg haza nem értünk. A kaput kinyitva egy erősen pigmentált (szóval cigány) származású egyén egy a házban lakást bérlő lakótárs motorját piszkálta... Megdöbbentem, nem kicsit. Aztán amikor előadta a történetét a ma meghalt 3 éves kislányáról, és hogy holnap ideköltöznek, és ő a közös képviselő képviselője, és hogy benzinmotoros járművet ilyen is és ilyen jogszabály szerint itt tilos tárolni....
Huhh... csak álltam és csodálkoztam, hogy ezek a retkek tényleg így kikupálódtak... Marketing, hivatkozás, fellépés... Aztán bemutattam a motor tulajdonosának, aki "nem magyar állampolgár" leverte őt :-)
Persze akkor volt "Police" meg mit tudom én mi... a fél ház már kint volt, mert elég nagy volt a zaj. Ám rendőrt hívni senkinek sem volt esze....
Hallgatták ennek a félnótásnak a képtelen monológjait...
Aztán persze nagy dérrel dúrral elment, jól becsapva a frissen felújított bejárati kaput. Aztán másnap mégsem költöztek... ki is adná ki ingatlanját ilyen labilis személynek... Persze erre is volt példa, remélem tanult belőle a tulajdonos, mert a bérlők egy milliónyi UPC hátralékot hagytak, a mozicsatornákkal, de megérdemli a tulajdonos, hirtelen haszonszerzés... jó... egy lakóközösség szétverése, a nyugalom nem számít, dübörög a Lagzi Lajcsi király.....
Ember! Hát tényleg nem nézed kinek adod ki a lakásodat? Tényleg ennyire a hirtelen pénz, mert hazajöttek Strassbourgból? Ennyire csacska vagy, nem látod nem tud rá vigyázni, csak gondot és bajt okoz, és nem csak Neked, hanem a közösségnek is....
Évek óta nem tudjuk asszimilálni saját kisebbségünket, amely mellesleg már többség! Értitek! Többen vannak! Szaporodnak! Mi tartjuk el őket!
Tényleg kell nekünk még egy moszlim közösség amely nem akar dolgozni, nem akar semmit tenni! Emberek ébresztő a saját kisebbségünk többség már, és mind azt várja, hogy mi tartsuk el őket.... És még tényleg vannak olyanok akik esélyegyenlőségért harcolnak.... Több esélyük van mint kellene, a saját porontyainknak nincs ennyi esélye... tényleg azt hiszitek, hogy egyetlen egy darab cigány orvostudor.... akinek szeretném látni a vizsga eredményeit megválthat titeket?
Ébresztő... kihalunk!
Ezt akarjátok?
Ja, ha igen, akkor legyen...
Én még megfeszülök....

Kalandok a vasúton (mások elmesélése alapján) III. Rántott semmi....

Régebben hallottam, ezt a kis aprócska "szösszenetet" egy étkezőkocsis kollégától, egy kellemes sötétlő hegyek közt kanyargó vonaton, a végtelennek tűnő éjszakában... Aztán eltűnt valahogy a "winchesterem" valamelyik tárolójában.
Mi is indította be ezt az aprócska történetet a szemfülességről, és a semmi eladásáról? Nem tudom, talán a Belgrádi éjszaka, vagy az öröm, hogy ismét a fedélzeten lehetek, talán a szerb semlegesízű vodka naranccsal... ki tudja. Vagy az az aprócsak csíntevés, hogy az 1 Euro-s kávét, azoknak akik nem köszöntek vagy nem tették hozzá hogy "Please" 2 Euro-ért adtam :-) Nem tudom. Kétszer próbálkoztam minden delikvensnél, köszöntem, de amikor válaszként csak a "Koffííí" szót hallottam kicsit elszomorodtam, és szívem szerint a mai dátumot is hozzá adtam volna a számlához :-)
Igazából azt hiszem, mégis a miskolci Tiszai pályaudvar a ludas..., van ott egy bolt ahol, még mindig lehet kapni régi "UTASELLÁTÓ" csokirolót, és számtlan élményt hozott fel a tisztesség és becsület korából, amikor még az emberek köszöntek, ha beléptek valahová, és "Fő Úrnak" szólították a felszolgálót, (mert ugye aki étel italt adott, annak neve legyen áldott).  Szóval és tettel voltak Emberek, és nem csak droidok... Mindenkinek kijárt a tisztelet, a házmesternek, a kalauznak, még a piaci kofának is.
Na, szóval maradjuk meg a miskolci Tiszai pályaudvarnál, az említett boltban árultak "rántott sonkát"... Mivel a gasztronómia iránt érdeklődő ember vagyok, gondoltam egye fene, próbáljuk ki.... Igazából egy klasszikus négyszögletes préselt sonkaszelet lett kirántva, némi "bundával" de a mikróban megmelegítve isteni eledellé vált. Annyira, hogy vettem hiretelen belőle még kettőt, ám a harmadikat nehezen gyűrtem le...
Történt ez egy négy napos út elején, amelyhez annyi kedvem volt mint "mókusnak az erdőtűzhöz", ám ez a kis apró gasztronómiai élmény bearanyozta a napomat, és innéttől kezdve csak vidám és kiegyensúlyozott tudtam lenni, melyet vendégeim is honoráltak :-)
Szóval innét jött a történet. Az ominózus "80"-as évek végén az Újpesti stadionban dolgozó kollégák megbíztak egy idős hölgyet, hogy csináljon nekik rántott húsos szendvicset, melyet ők 150 forintért tudnak a lelátókon értékesíteni. Az idős nyugdíjas hölgy el is vállalta a kihívást, és nekiállt rántott húsos szendvicseket készíteni...
Árulták is nagy boldogan a lelátókon, aztán csak érkeztek a panaszok az üres bundás zsemlékre. Mert ugyanis a szemfüles ángyi nem használt hús a szendvicsekhez. Hanem vékonyra vágta a zsírt és azt panírozta be... Majd ami kiolvad a sütés után, újra felhasználta, és így óriási paníroszott semmi lett a zsemlékben, melyból a panír gazdagon kilógott, azt a hitet keltve, mekkora hús van a szendvicsben.
Embertáraim, gondolkodtatok már el azon egy pillanatra, hogy hányszor vásároltok ilyen panírban gazdag, de tartalom nélküli dolgokat......

Belgrád, 2017.09.24.

Sztrájktörő lettem....

Valahogy belekeveredtem egy sztrájkba. A szüleim, volt kollégáim, tanáraim, mestereim sok mindenre megtanítottak ami az életben hasznos lehet, szakmai fogásokra, apró trükkökre és még kitudja még mire, de sztrájkolni nem tanítottak meg. Hogyan lehet a munkamegtagadást méltósággal, a lehető legkevesebb kárt okozva, mégis hatékonyan célratörően megoldani. Amikor először merült fel a gondolat a szakszervezet részéről, heroikus elképzelésim voltak, nagy látványos demonstrációnak képzeltem, ahogy a munkahelyünkön elszánt arcú kollégák -az összes kolléga-, együtt ülnek, kicsit talán fenyegetően, megtagadva együttesen a tevékenységet. A mi munkahelyünk egy kicsit más mint a többségé, hiszen mindenki csak akkor jelenik meg, amikor szolgálatba lép, így az a fura helyzet alakult ki, hogy három éve mióta itt dolgozom, sok kollégával még egy szót sem váltottam, pedig nem vagyok az a kifejezetten barátságtalan fajta. Ráadásul naponként sem egy időben indulunk útjainkra, ki hajnalban, ki reggel, ki pedig késő este...  Az oktatások azok, ahol a legtöbbet találkozunk, többen egyszerre.
Így nem nagyon volt lehetőségem kikérdezni idősebb, tapasztaltabb kollégákat, ám a sztrájk alatt kiderült, hogy ennek a részlegnek ez volt az első önálló munkabeszüntetése.
Az okot értettem, és még most is értem, hogy egy csomó járatot meg akar szüntetni a vezetőség, okkal vagy ok nélkül. Ráadásul nem adtak megfelelő tájékoztatást, hanem idegen vasutak alkalmazottjaitól értesültünk sorsunkról.
Szóval felröppent a hír, hogy valamikor sztrájkolni fogunk.
Azán egyszer megérkezett a hír, hogy ettől eddig megkezdjük a munkabeszüntetését. A továbbiakról pedig tájékoztatnak minket.
A sztrájk kezdetekor éppen megérkeztem a végállomásra, így sok dolgom nem volt vele. Aztán este amikor hazafelé indultunk volna - majdnem teltházzal-, még mindig tartott a sztrájk. A kollégával akivel együtt voltunk megállapodtunk, hogy mindent úgy csinálunk mintha nem történt volna semmi, és beszállítottuk az utasokat, és elindult minden a szokásos kerékvágásban....
Az egész éjszakát áttöprengtem, helyesen vagy helytelenül döntöttem. Be kellett volna e zárnom a járművet, és megtagadni az utasok elszállítását, mert hát ez lett volna az igazi munkabeszüntetés. Vagy, felengedni az utasokat, és a szolgáltatásokat "amelyekért fizettek megtagadni? Vagy minden jó így ahogy van...
Szerencsére két három nappal később volt a következő utam, ahol viszont már négy kollégával együtt indultunk volna útnak. Rendesen fel is készültem a közel háromnapos útra, és elmentem a munkahelyemre. Közben állandóan tépelődtem. Teljesen egyet értettem azzal, hogy ki kell állnunk a magunk igazáért, és nyomást kell gyakorolnunk a munkáltatóra, azzal viszont nem, hogy ártatlan, a szolgáltatásért fizető emberekkel tóljunk ki...
Ráadásul előttem lebegett az egyik vezetőbeosztású ismerősöm elég bürokratikusra sikerült mondata egy a nyárelején megváltoztatott szolgáltatással kapcsolatban, melyben meglehetősen sok utas volt érdekelt: - Az utasnak indulás előtt kötelessége tájékozódni az esetleges változásokról.... Szóval ennyire érdekli a vezetőséget az fizető utas problémája. Napjainkban tényleg eljutottunk oda, hogy az utas az az elem az utazásban, amelyik leginkább zavaró tényező? Tényleg nem róla kellene szólni a szolgáltatásnak?  Mai napig rettenetesen felháborít amikor egy étteremben "Cigánypecsenyét" rendelek, majd megérkezik valami a tányéron, amely jó esetben egy köztes lét felé haladó szárnyas fizikai teste, majd mikor reklamálok, akkor megdöbbennek, miért nem lehet pulykából cigánypecsenyét csinálni? Nem... az sertéshúsból készül...
Na szóval, valahogy így áll hozzá az utasbarát kommunikációhoz, és szolgáltatáshoz a vezetőség. Akkor mi egyszerű hétköznapi szürke alkalmazottak mit remélhetünk....
Visszatérve az eseményekhez, az említett út előtt én is bejelentettem, hogy sztrájkolok. Megint csak nem a meggyőződés vezetett, hanem az események. Ugyanis a járatból kivettek egy magasabb szolgáltatást nyújtó egységet, úgy hogy a előzetes diagramm alapján teltházas volt. Na, ezt a traumát nem tudtam volna bevállalni. Állni a tengerpart mellett, és hallgatni a becsapott embereket, családokat akiket megfosztottak a pihenés emberi léptékétől. Az egyik "bátor" vagy éppen rinocéroszbőrű kollégánk elvitte a járatot, egyedül, úgy hogy három egységnek nem volt személyzete. Lehet, hogy gyáva vagyok, vállalom, de azt amit ő kaphatott az nem vállaltam. Így a sztrájkolókkal itthon maradtam. Aztán a járat elindulása után hazaküldtek minket... Így nem marad semmi zavaró tényező.... Csak a zavar bennem.. de az egyre nagyobb...
Egyre inkább búskomorságba estem, már minden olyan dolgot amelyet otthon szerettem volna megcsinálni, elkészült... Ismerem annyira magamat, hogy a semmittevésem egy bizonyos szinten túl rombolásba fog csapni...
Ám a sztrájkkal töltött napok száma folyamatosan nőtt és nőtt. Szerencsére nem voltam vezényelve, így talmi dolgokkal nyugtatgattam magam. Azt tudom, hogy ha nem lesz meg a mostani munkahelyem, lesz majd másik, újabb tanulnivalókkal feladatokkal!
Aztán eljött a nap amikor szólított a vezénylés...
És én mentem, mentem mert mennem kellett, nem annyira pénzért, hanem a cselekvésért a tenniakarásért, hogy újra hasznosnak érezzem magam. Mindenki megdöbbent amikor hajnalok hajnalán felvettem a munkát, a sztrájk kellős közepén. De újra a fedélzeten akartam lenni, ameddig tart, tart. Kicsit megijedtem magamtól, mert Merle: Mesterségem, a halál főhősére emlékeztettem magam, aki nem tud megállni a páncélszekrénygyárban, hanem a parancsot teljesíteni kell elv alapján él.
Hova lett az a kamasz huszonéves aki imádta a fagynapokat a Ganzban, tényleg ennyire rabja lettem az utazásnak, a munkának?
Nem tudom, csak jól esik ha számítanak rám, még ha azok ismeretlen emberek is, akik nem vesznek rész a mi sodródásunkban...  A mondás jár az eszemben: - Felbuktál? Koronát igazít és vonul tovább...  

Egy felsővezeték szakadás alkalmával (Gherla állomáson)

Nekrológ.....egy dzsunginak.

Nem szeretem szeptemberi nap a mai. Nem szép napsütésel, szimpompázó falevelekkel, kósza meleg fuvallatokkal, amelyek még felemlegetik a nyár sziporkázását, hanem borongós, esős és hideg. Nagyon hideg. A tikkasztó hőségek után biztos élvezik a rózsák a téren az égből érkező nedvességet. A kemény talaj fellazul egy kicsit, és apró vízerecskék surranak a mélybe, hogy a lentebb lévő gyökerek is részesüljenek az éltető nedűből. Azonban tegnap este óta nem csak gyökereket fog találni a leszivárgó víz, hanem egy aprócska szőrös kis testet is. Amelynek halálában is megmarad bundája szépsége, tömörsége a hátán büszkén végigfutó sötét csikkal. Az első cseppek csatakossá változtatják, mert az égiek is megsiratják ezt kis ártatlan állatkát. Már csak a teste van ott, a lelke akkor sem volt benne amikor tegnap hazaértünk. Összegömbölyödve feküdt a vackában, és már kihűlt kicsiny teste. Reggel mikor elindultunk otthonról, már sejtettük Kedvesemmel, hogy elmenni készül, mert már nagyon gyenge volt, és folyamatosan panaszos hangokat adott... Ahogy a tenyenyermbe vettem, félig nyitott fénytelen szemei - mely mindig csillogott egyébként -, már a test ürességét sugallták. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megvisel ennek az apróságnak az elvesztése. Remélem nem szenvedett sokat, mert igazából két nap volt amikor már ténylegesen látszott, hogy nagyon beteg. Bíztam benne, hogy jobban lesz... Nagyon a szívemhez nőtt ez az apró jószág. A nyáron sokat voltam itthon, és sok időt töltöttünk együtt. Annyi jópofa kis szokása volt.... Ha valamit nagyon szeretett volna akkor felállt a fájának a tetejére, és addig billegett kétlábon amíg fel nem hívta a figyelmet magára. Nagyon szeretett kézből enni, miközben aprócska mancsaival meglepően szorosan kapaszkodott az ember ujjába. Ha meghallotta a párom hangját, amikor hazaérkezett, sokszor kikocogott a vackából, abban a reményben hátha kap valami finomságot. Előfordult, hogy kihangosítón beszéltünk, és olyankor is kijött körülnézni, az odanyújtott telefont pedig érdeklődve szaglászta... Reggelenként is velünk ébredt, és folyanatosan figyelte az eseményeket, hátha ő is az érdeklődés középpontjába kerül. Ma reggel amikor odanéztem ahol a kuckója állt, már teljsesen üres volt, sem az asztalka, sem a terrárium nem volt a helyén. Eltűnt nyomtalanul, és visszafordíthatatlanul. Jó lett volna hívni Koffi-t (nem tudom, hogy jól írom e), hogy életet lehelljen ebbe a kis lénybe. Remélem már a hörcsög mennyországban van, és mindenféle finomságot majszol, és bízom benne, hogy nekünk is sikerült annyi örömet okozni neki, mint ő nekünk az alatt a másfél év alatt amivel megajándékozott. Jó pihenést Mogyoró!