Versenyszellem....

 Mindig csodálattal néztem a filmet. A hajsza a győzelemért című filmet. Annyira olyan akartam lenni mint Niki Lauda, annyira olyan lettem mint James Hunt. Imádtam Nikit a racionalitásáért, a tudományon alapuló küzdeni tudásáért. A szenvedéseken amin átment, hogy újra képes volt rajhoz állni. Nem ismertem személyesen, talán szeretni nem lehetett, tisztelni kötelező volt. Csodálatos film, két ellentétes habitusú ellenfélről. Érzelem és racionalítás, ennek a két motivációnak a küzdelméről szól az életem. Ikrek vagyok születési jegyem szerint, noha én két ellenkező lény csatájának élem meg, a gondolati és a lelki háborújának. Nem tudtam Niki-vé válni, inkább egy életigenlő hedinistává. Minden ami jó a világban, csak mert jól esett. Sok csatát elvesztettem az érzelmeim miatt! Sok csatát viszont megnyertem, így lettem az aki vagyok. Nem jó nem rossz ember, csak ember. Fájnak kimondott szavak, fájnak elkövetett tettek, igyekszem javítani, de nem mindig sikerül. Sokat töprengek, mennyi jó embert veszítettem el, egy páran azért maradtak mellettem. Csapásokat kaptam és adtam, napi szinten is történik. Hol a racionális lényem emelkedik felül, hol a érzelmi. Hiányoznak a csatákban elvesztett régi barátok, de már nem tudom, tényleg barátok voltak-e? 

Sokszor felhívok embereket, a múltból. Érdekes beszélgetések kerekednek, néha léleksímogatóak, néha lélekrombolóak, tapasztalat, megélt emlékek segítségével. Mostanában már nem hívogatok. Csak magamban elmélkedek, híreken, megosztásokon. Leszoktam a közösségi média által megosztott történek véleményezéséről. "Álmodtam egy világot magamnak" szólt sok sok évvel ez előtt az Edda zenéje. Megálmodtam, megteremtettem. Ebben a világban nincs helye a politikának, az érzékenyítésnek, a csaló celebeknek. El is határolódom tőlük. Számomra a szeretteim a barátaim azok akik számítanak. Csak az ő véleményük a fontos, csak az ő cselekedeteik. Mert ismerem őket, mert tudom szeretni őket hibáikkal együtt. Sok sok közös élmény határozta meg, fejlesztette világomat. 

Apák, nagypapák, unokák....

 Apám 26 éves volt mikor megszülettem, az unokára 30 évet kellett várnia (egyik furcsa mondása: -Majd én csinálok magamnak unokát). Engem 27 év után ajándékozott meg a lányom egy unokával. Megdöbbentett a megszületése, pedig ez az élet rendje. Sokan nem értették, nem szeretnék nagypapává válni! Na ki is ütöttem a biztosítékot, mint a túláram, családomnál, hitvesemnél. Mert nem akartam nagypapává válni, aktív, még kíváncsi, utazni vágyó lényemben. Apám igazsága volt, akár mennyi idős vagy, a fiatalság ott tombol benned, csak már nem tudod, a tapasztalok által nem mered. Igen, nem mernék már legördeszkázni a Visegrádi vár parkolójából a szerpentínen..... Ám azért ott van bennem az érzés.

A mai csodálatos délutánt a vejemmel és lányommal töltöttük el, a feleségem társaságában és Dénessel aki egyébként, ha nem a hátán feküdt, akkor az anyja hátán szunyókált, illetve nem a feleségem, vagy az én kezemben volt. Csendes gyermek, nem méltatlankodik, bírja a gyűrődést, az idegenekkel is barátságos. Döbbenten emelem kezembe ezt az aprócska emberi lényt, ilyenkor mindig gondolatok redőzik homlokomat, milyen világot hagyunk erre az kis emberre. Irigylem ezt a kis gyermeket, mert pár színes fagolyó megnevetteti, vagy egy kedves mozdulat. Nem torzítják a világát rossz hírek, konteók, kormányrendelkezések. Szabadnak született, mint minden emberi lény. Kiszolgáltatott a szüleinek, akik nagyon jó szülők, szeretik, érzik is ezt a csöppséget. Nagyon felnézek a vejemre, a lányomra, annyira természetesen kezelik. Szóval Dénes boldog, megvan mindene amire szüksége van, a szülei megadják.

Annyira szeretném látni magat a lányom születésekor, csak diaképek vannak az emlékezetemben, a  jólsikerült "tejfakasztó buli", vagy a kép mikor a lányom a mellkasomon szundikál, alatta meg én....  

Nem megtörtént telefonhívások....

 Zoltán névnap volt pár napja, volt két fontos ember az életemben akik Zoltánok voltak. Mindkettőben csalódtam, az egyik egy csodálatos barátságot rúgott fel valamiért, amit a mai napig nem értek. Sokáig példakép volt a számomra, a küzdeni akarás, a tettekkel vívott küzdelemben. Harminc évig álltunk egymás mellett, majd kiderült ez semmivéfoszló bágyad talány volt. Mindig őszintén beszéltem vele, ami a szívemen az a számon, ő is így viselkedett velem, sok tanítást adott. Jól látta és istápolta lelkem sötét bugyrait. Aztán valami megváltozott, talán egy nő miatt, melyhez nekem munkáltatói kapcsolaton keresztül más nem fűzött. A másikról alapvetően tudtam, hogy nem egy erős jellem. Nem is voltak elvárásam vele szemben. 

Ma hívtam egy pár számomra értékes embert, volt aki nem is vette fel a telefont. Ők persze nem hívnak soha sem, ennyire rossz ember lennék, vagy ennyire érdektelen a számukra? Mivel már őszintén nem tudunk beszélni, sem telefonon, sem élő szóban úgy gondolom el kell felejtenem őket. Nagyon rossz érzés a telefonból, vagy egy adott közösségi médiából kitöröni egy embert, aki hozzájárult ahhoz, hogy esetleg jobb emberré váljak. Hiányoznak a hívások, az üzenetek, nem csak névnapi, születésnapi szinten, hanem normális, egyszerű beszégetésben. 

A saját hibám, hogy nem kedvelem a politikát, a rémhírterjesztő médiát, csak az egyszerű általam ismert emberek életének eseményeit... Töprengek, mélázok az eseményeken... Úgy gondolom életem folyamán nagyszerű emberekkel ismerkedtem meg, némelyiknek még a nevére sem emlékszem, de tettük, vagy mondanivalójuk nyomot hagyott a lelkemben. Voltak olyanok akik mély barázdát szántottak elmémben, majd az oda lehulló magvaknak méltó helyet készítettek elő gondolataimban. Szép volt ezeket az embereket ismerni. Sokan közölük nem iskolázott, képzetlen elmék voltak, csak a nép egyszerű gyermekei. Mégis annyi tudást, szeretetet adtak, menyből évtizedek után is tudok táplálkozni, ne gyűlöljem a másképp gondolkozókat! Noha mindig vannak ártószándékú lények, 

Félelmek egy Karácsony miatt...

 Évek óta nem volt Karácsonyunk szerelmemmel, feléségemmel. Állítottunk karácsonyfát, készültülk az ünnepre, de vagy szolgálatban voltan, vagy utaztam (saját kérésemre, akinek kis gyermeke van, az maradjon otthon. Nincs egyetlen egy emlékem sem egy kettesben együtt töltött karácsonyról. Nem tudom mit kell tennem, hogyan éljem meg a pillanatot közösen felújított otthonunkban. Duruzsol majd a kandallónak látszó gázkonvektor, egymás kezét fogva ücsörgünk a a pár hete vásárolt kanapén.A gyermekeimmel és unokámmal együtt töltött pillanatokat gyorsan lemondtam, mert nem kívántam megfertőzni őket. Feleségem családtagjait sem szerettem volna megfertőzni a kórral mely bennem lappangott. Eddig szerencsém volt, magányos utazós esték, vagy szolgálatban tellő éjszakák.ííííímost mégis az általam legszeretettebb lénnyel töltött este kezd homályt. Hogy fog telli az este, mit fogunk csinálni,