Boldogság definícó II.

Boldogság e, ha egy négynapos külföldi út előtt a Kedveseddel tölthetsz húsz percet a napsütötte Városligetben... Egy könnyű séta, a tavaszi napfényben, a még kopasz fák között, ám már van amelyik virágot bontott, és áldott állapotban lévő menyasszonyként áll a temetési menet mellett, frissen és üdén mint a jövő ígérete, mely könnyedén legyűri a bánat dőreségét. Boldogság e, ha amikor a padon a Kedvesed az öledbe ül, és a lepihenő nap ajándékozza meg glóriával, átsütve hajszálai kusza tincsein. Aranyló fénysugarak szikráznak a feje körül. A szellő sem mer tolakodó lenni ezen meghitt pillanatokban. Megszűnik a világ, a pad még télről őrzött hidegsége, a Dózsa György út állandóan mormogó zaja, a kutya sétáltatók harsány kiabálása, csak ketten vagyunk pillanatokig, szavak, tettek nélkül. Gyönyörködünk egymásban. Még az egymástól távol ültetett Árvácskák is közelebb húzódnak a párjukhoz, hogy megmerítkezhessenek ezekben az égtől jövő pillanatokban. Nem a vágy és a szenvedély pillanatai ezek, hanem a harmóniáé, a megértésé... Nem a hormonok diktálnak a pillanatban, hanem a szeretet mely olyan mélyről tör elő, hogy megáll az idő... Szeretem, és tisztelem ezeket a pillanatokat melyek életünkben csak apró lenyomatokat hagynak, de olyan mélyen, mint egy mélytengeri árok, ahová csak pillanatokra van lehetőségünk belátni. Köszönöm Kedvesem ezeket a pillanatokat melyek miatt érdemes élni....

Boldogság definíció.... I.

Mi a boldogság, nem spirituális értelemben, filozófiailag vagy pszichológiailag kifejezve... Egy álmos eseménytelen út utolsó hajnalán jó beszélgetés egy régi új baráttal? Egy lilás rózsaszínes napfelkelte a határátlépés után, ami annyira szép és harmonikus, hogy véteknek érzed elővenni a fényképezőgépet. Mert tudod, ezt a pillanatot teljes pompájában nem tudod megörökíteni, az csak silány másolat lesz... A nyulak bolondozása a mezőn... ez egyik bámulja a vonatot, a másik versenyt fut vele, a másik mélán tova ugrándozik a serdülő vetésen... A szarvasok, őzek legelésző csoportjai a hajnali párában, csodálkozó vagy éppen riadt tekintete a vasszörny felé amely ártalmatlanul robog el egyszerű kis életük peremén... A "Kedves" álmos reggeli hangja..., mely még magában hordozza az álom édességét... Reggeli zöld tea... Mozart golyó, bécsi emlék.. Öltözés, készülődés, a találkozásra, egy parfüm illata... Egy doboz Toffie a vázának döntve, örül majd a "Kedves"... Egy magányos autózás egy autópályán amikor fáradt vagy, ám élvezet ahogy a gép falja a kilométereket, az otthon hagyott pendrive miatt csendes autórádió... Ebéd a vértes alján, remek húslevessel mely gyógyító írként csordogál a torkon le... Majd azt azt követő szaftos csülök... Pillanatnyi pihenés egy hintaszékben.... Rég látott sok emléket hordozó kerékpár előkerülése, tisztítása... Második ebéd, egy isteni pörkölttel, fekete teával melyet csak neked vettek... Gesztenyepüré, tejszínhab pamacsokkal, hármasban elfogyasztva, anyjával és lányával... Aztán a "Kedves" veszi át az autó kormányát, én elnyúlok a jobb egyben, száguldó ismerős tájak, megnyugtató dinamizmus ahogy ő vezet, már andalító fortimissimo. Imádok mellette ülni, csak nézni a tájat. Egy öreg platánsor, melyet már az előtt imádtam, hogy Őt ismertem volna. Anekdotázás régi "Trabis" emlékekről egy bukkanónál, ahol most Ő is gyorsít. Egy régi temető, ahol mindig örül ha megfordulunk, furcsa iróniája a sorsnak... Egy meglepetés előkészítése körüli bonyodalmak, melyek édes várakozást hoznak a holnappal kapcsolatban... Még szép tulipánok... Egy meleg szoba... Egy közös fürdőzés édes fehérborral, mely közben régi sérelmek, haragok oldódnak, elengetődnek, átformálódnak, homályba vesznek, erejüket vesztik... Egy masszázs, mely gyógyulást hoz, egy fájós lábnak, és terelik vissza szorgos és figyelmes kezek a megfelelő útra. Szép érintések, melyek nyomán elszállnak fájdalmak és gondok. A harmónia és a szeretet pillanatai... Egy közös teázás, keleti ízek, citromosan, édesen... Aztán másfajta érintések... Közös vacsora 22 óra tájban... Összebújás, pihentető alvás... Egy nap boldogság pillanatai melyek összefolynak, mint hegyi patakok egy nagy folyóba. Tartanak az óceán felé, örömmel, és várakozással... Köszönöm, Kedves...

Éjszakai étkezőkocsi… (Vers 003.)

Vonatunk, az éjszakában robog, Kint a setét éj kísértete szorong. Hideg fény festi arcunkat az üvegre, Ráncokat az éjnek, és a kilométereknek. Fakók az arcok, jobbra és balra figyelnek, Tekintetek kerülik egymást sietve. Otthon hagyott álmok, vágyak, Családok, Kedvesek kísérnek. Megannyi távoli szépség, Csak ne jönne annyi kétség… Üres a terem, a vendégek alszanak, A hálókocsik mint inkubátrok, Altatják a népet, akik most nem henyélnek. Kihűlt a tűzhely, nincs más csak kattogás. Csattannak a kerekek a sínek végén, Hogy egy új acélkígyón haladjanak elébb. Hűtő morog, a légbefúvó ordít, Csendet kíván az éj, Ám az meg nem adatik. Csak a magány mély tárnái, Nyelik a lelket napnyugtától, pirkadatig. Nincs semmi a tájból, csak mély sötét, Apró fények a szemzug csalóka körén. Egyre hosszabbak az esték, Gyorsan, hívatlan köszönt be a sötétség. Savanyú sörszag árad, egy utolsó vendég, A pohár alján némi komlós lepedék. Nézem játékát a löttynek, Ahogy ide-oda vándorol a zötykölődésben. Töprengek rajta, elmosogatom, Aztán hagyom… Nem kér senki kávét, sem teát, Tétlenkedve terülök tovább. Tudom, egyszer megérkezek én, Emlék lesz az éj, mely most kísért. Bakra áll a vonat, elhagyom őt, Keresem Kedvesem aki számomra az „Ő” Leszámolás, tortúra, mi egyéb, Hamar túl leszek rajta én. Húzom a bőröndöm a kapualj felé, Zörgök mint harckocsi a bázis felé. Hol szeretet vár, nyugalom és fény…

Egy túlkoros 1.2-es…. (Vers 002)

Használtak vagyunk, Nyomnak a kilométerek Gazdák, akik tapostak minket Hosszú utakon át. Gázoltunk sáron, és füveken át, Égő csikk esett az ülés alá… Kéklő metálfényezésünk kopott már, Zörgünk is egy kicsit talán. Aszott az anyag, a műanyag, fényét vesztette már. A szilikont is elnyeli mélyre. Alig csillog, csak ha nap fénye úgy esik. Szívünk a motor, azonban a régi, Nyeli az utat, mindegy, hogy pálya Vagy zsákfaluba vivő márga… Ha érezzük, aki a kormányt markolja, Szeret, és szíve velünk együtt dobban, Nem vágyunk baldachinos ágyba, Csak kemény aszfaltra. Esszük a kilométeretek hűségesen, Védve a bennünk utazó életeket. Mi még tudjuk feladatunk, Óvjuk a kormányzó kezet, A kart, és a szívet…. Ám ha a szív, másfelé tekint, Apró olajcseppet hullatunk, Nehéz megválni attól akit óvtunk. Fakó fényszórókkal látjuk ám, Az 1.6-sok, 2.0-sok sorát. Injektor, turbó, perdülésgátló, Mind elegáns, és hívogató… Ám mikor cserben hagy a pályán, A számítógép programja, Felülír téged, és közli a tied a probléma. Mi ilyenkor elsüllyednénk, porlasztónk Érted utolsókat lehel, megadva magát A fizika törvényeinek. Ezt nem írhatja semmi felül, sem Racionalitás, ész vagy program. Hiszen szívunk és robbanunk… Mi érted megyünk. Igen, isszuk a benzint, mint alkoholista a szeszt, Ez erősít bennünket, hogy elérjük a célt, Mámorosan Veled… Legyőzve kilométereket, Védve téged, esőtől, hótól, Meleget lehelve a hideg napokon. 1.2-ek vagyunk, belőlünk a legtöbb, Hivalkodás nélkül, csak kötelességből. A kötelesség mely szeretetből fakad, És nem átok, hanem vágy! Mely alvázból fakad… átjárja Egész fém testemet, örvend… Mert van kit vinne… Mosolygok a nagy vasakra, kiket Csak luxusból nem szeretetből választanak, Az országút igazi szeretet Királya én vagyok!... Maradok, míg a bontó fel nem emészt… Ám utána is szárnyalok, mint sas a végtelenben, Mert enyém a szeretet…

Rózsalevelek a szemetesben… (Vers 001.)

Öt szál virág, még majdnem bimbók, Rózsák lilában, egy ágy mellett, Várják, hogy örömet adjanak, és csodát. Félhomály van, csak mécsesek remegő lángjai simítják a meztelen testet…

Csepp hullik vissza a vázába, Egy rózsa indul küldetésbe, Ismeretlen tájakra, völgyekbe, csúcsokra. Pőre bőrt érint a szirom, lágyan, Hívóan, mint holdvilág a mezőt… Gyönyört ígér, és vágyat az érintés, Lassan végig zarándokol A legszentebb Caminón, Jupiter álmaiból származó lapockán, Minerva alkotta gerincen, Megannyi szentélye a csodának, Reménynek, beteljesülésnek. Átlibbenek a halmokon, Melyeket Hermész orzott el az Olympusról, Mély völgybe le, melyek titkait, Még Vénusz is irigyli… Suhan egy csípő ívén át, Meglelni a nyak nemes vonalát. Keresik a szirmok a száj ívét, A szemöldök álomszép szerpentinjét. A hajkorona előtt elidőzik egy kicsit, Tisztelve az éket, mely minden nőt nemesít. Kalandozik újra mindenfelé, Apró bársonyos érintésekkel fedez új csodát. Törékeny kézfejen, Áldott ujjakat, pihéket a karon, Ráncot a hónaljban. Világító toronyként ragyogó anyajegyet, Hogy ebből a nőből is anya legyen. Megteszi ezeket az utakat, Ezerszer, egyszer sem ugyan azt a sémát követve. Erószt hívja és kéjt, melyet egy ilyen érintés remél. Szítja a vágyat, a sóhajt a beteljesedést. Majd szirmait hullatja egy testre, Melytől csodát remél… Átadja szirmait, megannyi bársony csepp, Ám a vágy nem jön. A Kedves aludni kezd… Lassan veszi a levegőt, tán már unja is már, A férfit, aki varázslatot tenne már. Hullanak a szirmok egy ígéretre, Ám a lélekzet akadozik, nem Amor a nyerő Hanem Hüpnosz a győztes, Mélyálomba ringatja a Kedvest. Hullanak a szirmok, Mint szép lila őszi eső, Folynak le a női testen, Mint rózsaszín könnycseppek. Méltóbb véget reméltek a szirmok, Melyeket bimbóról szakított egy álom. Hullanak a szirmok, Hevertek szanaszét az ágyon, Elárvult ígéretként egy nászhoz. Borult egy pohár, Mélytüzű borral a kelyhében, Csordogált forró vérként a szekrényen… Elvérzett vágyak, csodák csatatere, Véráztatta lett a vége… A szirmok egy fonott kosárba kerültek, Hogy másnap egy fürdő vízébe merülnek. Egy közös merülés a vágyakba, Remény melyet új nap áldása hozhat. Aztán jött egy borús reggel, Melyet a feledés homálya lepett el. A szirmok a szemétbe hullottak, Nem sikoltottak, csak csendben sírtak… Hullanak a szirmok a végzet felé, Emlékük nem tudom megmarad e még…

Kuponos hétvége egy Miskolc Tapolcai "hotelben"

Nos ez nem panaszáradat lesz, mert kikacagtuk a világ ezen nyerészkedő, mosolytalan borsodi, balga kiszolgálóit. A mosolytalanság Szépasszony völgyben fogott kezet velünk először... Két pincénél is jártunk, ahol kedvenc vörösborunkkal a Turánnal nem tudtak szolgálni, eladni, kimérni vagy bár mi... Aztán a harmadik pincében felhangzott a nemes szózat, van... "ekkor jöttek a gondok a megszokás blokk, az unalom és még valami más, ez a szevasz tavasz csak az utolsó felvonás" - mibe töltse a pincemester a kiválasztott cseppeket... Mi voltunk Kedvesemmel, az egyetlen vendégek a hatalmas szépen berendezett pincében, amikor a borokat rendeltük, nem tudta a tulaj, hogy vannak e hordócskái, amikor a zsíros kenyeret, nem tudta van e kenyere... az már csak mellékes volt, hogy az itallapon kínált kékszölő szörpből nem volt... Több mint 5000 forintot hagytunk ott mosoly nélkül... Tudom ez még Heves megye... de tényleg ez lett a magyaros vendéglátásból? Aztán megérkezünk Miskolc Tapolca egyik jónevű szállodájába, ahol kínosan vigyázott mindenki, hogy ne mosolyogjon... először a drágábbnál drágább parkolásokat ajánlották, aztán mikor nem jött be, kiderült van a szállodának ingyen parkolója is... kamerával megfigyelt, majdnem zárt udvaron... A csomagjainkat senkinek sem jutott eszébe felvinni a szobába... "A Miskolctapolca szállás apartmanjai nagyon olcsóak. Felszerelt konyhával rendelkeznek, sokuknak saját kertjük is van. A családbarát barlangfürdő szállás kisgyermekes családok igényeit kielégítő szolgáltatásokkal rendelkezik. Mindenhol tiszta fürdőszoba, ingyenes internet hozzáférés és díjmentes parkolási lehetőség várja a vendégeket." Szállodánk ***-os és ****-os kategóriában kínál szálláslehetőséget. Aztán a szoba fürdőszobájában kellemes csatorna szag fogadott, felidézve a hetedik kerületi nyári élményeket... Aztán az ágyak elhelyezése amely két nyugdíjasnak maximálisan megfelelt volna, hiszen ha az egyik közeledni próbálna a másikhoz, akkor az aktív fél eltűnt volna a két ágy közötti hasadékban :-) A csúcs azonban a vacsora volt, amelyet egy ízléses, a hetvenes éveket idéző étteremben tölthettünk el, amelynek csak a táblája jelezte, hogy első osztályú... a hölgy az óvatosan megrendelt buborékmentes ásványvizet, kupak nélkül szolgálta fel, majd mikor ezt nehezményeztem, gyorsan visszafordult... Amelyért majdnem annyit sikerült fizetnünk, mint a "Flying Hamburg" expresszvonaton, csak ebben az étteremben nem volt ablak, és így bőségesen áradt az ételszag a chaffingek irányából... A víz hideg volt a barlangfürdőben, a rozmárok is menedékjogért álltak sorba a kanadai nagykövetségen, a lángosos hölgy is rettenetesen vigyázott, hogy ne hogy mosoly kerüljön az arcára... Kár, hogy ezt az információt nem sikerült megosztani a parkban cserkelő mókusokkal, és rigókkal,ők erről mit sem tudva vidámkodtak ingyen..., és voltak tisztában azzal, hogy bő két liter Turán vörösborunk van, kólánk, baracklevünk és egy doboz Toffei-nk....

Az infraszauna csak kettőnkre várt,akár a bevált finn szauna is, a hátsó medencével, és élveztük az életet, szaunáztunk, fürödtünk, tepidáriumoztunk, és újra szaunáztunk... és fürödtünk... Kettesben voltunk senki sem volt rajtunk kívül... miénk volt minden...

Vacsoráztunk, mosolyogtunk az ásványvíz árán... Sétáltunk a parkban, gőzölgő tavak mentén, megöleltek minket a fák árnyékai, még a mókusok is integettek odvaikból... Aztán a Kedvesem testét rózsabimbók cirógatták álomba, majd a rózsákból szirmok lettek, és borították el hamvas zugait, völgyeit... Aztán álmodtunk szépeket... kis nyulakról, családról, sírig tartó szerelemről... Ölelések, sóhajok, vágyódások... a közös jövő reményében. Idétlen film a tévében... Gyors Skyplás az ismerősökkel, rokonokkal... Miénk volt az éjszaka... Aztán másnap eljöttünk... kérdés, milyen volt, hogy éreztük magunkat... nem volt. :-) Mi jól, csak kuncogtunk, mint annó Poroszlón... Ha mi jól akarjuk érezni magunkat, egymást kevés ilyen hatalom :-)

Üdítő volt Mezőkövesden a Turul étterem, ahol tényleg vendégül láttak minket... mosolygósan, kedvesen, nem a pénzünkért, hanem mert vendégek voltunk... Köszönöm!

Igen, nem tud a világ összefogni ellenünk, mert mi ketten vagyunk, a világ meg csak egyedül, és azt is csak pillanatokra... Kisüt a nap, és átvarázsolja a világot, épp ahol vagyunk, mint Óndon, vagy Latorvár alján... ezer ajándékkal, szép pillanatokkal,csodákkal, lámpaoszlopba bújó cicákkal...

SzerelemÜnnep!

Az egyik kedvenc filmebi mondásom mindig az volt fiatalon : -Az évek senkit sem tettek bölcsebbé, csak öregebbé. Fiatalon azért tetszett mert egy kicsit fricskának éreztem a nagy élettapasztalatokkal a, most meg azért tetszik mert rájöttem tényleg igaz... Nem régen múlt el Valentin nap, vagy ahogy felénk nevezik Bálint nap. Már csitulnak a kedélyek amelyet ez az amerikából átvett ünnep okozott környezetemben. Természetesen vannak ellenzők és helyeslők. Ki vérmérséklete szerint ad reakciókat. Azt hiszem mind a két félnek igaza van, a saját szemszögéből. Az ellenzők egyik kedvenc mondása, majd akkor tartunk Valentin napot, ha amerikában megünneplik a Búsó járást... aminek kicsi a sansza lévén kevés a subás sokác srác van azon a kontinensen. A másik nagy viharokat kavaró új szerzemény a Hallowen ünnepség... Erről a neves ünnepről még mit sem tudtam, amikor a hetvenes évek végén, az augusztusi melegben kapitálisra nőtt úri tökökre vadásztam a nyirádi kukoricásban. Mámorító érzés volt amikor Mariskanéni, engedélyt adott egy egy ilyen példány megfaragására, és töklámpást készítettem nagy nagy örömömre, a cocák nem kisebb örömére, mert a belét ők kapták meg desszertként. Aztán közösen kerestünk gyertyacsutkát a pincelejáróban, és már alig vártam, hogy beesteledjen, milyen félelmetesen is fog világítani a fogatlan rémisztő töklámpásom. Akkor még nem sejtettem, hogy társadalmat barátságokat megrázó viták fognak kialakulni a töklámpások körül, leginkább azonban szegény tökök nem tudták... Azóta évek teltek el, felnőttem, elvesztettem egy két hozzátartozómat, átértékelődött a Mindszentek ünnepe. Magam is hozzátartozóimmal ilyenkor felkeressük a sírhelyeket, rendbe tesszük egy kicsit őket, mécsest gyújtunk, és mindenki elmormol egy imát a már távollévőkért... Azt hiszem, ez így is van rendjén a pillanatot, a percet meg kell adni az emléknek, emlékeknek. Mégis úgy gondolom, hogy gyermekként ezeket a veszteségeket, csak kevesen értik, Istennek hála, ők boldogan öltöznek jelmezbe, vagy a fiatalabb generáció tagjai is. Az emlékezés pillanatait felváltja a jókedv a bolondozás, nincs ezzel semmi baj. Idővel ők is másképp fogják megélni ezt a napot. A Valentin napot át kellene keresztelni a Szerelem ünnepnapjává, vagy a Szerelmesek Ünnepévé. Talán akkor mi közép-európai gondolkodásunk át tudná formálni saját arcára. Annyi ünnepünk van, a Fegyveres erőktől, a Munka ünnepén át a Közalkalmazottak napjáig, nem férne el a szerelemnek az ünnepe ezek között? Az egyik talán legcsodálatosabb érzésnek amivel az égiek megajándékozták az embert? Persze lesznek mindig akik akkor és ott éppen nem szerelmesek, magányosak, kiábrándultak. Nem kötelező ünnepelni, sőt saját arcunkra is alakíthatjuk, létrehozhatunk saját tradíciót is. Nem szükséges a kis műanyag bársonyborítású szíveket ajándékozni... Ezen gondolatokat kedvesem édesanyja indukálta, mert bár ő nem szerelmes de a lánya a fia, és azok párjai igen... ő megköszöntött minket. Apró ajándékok, nem giccsek, szívecskék, csak a megemlékezés. Elgondolkodtam ezen a gesztuson, mi is a kedvesemmel elutasítóan viselkedtünk ez ünneppel kapcsolatban, igyekeztünk cáfolni a létét, aztán rájöttem, hogy mi szerelmesek vagyunk, és pont mi ne ünnepelnénk? Nem Valentin nap lesz nálunk, hanem Szerelemünnep! Legyen egy napja ennek a nagyszerű és felemelő érzésnek, amely csak két ember között jöhet létre.

Márciusi Erdély....

Pillanatfelvételek a vonat ablakából gyors egymásutánban követik egymás, mint ha egy diavetítésen ülnék. Most minden, barna...., barátságtalan barna, piszkos sárga és e két szín milliónyi árnyalata hangolja lefelé a lelket... Már nincs hó vidám fehérségével, nincs még zöld dús ígéretével. Csak okkerszínek a narancsos, és pirosas árnyalatok kivételével... Nem tudom eldönteni, hogy az alkony kezd e beköszönni, vagy a mindenütt égő gyom füstje homályosítja el a napot. Kolozsváron még bágyadtan igyekezett erőlködni a napfény, ám a tavasz ígéretét, csak egy rövidujjú pólós lány látványa ígérte a vasútállomáson. Igaz volt rajta egy ujjatlan pufidzseki is. Lépten nyomon égetnek, némelyik falu a távolból olyan, mintha újkori tatárjárás áldozatául esett volna, és a vad hordák, most égetik porig az emberi hajlékokat. A töltés mellett is égetnek, a tűz mellett egy kalapos öregember áll, botjára támaszkodva, és merengve szemléli a lángnyelvek apró játékát, talán fiatalkori hevességén elmélkedve.... Az egyik hátsó kertben egy család nyúlketrec előtt tevékenykedik, a ketrecajtó tárva nyitva, és látszik egy hatalmas nyúl amely vísszintesen mereszti a füleit, mint valami felszállni készülő teherszállító fehér repülő, piros helyzetjelzőkkel... Megérteném ha erről a vigasztalhatatlannak tűnő tájról repülőstartot venne, és vidámabb helyen landolna... Két asszony bandukol a fennsík csupa sár földútján, láthatóan megküzdve az előre jutásért, messze vannak, mozdulataikból az látszik, hogy mindig is küzdöttek, méla megadással, télen a hóval, ősszel és tavasszal a sárral, nyáron a porral... de mennek számomra rejtélyes céljuk felé a kietlennek látszó barnás síkságon... Aztán megakad a szemem egy táblán "Vamzare" (Eladó) hirdeti fennen, három takaros új építésű, teljesen befejezettnek tűnő ikerház terrakotta színű vakolattal, igényesen körbekerített telken. A semmi közepén épültek, közel távolban nincs egyetlen egy település sem, se vasúti megállóhely, se buszmegálló... Milyen megfontolás vezette azt aki ezt az építkezést elkezdte? Két róka pajkosan méregeti egymást egy még lábon álló kukoricás mellett. Meg mernék esküdni egy hím és egy nőstény ravaszdi kerülgeti egymást... ők is érzik a még bujkáló tavasz buja virágbontását. Háromlábú kutya a kert végében... szomorúan szemléli a vonatot amely elzakatol, régen biztos megkergette volna egy darabon, és büszkén kocogott volna vissza vackára, hogy milyen hatalmas valamit sikerült elkergetnie... Macska a tarlón, rezzenéstelenül figyel valamit a talajon, talán valami rágcsáló fészkének a bejáratát, uzsonnában reménykedve... Aztán, mint ha valaki őrült légyottra készült volna, és eszement vágyában tépte le magáról a ruháit rádobva az út menti levéltelen bokrokra, majd visszatérni már nem tudott. A bokrok szégyellik magukat, nem azért aminek esetleg tanúi lehettek volna, hanem mert elcsúfított karácsonyfaként kell némán állniuk a piszkosszürke előesten... Nem ruhadarabok borítják kinyújtott karjaikat, hanem fóliazsákok, nylonszatyrok, és még ki tudja mi nem... Nem a szélúrfi tehet róla, hogy féktelen tombolásában, vad száguldozásában magával ragadott ezt azt... Talán még ő is szégyelli magát, nem ilyen ajándékot akart vinni pajtásainak... Kivájt szemű ház, vakon esdekel, eltűnt belőle a melegség az élet. Még áll, még önmaga egy darabig, de már várja hogy egyenlő lehessen a földdel, ahonnét indult, és ahová egy két évtized után újra megtér... Várja vissza a nyári lurkókat, akik a játék idejére belakták, nevetést, és vidámságot hoztak... Ám a nyári lurkók már megkeseredett kalapos, sapkás emberek, melyek fejfedőjüket mélyen a szemükbe húzzák, és csak az orruk elé bámulnak... Kristályszínű hegyi patak szegődik az ezüstös sínpár mellé, játszani, kanyarogni, helykén és virgoncan, próbálja túlcsacsogni a kerekek csattogását, követ görgetve vetélkedni... Mosolyogtató örömteli látvány, töltekezem is a pillanattal, az élménnyel. Majd sodrása hirtelen lelassul, egy vastag ág mered testébe amelyet mint csiklandozó társat el is fogadna. Ám az ág ölelő karjai között megannyi, talán több száznyi PET palack lengedez... Honnét került oda elmélkedem, hiszen mióta útitársunkká lett a kis patak, nem érintettünk emberi települést? Szégyellem magam, szégyenkezik a patak is...

Egy közösségi oldal margójára II.

A minap jeles női névnap volt, és mivel úgy gondolom, mindenki örül, ha megemlékeznek róla, egy ilyen nyilvános ünnepen, (a születésnapot inkább tartom bennsőségessebbnek, mert ugye nem mindenkinek tudjuk a születés dátumát, főleg hölgyek szoktak rá, érzékenyek lenni) ezért a névnapos ismerőseimet nekiláttam megköszönteni, csak egy pár szóban, nem túllihegve a dolgot, verseléssel, smailkkal, csak egyszerűen. Amikor már a harmadik köszöntőt írtam, tudatosult bennem, hogy három éve minden születésnapon )akiknél ez az adat publikus, névnapon szorgalmasan írogattam ezen ismerőseimnek. Aztán a kis pipán kívül, hogy látta semmilyen reakció. Mindig magánlevelet írok, ne hogy valamelyik féltékeny kedves, vagy ingerlékeny férj esetleg kérdőre vonja a hölgyet, hogy ki ez a "pasi" aki itt köszöntget.... Töprengtem, hezitáltam, vajon miért is alakulnak így ezek a régi kapcsolatok, akikkel régen még együtt buliztunk, esetleg közösen dolgoztunk, vagy jártunk iskolába. Fölmerült bennem, lehet, hogy ezeknek az embereknek esetleg kényelmetlen, sőt talán zaklatva érzik magukat, hogy én itt csak úgy írogatok. Az biztos, hogy nagyon nem örülhettek neki, mert nem volt rá reakció. Ekkor azt a döntést hoztam, hogy egyszerűbb lesz mindkettőnknek, ha ezt a látszatkapcsolatot, amely talán csak statisztikailag mutat jól," ...úhh milyen sok ismerősöm van" megszüntetem. Ha három éven keresztül nem sikerült levélben érintkezünk egyszer sem, amely kölcsönös információk átadásán alapult volna, akkor az nem is annyira kapcsolat. Azt hiszem a hibát ott követtem el, hogy ezen gondolataimat megosztottam az oldalon. Nem gondoltam volna, hogy ekkora lavinát indítok el... Nem Istent tagadtam meg.... Sok érdekes hozzászólás érkezett a bejegyzéshez, haragról, dühről. Nos egyiket sem éreztem, csupán konstatáltam az érdektelenséget... Nem vezérelt sem bosszúvágy, sem büntetési hajlam. Hiszen nincs miért, a közöny és a közömbösségre nem lehet revansot venni, meg nincs is rá szükség. A leginkább drága barátom levele lepett meg, valami Lázár Ervin nevezetű, gondolom modern mesemondó szösszenetével, amelyet sajnos többszöri elolvasás után sem tudtam teljesen jól értelmezni, ennek az ügynek a kapcsán... Ezen döntésben nem a már nem szeretlek érzés volt benne, hiszen ha szeretném akkor rendszeresen találkoznánk, beszélgetnénk telefonálnánk, tudnánk egymás gyermekeinek a nevét, stb. Ezek olyan halott kapcsolatok voltak, mint a mobiltelefonban az olyan szám, amelyet már nem fogunk hívni, hiszem, már nem rendelek hetente hidegtálat, vagy hangosítást a rendezvényekre.... Elmúlt pillanatok kavicsai ezek a kapcsolatok, és talmi értékként hurcolhatjuk a hátizsákunkban őket, kellemes illúzióval kecsegtetve önmagunkat, ám azt vesszük észre, hogy a zsák egyre jobban lehúz, egyre nehezebben haladunk, egyre nehezebb új kavicsokat tenni a zsákba... A mesékre még visszatérve, nekem Benedek Elek meséi jobban bejönnek, amikor a legkisebb fiú elindul, hogy megszerezze a királylányt, a kezében az ördög három aranyhajszálával, legyőzi a sárkányt, és rend van a világban... és boldogan éltek amíg meg nem haltak...

Hétfő esti, nagyon forró csoki...

Jött egy ismerősöm, nem a barátom... akadozó beszélgetés, kétszer háromszor is feltett kérdések... Mi van a gyerekekkel?, Mi van veled?, Mi van a Kedveseddel? Egy ember aki nem találja a helyét a világban, akinek hiányzik a katartikus élmény még, hogy rájöjjön, mennyire csodálatos ez a világ, minden hibája ellenére. Mindig összeráncolt szemöldökkel jár, hibákat keres, és tévutakat... Kritizál, állandóan mérlegel... Ő még mástól várja a megváltást, néha tőlem, de én nem tudom megadni neki, magának kellene felébrednie... Rázogatom, rázogatom... de olyan mint a részeg ember, néha kinyitja a szemét, aztán újra becsukja... Aztán elment, természetesen nem érte el a vonatát, a német erre mondja "pechvogel", ő irányítja így a sorsát... Engem közben vár 40 kiló tiszta szeretet, pihe puha köntösben, összegömbölyödve mint apró kis állat a vackában... merő várakozás, és szeretet... Gyors nyomtatás, meglepetésként a közeli nyomtató szalonban... remélem örülni fog a képeknek. Majd egy rövid magányos séta Erzsébetváros kopott bérházakkal szegélyezett utcáján, érdekes esti alakokkal, akik éppen telefonálnak, vagy körömig szívják nehéz füsttel teli sodrott cigarettájukat... Magányos esti kutyasétáltatók, akik remélve hogy a köztéri lámpák gyér fénye elrejti ebük méltatlan emlékrakásait, megannyi zombiként bolyonganak a hittel a szívükben, hogy van egy érző lény aki kötődik hozzájuk a póráz végén, akinek jelentenek valamit... Óriásként emelkedek ki ebből a világból, mert aki engem vár annak nem kell póráz, saját szabad akaratából döntött mellettem, merő szeretetből, elfogadásból, vágyból, és még millió érzelemből. Érzem ahogy a hátam megfeszül, mint egy szamurájé, a vállam felemelkedik, kezemben mint két katana, két fénykép van, sok sok fényképből összerakva... Büszkén lépdelek el a kísértetek mellett... mert engem egy emberi lény vár. Mennyit dühöngtem azon a közhelyen: -Vegyél kutyát, és lesz aki örül ha hazaérkezel! Undorodtam, és megvetettem. Most már csak sajnálom, mert tudom, hogy milyen amikor egy aprócska emberi lény vár, bízik benne, hogy minél hamarabb csörren a kulcsom a zárban... és álmosan az első pihentető álom után, akadozva köszönt, és körémfonja karjait... Aztán beszélgetünk, eseményekről érzésekről... az óra pedig közben jár, sőt körbejár... -Megvártalak a forrócsokival... - mondja, és én hálás vagyok ennek a csodálatos emberi lénynek a szavakért, a tekintetéért... Mindenért... Kimegyünk a konyhába... neki diólevélt teát főzünk, én felteszem a tejet a forró csokinak. Aztán a szertartás, a tejbe barna cukor kerül, hogy karamelizálódjon, aztán jön a fekete csoki darabka, hadd olvadjon, majd két kanál kakaópor, aztán jön a Nesquik kakaópórból négy kanál, aztán jön a forrócsoki por... kevergetés. Kezd gőzölni a tej, krémesedik az elegy feloldódnak az alkotóelemek egy végső cél érdekében. Nem forraljuk meg a tejet, csak melegítjük amíg minden el nem olvad benne, nem krémesedik. Aztán pihentetjük... hűl a csokládénk, közben lopott csókok, símogatások adják meg az igazi bukéját a főzetnek, szeretettel nézzük a világosbarna főzetet amely csak úgy fontosságának teljes tudatában gőzölög, és meleg erotikus illattal teríti be a konyhát... Előkerül a "Kis Kedves" piros pöttyös bögréje, az én háromnyulas bögrém... Közösen kiöntjük a forró édes főzetet... Ő nem kér ízesítést, csak tejszinhabot... milyen csoda amikor a forró csokoládélében el kezd olvadni a hófehér, alpok hegycsúcsait idéző tejszinhab... Ő már siet is be vele az ágyba, a takrók, plédek meleg rejtekébe... Én hedonistább vagyok... nem elégszem meg ennyi élvezettel, csokiöntetet kanyarítok a tejszínhabra, aztán megszórom fahéjjal, majd megszórom csokireszelékkel... Aztán a szobában nem az ágyban látom a Kedvesemet, hanem az asztalnál kanalazza a főzetet, átszellemült mosollyal az arcán... Mellé telepszem, és is kanalazom a barnás olvadt tejszínhabot... Mennyei pillanatok. Élvezni kell miden másodpercét... Az áldás percei ezek, amikor minden szép és gyögyörű... Azt hittem ezt nem lehet fokozni... Ám mégis... Összebújtunk pőrén... Nagyon, csak mi magunk minden máz nélkül... Csak mint két érző lény. Csak az érintések öröméért, nem a beteljesedésért, csak az ígéretért... Apró érintések, érzékiek szeretettől ordítók, csak a pillanatért... Megértettem és ő is mit jelent az erotika... Öleltük egymást, mint még soha... cél nélkül, tovább gondolás nélkül, csak a pillanat örömérért, jó lenne ezt a pillanatot megfesteni, de nem hiszem, hogy van erre szín, vászon... ami visszaadná ezeket a csodálatos villanásokat...e Elaludtunk egymás karjaiban, érzékelve a másik testének csodáit, élvezve minden apró kontaktust. Köszönöm ezeket a csodás pillanatokat, férfivé tettél, és én téged Nővé... Igazi entitásokká váltunk ezen az éjszakán, mert megmaradtunk az érzelmek felhőiben, amelyek sodródnak, szét vállnak és újra összeállnak szabadon, minden rendező elv, és elvárás nélkül. Erre vártam, ezt vágytam sok sok éve... Haza érkeztem... Köszönöm! Ez volt életem eddig legforróbb csokija...

Kőki üresen...

Azt hiszem Magyarország leglélektelenebb vasútállomása, amely nemzetközi EC-t is fogad. Törött lépcső leszakadt világító testek, igazi átmenő állomás. Szeméttel, állandó hűvös széllel, barátságtalansággal, igazi senki földje Kőbánya és Kispest között... senkié... előtte csövek, és gaz, utána gaz és csövek... kimúlt gyáróriások halott bronto-szauruszainak tetemei szegélyezik. Mint megannyi csontváz, a múlt dicsőségének elmúlt hírnökei. Modern motorvonat hasát csiklandozzák a gyomok... Utazók botlanak meg, a beton peron repedéseiben. Igaz a repedésekből kis sárga, néha lila virágok törnek elő... mintha a természet visszakövetelné jussát... Szolmizáló Taurusok váltják egymást néma és névtelen Szilikkel, itt peremországban a senki földjén. Ám itt szokott várni a csoda a kicsi csoda... Kapucniban, sálban jól beburkolózva... Várta a Nyúl a Medvét... A Medve sokszor ugrott le a megálló vonatból, amikor felfedezte a Nyulacskáját e nem odaillő környezetben, és csodálatos pillanatokkal ajándékozva meg egymást... A Nyúl mindig apró ajándékokat hozott a Medvének, akinek ilyenkor párás lett a szeme... Majd boldogan majszolta Bécsig, abban a biztos tudatban, hogy ez azt utolsó külön töltött este... Aztán jött egy érkezés... A Medve leugrott a vonatról, mert remélt... Főzött, fokhagymát pucolt..., szarvaspörköltet főzött, pucolta mandarint, mert várta a Nyulat... A Nyulacskáját... mert érte cselekedett... Üres volt a peron.... annyira üres mint még soha... Szürke köd lepte be a láthatárt, senkire sem tudott fókuszálni a tekintet... Meg volt beszélve, le volt kommunikálva... hogy nem.. Ám a remény... a megpucolt mandarinszeletek, csokiöntettel ,leöntve, a testes száraz vörösbor kitöltve, árválkodott egy darabig... aztán megszáradt, a bor szárazelemei felkenődtek a pohár falára, és elmúlt a pillanat.... Aztán beszéltünk telefonon, és felvillanyozódtam... Gyömrőn a tó körül... Vártam a pillanatokat....

Életünk érzelmei 22. II. felvonás, már Együtt!

A moratórium után már eltelt egy pár hét, sőt hónap. Összeütközéseken, véleménykülönbségeken vagyunk túl, sértődtünk és sértettünk. Sokszor csak kifejezésbeli problémák miatt. Nagy utakat tettünk meg együtt! Nem távolságban, inkább érzelmekben. Döntésekben, felvállalásokban. Azt hiszem megindítottuk a csodák évét... amely persze nehézségekkel, feladatokkal várt minket. Az induláskor mindkettőnkben dolgoztak a bevált régi receptek, ám gyorsan rájöttünk, hogy ezek már nem működnek, mert mindketten letettük a voksunkat a változások mellett. Tudtam, először nekem kell terítenem, hiszen én voltam a múlt kapcsolat haszonélvezője... egy Nő aki bomlik értem,és próbál mindent elfogadni... Sok mindent a helyére kellett tennem... ám már élvezem, és nem lemondásként gondolok rájuk, hanem mint megszabadító, tisztaságot hozó erőként... Most jött a férfi, aki mindent igyekszik elfogadni... na ez nehezen ment, főleg a nyelvtani szerkezetek miatt... Kedvesem, néha elég nyersen és nem a megfelelő időben kritizált... ám ezen is túl sikerült lépnünk. Megoldottuk a harmóniát kettőnk között, és valóra váltottuk álmainkat... A közös fürdőzéseket, egy parányi fürdőkádban... Forrócsokizásokat, tejszínhabbal, fahéjjal, csokiöntettel... Együtt alvásokat, egymást átölelve... pőrén és tisztán Közös vacsorákat, a közös reggeliket... Ránézek, istenem, enyém ez a Nő... A helyes kis piros kabátjában... Istennő! Istenem, mennyire hálás vagyok ezekért a percekért. Amikor még a Kedvesem alszik, megcsinálom a reggelijét, lefőzöm a teát... Aztán, ha itthon vagyok, a reggeli autózásokért... be a munkahelyére. Száguldunk a néptelen városon át a reggeli napfelkeltében, mostanában egyre inkább szembetűz, ám ez jó, mert a tavasz ígéretét, hordozza.. Rövid csók, soha sem szenvedélyes, ilyenkor ő már a munkahelyén van, de gyönyörű... Gyorsan el is hajtok... hagyom őt átlényegülni... Tudom ilyenkor már nem az enyém, dolgozik benne a kötelesség tudat... Tegnap fánkkal várt, ez mindig trauma neki - hogy jól sikerül-e ?- Mennyire lesz olajszagú a lakás, ízleni-e fog nekem... Ízlett, habzsoltam, melegen, baracklekvárral, porcukorral... Sorrendben nem helyes, de voltunk Inárcson egy panzióban csak egy éjszakára... csoda volt, miénk volt a medence, a szauna... mintha csak nekünk tartották volna fent... Aztán a közös vacsora... Bőséges és finom, a reggelivel együtt! Boldogság ajándék minden pillanat, minden rezdülés... egy egy életnyi csoda... Köszönöm! Nagyon szeretlek Kis Nyulam! Nagyon értékes vagy a számomra!