Rózsalevelek a szemetesben… (Vers 001.)

Öt szál virág, még majdnem bimbók, Rózsák lilában, egy ágy mellett, Várják, hogy örömet adjanak, és csodát. Félhomály van, csak mécsesek remegő lángjai simítják a meztelen testet…

Csepp hullik vissza a vázába, Egy rózsa indul küldetésbe, Ismeretlen tájakra, völgyekbe, csúcsokra. Pőre bőrt érint a szirom, lágyan, Hívóan, mint holdvilág a mezőt… Gyönyört ígér, és vágyat az érintés, Lassan végig zarándokol A legszentebb Caminón, Jupiter álmaiból származó lapockán, Minerva alkotta gerincen, Megannyi szentélye a csodának, Reménynek, beteljesülésnek. Átlibbenek a halmokon, Melyeket Hermész orzott el az Olympusról, Mély völgybe le, melyek titkait, Még Vénusz is irigyli… Suhan egy csípő ívén át, Meglelni a nyak nemes vonalát. Keresik a szirmok a száj ívét, A szemöldök álomszép szerpentinjét. A hajkorona előtt elidőzik egy kicsit, Tisztelve az éket, mely minden nőt nemesít. Kalandozik újra mindenfelé, Apró bársonyos érintésekkel fedez új csodát. Törékeny kézfejen, Áldott ujjakat, pihéket a karon, Ráncot a hónaljban. Világító toronyként ragyogó anyajegyet, Hogy ebből a nőből is anya legyen. Megteszi ezeket az utakat, Ezerszer, egyszer sem ugyan azt a sémát követve. Erószt hívja és kéjt, melyet egy ilyen érintés remél. Szítja a vágyat, a sóhajt a beteljesedést. Majd szirmait hullatja egy testre, Melytől csodát remél… Átadja szirmait, megannyi bársony csepp, Ám a vágy nem jön. A Kedves aludni kezd… Lassan veszi a levegőt, tán már unja is már, A férfit, aki varázslatot tenne már. Hullanak a szirmok egy ígéretre, Ám a lélekzet akadozik, nem Amor a nyerő Hanem Hüpnosz a győztes, Mélyálomba ringatja a Kedvest. Hullanak a szirmok, Mint szép lila őszi eső, Folynak le a női testen, Mint rózsaszín könnycseppek. Méltóbb véget reméltek a szirmok, Melyeket bimbóról szakított egy álom. Hullanak a szirmok, Hevertek szanaszét az ágyon, Elárvult ígéretként egy nászhoz. Borult egy pohár, Mélytüzű borral a kelyhében, Csordogált forró vérként a szekrényen… Elvérzett vágyak, csodák csatatere, Véráztatta lett a vége… A szirmok egy fonott kosárba kerültek, Hogy másnap egy fürdő vízébe merülnek. Egy közös merülés a vágyakba, Remény melyet új nap áldása hozhat. Aztán jött egy borús reggel, Melyet a feledés homálya lepett el. A szirmok a szemétbe hullottak, Nem sikoltottak, csak csendben sírtak… Hullanak a szirmok a végzet felé, Emlékük nem tudom megmarad e még…