Hétfő esti, nagyon forró csoki...

Jött egy ismerősöm, nem a barátom... akadozó beszélgetés, kétszer háromszor is feltett kérdések... Mi van a gyerekekkel?, Mi van veled?, Mi van a Kedveseddel? Egy ember aki nem találja a helyét a világban, akinek hiányzik a katartikus élmény még, hogy rájöjjön, mennyire csodálatos ez a világ, minden hibája ellenére. Mindig összeráncolt szemöldökkel jár, hibákat keres, és tévutakat... Kritizál, állandóan mérlegel... Ő még mástól várja a megváltást, néha tőlem, de én nem tudom megadni neki, magának kellene felébrednie... Rázogatom, rázogatom... de olyan mint a részeg ember, néha kinyitja a szemét, aztán újra becsukja... Aztán elment, természetesen nem érte el a vonatát, a német erre mondja "pechvogel", ő irányítja így a sorsát... Engem közben vár 40 kiló tiszta szeretet, pihe puha köntösben, összegömbölyödve mint apró kis állat a vackában... merő várakozás, és szeretet... Gyors nyomtatás, meglepetésként a közeli nyomtató szalonban... remélem örülni fog a képeknek. Majd egy rövid magányos séta Erzsébetváros kopott bérházakkal szegélyezett utcáján, érdekes esti alakokkal, akik éppen telefonálnak, vagy körömig szívják nehéz füsttel teli sodrott cigarettájukat... Magányos esti kutyasétáltatók, akik remélve hogy a köztéri lámpák gyér fénye elrejti ebük méltatlan emlékrakásait, megannyi zombiként bolyonganak a hittel a szívükben, hogy van egy érző lény aki kötődik hozzájuk a póráz végén, akinek jelentenek valamit... Óriásként emelkedek ki ebből a világból, mert aki engem vár annak nem kell póráz, saját szabad akaratából döntött mellettem, merő szeretetből, elfogadásból, vágyból, és még millió érzelemből. Érzem ahogy a hátam megfeszül, mint egy szamurájé, a vállam felemelkedik, kezemben mint két katana, két fénykép van, sok sok fényképből összerakva... Büszkén lépdelek el a kísértetek mellett... mert engem egy emberi lény vár. Mennyit dühöngtem azon a közhelyen: -Vegyél kutyát, és lesz aki örül ha hazaérkezel! Undorodtam, és megvetettem. Most már csak sajnálom, mert tudom, hogy milyen amikor egy aprócska emberi lény vár, bízik benne, hogy minél hamarabb csörren a kulcsom a zárban... és álmosan az első pihentető álom után, akadozva köszönt, és körémfonja karjait... Aztán beszélgetünk, eseményekről érzésekről... az óra pedig közben jár, sőt körbejár... -Megvártalak a forrócsokival... - mondja, és én hálás vagyok ennek a csodálatos emberi lénynek a szavakért, a tekintetéért... Mindenért... Kimegyünk a konyhába... neki diólevélt teát főzünk, én felteszem a tejet a forró csokinak. Aztán a szertartás, a tejbe barna cukor kerül, hogy karamelizálódjon, aztán jön a fekete csoki darabka, hadd olvadjon, majd két kanál kakaópor, aztán jön a Nesquik kakaópórból négy kanál, aztán jön a forrócsoki por... kevergetés. Kezd gőzölni a tej, krémesedik az elegy feloldódnak az alkotóelemek egy végső cél érdekében. Nem forraljuk meg a tejet, csak melegítjük amíg minden el nem olvad benne, nem krémesedik. Aztán pihentetjük... hűl a csokládénk, közben lopott csókok, símogatások adják meg az igazi bukéját a főzetnek, szeretettel nézzük a világosbarna főzetet amely csak úgy fontosságának teljes tudatában gőzölög, és meleg erotikus illattal teríti be a konyhát... Előkerül a "Kis Kedves" piros pöttyös bögréje, az én háromnyulas bögrém... Közösen kiöntjük a forró édes főzetet... Ő nem kér ízesítést, csak tejszinhabot... milyen csoda amikor a forró csokoládélében el kezd olvadni a hófehér, alpok hegycsúcsait idéző tejszinhab... Ő már siet is be vele az ágyba, a takrók, plédek meleg rejtekébe... Én hedonistább vagyok... nem elégszem meg ennyi élvezettel, csokiöntetet kanyarítok a tejszínhabra, aztán megszórom fahéjjal, majd megszórom csokireszelékkel... Aztán a szobában nem az ágyban látom a Kedvesemet, hanem az asztalnál kanalazza a főzetet, átszellemült mosollyal az arcán... Mellé telepszem, és is kanalazom a barnás olvadt tejszínhabot... Mennyei pillanatok. Élvezni kell miden másodpercét... Az áldás percei ezek, amikor minden szép és gyögyörű... Azt hittem ezt nem lehet fokozni... Ám mégis... Összebújtunk pőrén... Nagyon, csak mi magunk minden máz nélkül... Csak mint két érző lény. Csak az érintések öröméért, nem a beteljesedésért, csak az ígéretért... Apró érintések, érzékiek szeretettől ordítók, csak a pillanatért... Megértettem és ő is mit jelent az erotika... Öleltük egymást, mint még soha... cél nélkül, tovább gondolás nélkül, csak a pillanat örömérért, jó lenne ezt a pillanatot megfesteni, de nem hiszem, hogy van erre szín, vászon... ami visszaadná ezeket a csodálatos villanásokat...e Elaludtunk egymás karjaiban, érzékelve a másik testének csodáit, élvezve minden apró kontaktust. Köszönöm ezeket a csodás pillanatokat, férfivé tettél, és én téged Nővé... Igazi entitásokká váltunk ezen az éjszakán, mert megmaradtunk az érzelmek felhőiben, amelyek sodródnak, szét vállnak és újra összeállnak szabadon, minden rendező elv, és elvárás nélkül. Erre vártam, ezt vágytam sok sok éve... Haza érkeztem... Köszönöm! Ez volt életem eddig legforróbb csokija...