Boldogság definíció……n+1

Éppen a Garay tér egyik kies sarkában reggeli napfelkeltémet élvezem…. Előttem egy terepasztal megfagyott pillanatait élvezem. A lovak a nyárfa alatt, a szénlapátoló munkás megfagyott pillanatát élvezem, ezek mind statikus dolgok, készre készítve mint a pillanat megfagyott cseppjei…. Ám az élet állandó változás…. Csodákat teremtünk nap mint nap…. Olyan boldog vagyok, hogy részese lehetek ezeknek a pillanatoknak. Három napot kaptunk a Kedvesemmel, péntektől, vasárnapig, bágyadt napsütést, és a Pilisen áteső szél fodrokat… Csodás pillanatok látogattak meg minket, család, gyermekek , barátok…. Mind mind, egy egy csoda… Köszönet nekik a pillanatokért, ahogy sültek a pillanatnyi étkek értük…. Csülök, fánk mennyire csodás együtt tartó erő, ízek és zamatok egyesítő erők… Milyen meghitt pillanatok egy asztal környékén. Árvácskák a földben, a Kedves oda álmodta őket, lapátolt és gazolt, és én csodálkozva néztem a lényt, ki világot teremt, színeset és szépet….. Számomra a homokozó padja maradt éppen…. Hasadt a föld az apró ásó nyomán, és kis virágok ültek a barna föld során. Csak ültem és ámultam láttam sok csodát, Kedvesem fánkjai tettek csodát, egy lány ölelte át oly szépen…. Gyomlálta a szükségtelen zöld televényt, Életet teremtett minden pillanatban, e kis lény! Annyira Törpe Nyúl, Ám amihez nyúl, csoda lesz. Szépet és csodát teremt a kis Nyúlkéz…… Ülök egy elaggott homokozó szélén, és ámulok, Bámulok, serény kezek szorgos munkáján, Mint helóta ámul egy görög államban. Gazol és kapál, pörög ezerrel, lelkem is emeli fel, egyre feljebb… Most éppen ölelném a világot teljes lelkemmel, Hisz látom a teremtés misztikáját a saját szememmel…. Csoda egy lény kivel együtt élek, Segít, és teremt mint igazi NŐ-i lélek. Filmeztünk, izgultunk a hősökért, Pedig az igazi hős mellettem aludt, ölelve engem. Szeretem ezt a lényt, elköteleztem magam, És tudom ő is letette a sorsát mellettem….. Ettünk és kávéztunk, tarotottot vetettünk, fürkésztük Állapotunkat, és kerestük az útjainkat! Pontosabban utunkat, mely mellett mindketten tettük voksunkat, Szép alázattal, és csodavárással….

Kiszáradt patakmeder.....

Kiszárad patakmedrekbe hordok vizet a tenyeremben a sziklaszirt alatt buzogó forrásból. Mint égi csermely a tiszta kék ég alatt a bérc hósapka végénél tör a felszínre, mint édes nektár, a föld és ég adománya, selymes érintése az égé, hűssége e földdé. Csalitokon bozótokon hordom rendületlenül, fájós lábbal, felsebezve, ám erős hittel felvértezve, hogy mit teszek jó és helyes, hiába lefelé kőgörgetek szalasszák léptemet, és az áldott víz néha kicsepeg lótuszt formáló tenyereimből, ám tudom, hogy azoknak a cseppeknek itt van a helye... hiszen majd valami élet fakad belőlük. Öntöm a vizet a mederbe hegyes sziklák, és gömbölyű kavicsok közé, szeretném ha éledne a patakocska, melyből egyszer óceánt tápláló folyó lehet. Térülök fordulok, a kicseppent cseppekből sok helyen virágok nyílnak vidáman, és kedélyesen szegélyezik utamat a következő fordulókban, némely cseppekből azonban szúrós tüskés növények fejlődnek, melyek nekiesnek sebes lábszáramnak, tépik marcangolják azt, ez mint ha valami ítéletet szeretnének végre hajtani rajtam. Nem tudván nekem, hatalmas és bátor szövetségesem van, melytől szeretetből kovácsolt páncélt kaptam, reményből faragott fokost, és a vágy tüzében edzett nyilakat... De legfőképpen két felfelé fordítható tenyeret, mely áldást is kérhet Égi Atyámtól, de az élet vizét is hordozhatja kehelyként.... Tépjetek és hasítsatok csacska tüskék, folyassátok véremet, bűzös sebeket üssetek rajtam, ma már mosolygok rajtatok, nem tudtok marasztalni inkább gyorsabb és nagyobb tettekre sarkaltok csak... Ha látnátok csacska földhözvkötött lények milyen segítők hada áll mögöttem, félelmetes sereg, a gonosz és a szenvedés, a fájdalom ellenségei, a düh, a harag értelmetlen érzések megszüntetői. Ha kell, megyek vár a mennyek kapuja, látom kitárva sőt hívogatóan fénylik! Azonban még nem mehetek, egy patakot életre kell keltenem, nedűvel és élettel kell megtöltenem, hittel és odafigyeléssel, és szeretettel... Majd ha munkámat elvégeztem akkor majd megyek, de ennek a kis pataknak életet kell adnom.... Szeretném ha elérné az óceánt a megnyugvást, és ne küzdve sziklákkal és kövekkel utazzon, hanem follya körbe őket, és nekicsapódó cseppjei által örüljön a rajtuk tenyésző bársonyos moháknak... az életnek melyhez ő is hozzájárult, racionalitástól mentesen, csak úgy máshoz nem hasonlítva önmagát és engem sem. Hordom a vizet szakadatlanul, a legnagyobb hőségben a patak nem engedte a vizet elpárologni, őrizte csacsogott és fodrozódott benne. Ám jött az ősz, és a patak ismét elkezdett kiszáradni, mint ha idegen állat lefetyelné fel a vizét mérhetetlenül, szomját nem oltván, csak károkozóként megjelenve, beletapicskolva az eddig megszentelt tiszta sodrásba, melyből mindenki gyógyulást és megértést remélt.... Szól a "Gladiátor" főzenéje becsukott szemmel visznek a kopár sivatag fölött, és még mondom: -Még nem! Még nem! Nics itt az idő Atyáim istenével találkozni!- Szerencsém van egyenlőre engem még nem a bosszú éltet, hanem a szeretet... Nagy kiváltság ez napjainkban.... Most ősz van hidegek a hajnalok, noha szépek, a ködsárkányok még csak a patakmedreket, a tavakat tudják a felkelő nap bágyad erejével felvenni a harcot.... Ám az én seregeim már sorakoznak a sötétség ellen, és győzni fognak, mert ez a sorsuk, a ködsárkányok elhalnak saját mérgező leheletükben, mert erre ítéltettek.... A hajnalpír a hegyek ormán jelzés nekik, nincs itt keresni valótok, itt igaz szeretetteli érző lények uralkodnak a földön minden szeretetükkel, és nincs esély velük szemben, a jó ezüst és arany sárkányok őrzik őket tiszta szeretettel, odaadással, figyelemmel, őszinteséggel.... Én is egy aranysárkány vagyok emberi mivoltomban, pusztítom a rosszat, átölelem a szépet, a szeretetet, köréje fonódom körbefonom a szeretteimet és mágikus védőpajzsom óv mindentől, még akkor is ha harcolsz ellene.... Nem engedem, hogy a sötétség martaléka légy, mert életed célja a fény, a vágy, a szeretet, ezt sok mindenért meg lehet tagadni de nehéz..... A patakmeder issza életem vizét, tünteti el kövei között, közben néha barmok lefetyelik ki a befektetett energiát, de nekem van elég, és annyit adok amennyit akarok.... Lábam fáradhatatlan, hordja a vizet, a lelkem szabad és csodákkal teli. Mert így akarom. Én kedves csodálatos virágokkal teli néha kiszáradó, néha dúsan áradó patakom, életem vizének hordozója lelkem kútjának felhasználója.... Mert adom, mert szeretlek, mert angyali muzsikák csendülnek bennem, mert olyannak fogadlak el amilyen vagy, sziklásnak, mohásnak, lassan csermelyezőnek, vagy éppen gyors és sebes folyásúnak.... Nem tudom, hogy jó-e hogy ezt te nem látod, csak a lelkem vissza tükröződéseit érzed néha mint a főlő leves illatát, de a levesbe nem merészkedsz be mert az forr.... Azért én táplálom vizedet, éltetem életed, őrzöm álmodat, és vágyom vágyadat..... Köszönöm hogy vagy nekem, mert ha nem lennél már mentem volna.....