Rémálom, még is álom...

Megálltam a kocsival a Cserhát utcában... mint már ezerszer. Semmi romantika, kihívás, rézsűs parkolás, járda 45 fokos szögben. Július, napfény, izzad az aszfalt ezerrel, csak reménykedem nem nyel a mélység...
Telefon csörren...
-Apám- írja ki a kijelző, könyörtelen....
Némi zavar, régi félős emlékek, hívást fogadó gomb, megnyom...
-Szia Apa, hazajöttél...? - zavart kérdés a napsütötte pillanatban.
- Igen! Jól melléfogtál az FB-b a hozzászólásoddal, hogy a cseh Szergejeken, nem volt ajtónyitól vezérlés....
-Tudom Apa, már le reagáltam...  Javítottam a hozzászólást... -Jól vagy?
-Nem, tudod a múltkor megfáztam a Magas-Tátrában, azóta is tüsszögök...

Eltakarják a felhők a napot, minden szürke lesz. Anubis megjelenik a bal vállam felett, a Cserhát utcában, sakál fejjel, teljes díszben... _Élő nem beszélhet, holttal, az csak Istenek kiváltsága-, A sivagagi homok illata taglóz le, lesüllyed a talpam, szinte magába szív a Szahara... Félőn tekintek, a felém magasodó alvilági istenségre, alattvalóhoz méltón. Tudom nem vagyok istenség, noha az egyik saját képmására teremtett...

Az utca mátrixa visszarendeződik. A szomszédos házban a cirmos, már nem  Bászteth, a fények is olyanok mint korábban, Anubiszt is el ragadja a sivatagi szél...
Csak állok.
Apám öt éve halott, már túljutott az istenek által kijelölt úton.

Ébredek, az ágy csupa víz - mely utat talál, az első forráshoz, melyből mindannyian származunk...  Csak nedű, átázott toll, és a vágy...  Melyben, hallhatnám, korholó szavát.
De nem! Nincs szükségem ilyen megnyilvánulásra... Hiszem a teremtőt, nem apám, hanem mennyei atyám a nemző, és olyan vagyok mint Ő...

Egyiptomi Napfény.... 1971/1

Egy aprócska történetet szeretnék elmesélni, amelynek 1972-ben a szemtanúja voltam, nagyjából hét évesen, a Fuád (kiejtés szerint írva) átszelte akkor Kairót. Édesapám kint dolgozott külszolgálatosként, és bevált esti séta volt az egyik hídon ki, a másokon be az El-Zamalek szigetre, mert ott laktunk. Pálmafás, fehérre meszelt járdakövek között. Kicsit elválasztva az Ó-Kairótól, rendőrrel, géppisztollyal, mindez nem akadályozta meg a birkacsordák áthajtását és áldásos tevékenységét. Mivel édesapám az Egyiptomi Vasútnál segített, mellesleg beszélt arabul, mert jó volt a nyevérzéke, így tobbet tudtunk az országban uralkodó viszonyokról, vagy inkább iszonyokról... Az átlag El-Zamalek lakó... szóval, követségi, minisztériumi egyéb arabul nem beszélő népek, csak a hajnali kis kordéval találkoztak, melyet magam korú gyermekek hajtottak, egy aszott csacsival, és a szemetet szedték össze. Néha hajba kaptak, mert a szemetet áttúrták gazdagon, egy értékesebb zsákmányért. Majd csitult a zaj és a kiváltágosok álmodták hófehér álmaikat. Akkor este, két emberi lényt ástak be a Nílus, élet oldalán a híd óváros felöli oldalán, egy férfit és egy nőt! A nő férjes asszony volt, egy öregecske ám, de gazdag férfi oldalán, a férfi fiatal volt, és szép... Udvarolt... Majd rajtakapták őket, nem aktus közben, csak mert beszélgettek... Mindkét emberi lényt derékig beásták a földbe, majd hogy az igazságszolgáltatás ne szenvedjen csorbát, illetve a nép, az Isten adta nép, nehogy könyörületet érezzen, megjelent egy "billencses" teherautó és szállítmányát a két szerencsétlenre borította... Talán nem jegyeztem meg, a liberálisok felé, nem murvát szállított, kicsit nagyobb méretű sziklákat....

Esti séta... Ligetváros, napjainkban...

A múlt héten, egy bágyatag meleg, nem, meleg, forró délutánt a Kedvesemmel átaludva, az esteledés pillanataira ébredtünk. Áttekintve mai cselekedeteinket, megéreztük, nem járultunk hozzá semmi jóval létezésünkhöz, sem az emberiség létezéséhez. Igaz, a digitális hőmérő sem szeretett volna kevesebbet mutatni mint 32 C-fok... Pedig ekkor már jócskán este kilenc felé jártak az óra mutatói. Kedvesem álmatag tekintete, -az enyém sem volt egy gladiátoré-, majd a kommunikáció, mert érkezésekor megígérte süt palacsintát... Felébresztette bennem az érző Buddhát, -látván őt a forró serpenyő felett serénykedve-, és ezt a képet nehezen egyeztettem össze pillananatnyi állapotával. Egy expedíció reményével próbáltam őt és magamat létezés síkjára terelni.
-Elmegyek az éjjel-nappali boltba péksüteményért és ma, hideget vacsorázunk. 
Kedvesemben is dolgozott a lelkiismeret, ha már nem sütött palacsintát, legalább elkísér erre a veszélyekkel terhes expedícióra.
Felkészültünk erre az ember feletti vállalkozásra, folyadékot vettünk magunkhoz, a google térképen megtekintettük a négy háztömbnyire működő bolt megközelítési lehetőségét... szóval mindent számbavettünk, hogy sikeres akciót hajthatsunk végre.
Szégyellen, de nem tudom mennyibe kerül a kifli, így mondjuk 745 Ft-ot préseltem a zsebembe, apróban, az ajkaim közt egy indulás pillanatában meggyújtott cigarettával készültünk...
Nekivágtunk az Útnak.... Ligetváros ódon házfalai ontották ránk a forróságot, az újonnan felkövezett tér kimosott, beszakadt vízelnyelőit is sikeresen kikerültük.
Az Alpár utca Dózsa György út kerszteződése előtt, megszólított minket egy emberi lény... kicsit hajazott Rumcájszra, de ápolt, normál ruházatú embernek látszott...
-Valami aprójuk volna?
-Nincs, sétálni indultunk, csak úgy az estében... - a hazugság égette lelkemet, de tényleg nem tudtam mennyit kell fizetni a kiflikért, egy éjjel-nappali boltban...
-Akkor egy cigi?
Basszus, otthon gyújtottam meg, nem hoztam magammal a dobozt.... még jobban süllyedtem lefelé...
Nem volt agresszív az ember, inkább szánalomra méltó...
Csendben bandukoltunk tovább... megvettük a kiflit, amely 5-ös kiszerelésben volt kapható... A vásárláskor tudtuk, ez nekünk sok... mert, jóesetben koponyánként egy péksüteményt tudunk elfogyasztani, de csomagolva volt. Ráadásul, az egész zacskóért fizettünk, talán 150 forintot...
Mindketten a Kedvesemmel, a lelkiismeretünktől hajtva kerestük, az embert, aki segítséget kért tőlünk... Benéztünk utcákba, elemeztünk merre mehetett, hiszen segíteni szerettünk volna. A Garay tér sarkán értük utól.... némi szabódás után elfogadta a kiflik 3/5-ét... a gesztikulációból átjött, nem éhes... de ez nem a mi dolgunk...
Majd miután a maradék fémpénzt felajánlottam ennek a kedves embernek, - nagyjából 645 Forintot, megkérdezte, nincs még? Mert inna egy kávét...
A környék vendéglátóhelyeinek ismeretében, ekkora összegből talán még másra is futotta volna...
A történet kicsit elgondolkoztat... remélem másokat is....
Segítség, nem segítség? Tényleg jó ez így?
Szerintem nem....
Kedvenc mondásom, "A hülyék a másik oldalon laknak"-
Maradok ezen az oldalon. Nincs bennem harag, csak tapasztalat.