Fikaman....

Szeretek a tömegközlekedéssel utazni. Meglepően sok élményt nyújt a társas városi utazás formája. Vannak napjaink klasszikusai, akik mintha kötelező lenne masszírozzák a tenyerükben tartott kis tamagocsinak látszó "okos" telefonjaikat. Megszűnik számukra a világ, nincs ablakon kitekintés, nincs tekintet keresés, csak az információk özönének habzsolása. Mindegy hogy értékes, vagy éppen értéktelen... Számomra fájdalmas kép ez, hiszen pár évvel ez előtt, emberek könyveket vagy éppen újságot  bújva próbáltak meg elbújni a világ búja, és öröme elöl. Ma már modernebb a világ. Volt egy kis kitérő, mikor napszemüveg mögé rejtőzve hallgatták a "walkman"-okat, aztán jött az Mp3-as korszak, egyre kisebbek lettek a kütyük, aztán egyre jobbak. Hiszen már nem csak a levezésünket tudjuk a mozgó közösségi járművekről intézni, de clippeket,  filmeket, vagy akár tévézni is lehet! Milyen nagyszerű, nézd a saját kis dobozodat, melyben csak olyan számodra érdekes reklámok, filmek, vagy bejegyzések szerepelnek melyeket biztos megtekintesz, "tetszikelsz" vagy éppen megosztod sorstársaiddal...
A múlt héten, a Magas-Tátra felé vettük az irányt Kedvesemmel, én vezettem, a síkos, nehezen járható utakon, melyek kanyarulatai igencsak megkívánták a sebesség csökkentést, és nem az autó teljesítménye szabott határt a menetsebességnek, hanem annak tapadása a közút felé... Szóval haladtunk az Alacsony-Tátrán keresztül, és néha előkerült párom telefonja, nem a tájat nézte, hanem a megosztásokat a "neten"... Van köztünk tizenöt év korkülönbség, és egy informatikai szakadék. Szeretem a tájat, ahogy felbukkan a kanyarokban, élvezem az autó suhanását. Gyönyörködöm a napfény játékában a havas tájon, és közben csodálom, az emberek munkáját, kik megépítették ezeket a lehetetlen utakat, majd még tisztán is tartják őket. Apró kis sok kanyaros hegyi utak, melyeket lehet, hogy többször kell takarítani mint az autópályát, mégsem útdíjas... Pedig néha a falvakban alig fér el a két ház között a pár arasznyi aszfalt...
Az én generációm ebben él... Nem a pillanatnyi információ szerzés gyönyörében.
Anyám, akit nem tudtam tisztelni, mert soha sem volt képes kiállni értem, apám soha el nem múló haragja ellen, (remélem már megbékélt a gyűlöletével és meg tudott bocsátani mert nem olyan lettem mint ahogy ő elvárta azt), meg tudta tenni, hogy nagymamám halálát, akit azt hiszem a legjobban szerettem a világon, felmenőim között. Ám még is Marokkóban nyaraltam, és nem osztotta meg velem nagyszülém halálhírét. Pedig neki az édesanyja volt. Még is megvárt a hírrel amíg hazaérkezem.
Mennyire más a mai világ, nincs tekintettel az információ átadó a másik lelki állapotával, folyamatosan bombázza azt aki éppen távol van, és nem tehet semmit....
Lehetetlenné téve hogy az aki éppen a csodák vesznek körül, és elmélyedhetne magában, tényleg élvezze a világot.
Vagy ez már nem is igény? Tényleg a hétköznapokban kell megragadnunk? Mindig mindenki számára elérhetőnek kell lennünk? Mert, fontos vagyok? Mert nem az itt és most számít, hanem valami virtuális valóság?

Szégyenkezés...

Szégyellem magam. Tegnap felelőtlenül hozzászóltam egy poszthoz, melyet egy nagyon kedves lány osztott meg, egy közösségi oldalon! Nem csak a lány, hanem az édesanyja is páciensem volt, éveken keresztül. Nem tudtam átadni abban a pár sorban a gondolataimat. Itt és most bocsánatot kérek Tőle. Miért is? Mert egy olyan cikket közölt, amelyben a hölgyek elnyomásáról, háztartási robotként alkalmazásáról szól. Nem tudok azonosulni a cikkel, mert több hónapja itthon vagyok, munkanélküliként, és előtte is egy pár évet munkámból adódóan itthon töltöttem. Bevásároltam, mosogattam, főztem, takarítottam, férfi létemre. Mert szeretem azt az emberi lényt, akivel együtt élek, és az IDŐ ezekre a tevékenységekre nekem adatott meg. Nem éreztem magam, e miatt alacsonyabb rendűnek. Igen örömet okozott a Kedvesemnek  vacsorát adni, kimosni, kiteregetni. Nem éreztem magam alárendeltnek. Nekem adatott meg. Igen sokszor az Ő ügyeit is én intéztem napközben, mert a munkám megengedte. Nem követelte, nem kérte... csak jött magától. Mert szeretem. Ebben a kérdésben nagyon racionális vagyok, akinek ideje engedi megteszi... Más a favágás, a szénlapátolás, vagy a két "zsugor 2 literes ásványvíz felhordása a csomagtartóból" (mint egy 24 kg), az férfi munka. Tudom most sokan felszisszennek, hogy a NŐ-k is képesek rá. Természetesen, hiszen még a férfira is feladhatják a kabátot, és kifizethetik az éttermi számlát. Ám gondolkozzunk egy kicsit? Jó ez így? Mindenki öntudattól túlfűtve rohangászik a világban, nő és férfi vegyesen... hogy lesz ebből harmónia? Béke, csend és szeretet?
Gondoltat. Mit vettek el tőlünk?
Nagyszerű! Sikerült, nőt a férfival, gyermeket a szüleivel, másképp gondolkozót a gondolkozóval, tanárt a tanítvánnyal, gyógyítót a gyógyulni vágyóval összeveszíteni.
Nem tudom, hogy mondhatnám el ennek a lánynak és sok más embernek, amikor ilyen degradáló információkat osztanak meg, akkor embereket osztanak meg...  Igen élnek egymást maró emberpárok, igen van elnyomás, van szegénység... lelki is. Nem kevés. Tényleg biztos, hogy nem ők választották. Nem ezt akarják megélni? De hogy is nem, a világon nincs olyan ország, ahol a szegénység, a tudatlanság nem termelné önmagát. Sok sok emberi lény szenvedni vágyik, nincs ilyen vagy olyan autóm, házam, pozícióm... Milyen rossz nekem.
Boldog ember vagyok! Szeretem az embereket, a hazámat, a világot. Mert elfogadom olyannak amilyen... Jó néha lázadok....
Lázadok, amikor emberi lények nem átérezve mit tesznek, meggondolatlanul osztanak meg féligazságokat, populárisnak hitt híreket. Melyek nem közelebb hoznak, hanem távolítanak. Mert pillanatnyi érzéseket manipulál a közösségi média.
Álljunk meg egy pillanatra! Van, létezik valós fenyegetés. Van amin csak a nagy tömegek változtathatnának, de "szerencsésen" megosztottak :-)
Itt van ez a lány, aki csodákat teremt,virágkompozíciókat, hihetetlen szépérzékkel. Örömmel látom munkája csodáit! Miért kell neki is még gyűlöletet szítani? Csak mert haragszom... Életünk minden pillanatában választunk, azok is akik ezt a cikket generálták.
Lehetne, hogy közelítsünk, egymás problémáin keresztül megértsük a létezést, én nem igyekeznénk megosztani még jobban a világot...
A világot, amelyben mellesleg együtt élünk...