Szeretek a tömegközlekedéssel utazni. Meglepően sok élményt nyújt a társas városi utazás formája. Vannak napjaink klasszikusai, akik mintha kötelező lenne masszírozzák a tenyerükben tartott kis tamagocsinak látszó "okos" telefonjaikat. Megszűnik számukra a világ, nincs ablakon kitekintés, nincs tekintet keresés, csak az információk özönének habzsolása. Mindegy hogy értékes, vagy éppen értéktelen... Számomra fájdalmas kép ez, hiszen pár évvel ez előtt, emberek könyveket vagy éppen újságot bújva próbáltak meg elbújni a világ búja, és öröme elöl. Ma már modernebb a világ. Volt egy kis kitérő, mikor napszemüveg mögé rejtőzve hallgatták a "walkman"-okat, aztán jött az Mp3-as korszak, egyre kisebbek lettek a kütyük, aztán egyre jobbak. Hiszen már nem csak a levezésünket tudjuk a mozgó közösségi járművekről intézni, de clippeket, filmeket, vagy akár tévézni is lehet! Milyen nagyszerű, nézd a saját kis dobozodat, melyben csak olyan számodra érdekes reklámok, filmek, vagy bejegyzések szerepelnek melyeket biztos megtekintesz, "tetszikelsz" vagy éppen megosztod sorstársaiddal...
A múlt héten, a Magas-Tátra felé vettük az irányt Kedvesemmel, én vezettem, a síkos, nehezen járható utakon, melyek kanyarulatai igencsak megkívánták a sebesség csökkentést, és nem az autó teljesítménye szabott határt a menetsebességnek, hanem annak tapadása a közút felé... Szóval haladtunk az Alacsony-Tátrán keresztül, és néha előkerült párom telefonja, nem a tájat nézte, hanem a megosztásokat a "neten"... Van köztünk tizenöt év korkülönbség, és egy informatikai szakadék. Szeretem a tájat, ahogy felbukkan a kanyarokban, élvezem az autó suhanását. Gyönyörködöm a napfény játékában a havas tájon, és közben csodálom, az emberek munkáját, kik megépítették ezeket a lehetetlen utakat, majd még tisztán is tartják őket. Apró kis sok kanyaros hegyi utak, melyeket lehet, hogy többször kell takarítani mint az autópályát, mégsem útdíjas... Pedig néha a falvakban alig fér el a két ház között a pár arasznyi aszfalt...
Az én generációm ebben él... Nem a pillanatnyi információ szerzés gyönyörében.
Anyám, akit nem tudtam tisztelni, mert soha sem volt képes kiállni értem, apám soha el nem múló haragja ellen, (remélem már megbékélt a gyűlöletével és meg tudott bocsátani mert nem olyan lettem mint ahogy ő elvárta azt), meg tudta tenni, hogy nagymamám halálát, akit azt hiszem a legjobban szerettem a világon, felmenőim között. Ám még is Marokkóban nyaraltam, és nem osztotta meg velem nagyszülém halálhírét. Pedig neki az édesanyja volt. Még is megvárt a hírrel amíg hazaérkezem.
Mennyire más a mai világ, nincs tekintettel az információ átadó a másik lelki állapotával, folyamatosan bombázza azt aki éppen távol van, és nem tehet semmit....
Lehetetlenné téve hogy az aki éppen a csodák vesznek körül, és elmélyedhetne magában, tényleg élvezze a világot.
Vagy ez már nem is igény? Tényleg a hétköznapokban kell megragadnunk? Mindig mindenki számára elérhetőnek kell lennünk? Mert, fontos vagyok? Mert nem az itt és most számít, hanem valami virtuális valóság?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése