Búcsú Graztól...

Lassan kifut a a vonat a brassói állomásról, és megkezdi útját a sötét romániai éjszakában, fénylő kígyóként tekeregve a sötét völgyekben, lomha üstökösként felcammogva a már havas hágókra. Ma indulás előtt telefonon mondtam a Kedvesemnek a hírt amelyet az indulás előtt hallottam, még Budapesten. Hitetlenkedve fogadta, most már én is... Kedves kollégám tudatosított a hírt, hogy az élet furcsa játékaként, ő vitte elsőnek az étkezőkocsit a grazi vonatban, és most utoljára is ő viszi. Akkor és ott valahogy nem tudtam lereagálni. Egy újabb számomra kedves város veszett el a listáról ahová szívesen utaztam. Az első Kassa volt. Sokan nem kedvelték ezt a járatot, mert hosszú volt a várakozási idő. Ám én szerettem csavarogni bent az óvárosban, végigjárni a piacot, Hut-os pizzaszeletet majszolni a főutcán... Emlékszem, a Kedvesemmel voltam, mikor a bermudám alá beszállt egy darázs, és némi akupunktúrás kezelésnek vetett alá.... Vagy, mikor sikerült piros alsót vásárolnom az ottani Tescoban, nem sok pénzt hoztam haza ebből a városból. Azt már tudtam, hogy nem lesz Burgasz jövőre, nem fogok a Fekete tenger habjaiban megfürdeni ingyen egyszer sem. Zselét sem hozok pedig milyen finom volt, és a rák a főutcán nagyon ár-érték arányos volt. Emlékként megmaradnak az érzések, és hajós kapitányi sapka, melyet idén szereztem be. Berlint nem bánom, rideg volt és túl nagy, hosszú volt az út, és meglehetősen mozgalmas. Grazzal nem tudom hogy állok, tetszett az új pályaudvar, és hogy közel volt a szállás. Izgalmas volt minden megérkezés, hogy a boltot nyitva éppen elérem é. Sokat nem sétáltam a városban, mert késő este érkeztünk és mindig sötétben. Azért néha tekeregtem kerestem az óvárost, fotóztam élveztem a látványt. Fura a kapcsolatom ezzel a várossal, egy buszos úton voltam először a nyolcvanas években. Akkor még nagy csoda volt, osztrák városban járni, kirándulni és kaisersemmelt harapdálni. Ám esett az eső és hideg volt február lévén, nem vágytam vissza, csak maradjon meg emlékként. Aztán a kétezres évek elején egy vasútmodell kiállítás révén Graz egyik elővároskájába vitt a szerencsém. Szerencsém volt e vagy nem ki tudja, az autó a pályáról lejőve ment tropára. Kedves ismerősöm húzta haza, köszönet érte, pedig néha százhússzal tolta. Lasnitzhöhében volt a szállásunk arra a pár napra, meg is néztük a vasútállomást, hiszen egy alagútból futott ki a vonat a kis állomásra. Mindig el is érzékenyültem, mikor áthaladtam rajta, ki gondolta volna, hogy egy étkezőkocsival csavargok majd arra.

Talán a legrázósabb útjaim is erre vezettek, egyszer induláskor csak az étkezőkocsi hiányzott a vonatból, másszor Répcelakról fordult vissza a vonat, nem juttatva el Grazba étkezőkocsimat. Az első Kedvesmtől különtöltött karácsony is hozzá kötődik, néztek is a recepción a hotelben, mint akik jelenést látnak, mikor Szent Este beállítottam a szobakulcsot kérve. A szálloda sem volt a legtökéletesebb, zavart az emeletes ágy mely a sarokban leledzett. Igaz a mi ágyunk normál heverő volt, mégis a szoba laktanya jellegű volt. Nehezen viseltem ezt az ünnepet egyedül, talán azért mert pár nappal előtte találtunk újra egymásra elég ügyetlenül.... Ám azt hiszem ezeket az utakat szerettem a legjobban, hiszen gyorsak voltak, és nem túl mozgalmasak. Szépek voltak az esték melyeket a vonaton töltöttem, főleg mikor ünnepekre készülődtek az apró völgyekben. Sok ház kivilágítva, feldíszítve igen ízlésesen, és az osztrák kalauzok is meglehetősen kedvesek. Nekik tán egy mellékvonal volt, nem túl sok strapával, csendesen intézkedtek, mintha csak szívességet tennének a jegylyukasztással. A temetők is mécsesfénybe borultak ilyenkor télen, a töltésről le lehetett látni éppen. Ma már nem idul étkezőkocsi Grazba.... Emlék marad, szép és állandó mint minden ami olyan kettős mely csúcsot és szakadékot is megmutat.

Requiem az első szerelmekért

Nehéz és szép a téma. Hiszen mindannyian voltunk először szerelmesek, úgy igazán. Ami már nem ovis, kisiskolás, középiskolás szerelem, hanem az első igazi nagy. Talán már amikor igazán felnőttnek érezzük magunkat, már a jövő titkainak leplét emelgetjük, és néha könnyeket csal a szemünkbe a lepelről lehulló ódon por. Akkor még nem tudjuk, mindenkinek volt jövője, a kancsalábú öreg Mariska néninek, vagy a félbolond Janónak. Hihetetlenül szép pillanatok ezek, amelyekről önző módon azt hisszük a mieink, és soha senki nem élte át, ezt a fergeteges, csodálatos, teremtő hódító érzést, az első igazi szerelmet. Amelyet, ha tetszik ha nem a sírunkig cipelünk, mert ez volt az első mámorító, felnőtt, igazi, kapcsolatunk. Sokszor csúfos kudarcba meg nem értettségbe fullad, hiszen mennyi elfogadás, tapasztalat, megértés és még ki tudja mi hiányzik belőlünk, hogy tökéletessé tudjuk tenni hosszútávra. Az enyém a mérhetetlen féltékenység miatt hamvadt el, és igaz bennem sokáig izzó zsarátnokot hagyott, a másik fél könnyedén lebbent tova.... Ám most nem az én történetemen töprengek, (töprengtem azon már eleget, talán egy XX. kötetes mű is kitellne belőle) hanem egy számomra nagyon kedves lányén... Ilyenkor majdnem zavarban vagyok, hiszen egy diszkrét történetet kellene elmesélnem.... "Szóval a lány egy balatonparti főiskolára járt, ambíciózus volt, és kitörni vágyó, szüksége volt ezekre, mert tovább kellett lépnie. Megismerkedett a fiúval, aki megfontolt, céltudatos, és okos volt. Egy kis dunántúli településen építette saját vállalkozását, saját álmát. Összecsavarodtak, mint hányan ebben a korban, szerelem született a Balaton parti habokban. Áldott állapotban éltek hónapokat, mig a főiskola tartott. Aztán a jött a falu, és az asszonylét, gyermek, házasság és még mennyi ki nem mondott érv. A lány döntött, irány a világ, nem kell párta, nászágy, sem gyermekágy.... A fiú is döntött, hisz lelke nem érté a lányt, hiszen olyant kínált amely minden lánynak vágya, engedé a lányt útjára. Azt hiszem tudta nem birtokolhatja, mert szabadon kell szállnia mint apró csodálatos madárnak. Leány döntött nem kell család, gyermeki gagyogás, a nagyvilágot választotta sok csodával, és buktatóval. Teltek hónapok és múltak a napok. A lány életében jött egy srác, de nem hozott igazi megnyugvást, és lány hívta a fiút, kivel először élt valós életet. Jött a fiú, már nem volt független, az első igaz szerelem őt is kötelezte. Volt mámor, és egymásra találás, csak a fiú házastársa nem adta áldását. Felízzott a régi tűz, és kovácsoltak volna új életet, ám a házastárs gyorsan gyermek áldásnak nézett elébe. Szakad a nász, és fiú egy gyermeket dajkál. Áztán jött egy újabb csalódás, és a régi igaz szerelem egymásra talált. Szenvedély, emlékek, csodák lebegtek, a nej újabb gyermekkel kedveskedett. Jöttek a lány életében csodás évek, amelyek aztán nem váltották be néma ígéretüket. Ismét hívta a fiút, az első szerelmet, és az jött is mint ki várja ezt a percet. Menten ott termett, és új Adoniszként, szerelmet teremtett. Mondott minden szépet, és kiábrándítót, eltévesztette kinek szól a szó. A lány már megjárt sok lajtorját, és értette a szavak csínját bínját... Másképp döntött a lány, a fiút elengedte, talán végleg, egy első szerelemnél, nem tudni ezt. Ám a fiú párja érezte vesztét, és újabb gyermekáldással biztosította helyzetét.... A fiú azóta nem hívja a lányt, neveli három magzatát mint apa, ki csodát lát. Vajon gondolkozik e hogy három gyermeke épp időszakokra esik e? Védte őt és családját neje, mely ilyen időpontok fogant, vagy csak véletlen-e? A lány letette első szerelmét, és hagyta hogy a tiszta fény átmossa szellemét. Helyére került vágy és realitás, csoda és hétköznap, és álom. Volt némi konfliktus, melyről nincs szavam szólni, ám a fiú nem viselkedett valódi férfiként, és átkozott egy csodát, mely a legnagyobb a világon..... Mely csodának ma is birtokosa vagyok....

Boldogság defínició 2015. 12. 11.

Fura boldogság az, amikor a Kedvesünk otthon marad, mert kórság kínozza, láz, orrfolyás, és torok fájdalom. Igen, az mert ketten vagyunk, egy szinte lakatlan szigeten, nem messze Pilisvörösvár mellett. Áll egy kis ház a pusztában, meleg otthont nyújtva a két párának. Kicsit számkivetettek, de maguk keresték, a csendet a nyugalmat, a város zajától messzi kéjt. Csak a tájat, a szélzúgását, a szélcsengők zenéjét, a fú növésének hangját, a föld neszét. Lehet e boldogság Kedvesednek forró teát főzni, inhaláláshoz kamillát forralni? Boldogság e, lázas tekintetű Kedvesednek a reggelit ágyba vinni, majd egész két nap csacska filmeket nézegetni? Igen az, mert együtt vagytok, ketten vagytok. Mennyire élvezetem ezt a két napot megkötöttségek nélkül, csak létezni élvezni a kis házat, valahol a pilis aljában. A hajnal már deres fűvel fogadott, am bent a hajlékban radiátorok ontottak sok sok hőt, és otthonná, meleg hajlékká tették e kis házat, ott a pilis aljában. Csacska filmeket néztünk, és néha pörölt velem, mert cigizni mentem ki , számára oly hirtelen. Elolvadt a reggeli láttán, majd álmult ebéd után. Jó volt Őt szolgálni, mert elesett és bágyadt volt, hányszor tette meg a múlt hónapokban.... Mikor én voltam elesett, bágyadt, és mindenre alkalmatlan. Szerencsére ennek vége felépültem, és újra élem régi életemet. Férfi vagyok újra teremtő, és nem elesett béna, korhadó test, mely a az elmúláson kívül semmire nem emlékeztet. Gyengesége újra erőt adott, ölelni őt, és szeretetet adót. Szép volt ez a két nap, noha semmi sem történt. Csak laktunk hajlékunkban mint két nyúl a szalmás alomban. Nyusszogtunk is párszor, mint Nyulakhoz illik. Ám leginkább öleltük azt aki a lelkünket érinti. Csodák voltak a percek, a pillanatok, mint megannyi áldás.... Köszönöm Teremtőm ezt a sok áldást, az órákat a perceket, a pillanatokat.... Melyekről talán csak füstölő rudak tudnak beszámolni okosan. Hiszen meggyújtják őket, és izzanak a mélybe le, csodás illatokat áraszta őnmaguk elégetésével.... Füstkél, a tartóban, a plafon felé szálló, tisztítva mindent mi közben füsté válik, és megfoghatatlan lesz.... Szét oszlunk az Univerzumban, mert így kell, hogy legyen. Mi is megfoghatatlanná váltunk perceinkben, kivétel amikor a Black Berryd, csöngött szüntelen. Ám ennek is örültem "igazgató asszony", mert tényleg azzá kellene vállalnod, a hiszen ez a sorsod. Aprócska örömök, már készülsz a Karácsonyra, a házban díszek, és villogó fénysorok alkotnak csodát, melyek közelebb hozzák az ünnepek misztériumát. Teszünk érte mind a ketten, hogy sorsunk jobb mederben teremjen, és az ár feljebb vigyen (noha e kép oly érthetetlen), hiszen árának nincs teteje és alja, csak sodrása, mely remélem minket sodor majd..... Sültek a húsok, fortyogott a pörkölt, ám Medvéd, egy másik istennek dőzsölt, Dionüssszosz elkábított engem, és egy pár percre a mámorban nyugovóra tértem.... Köszönöm a létedet, mellyel nem bántottál, pedig lelkem tudta hogy tév úton jár.... Csak a pillanat hevülete, az alkotási láz, amelyet megtámogatott, némi Jager vágy.... Istennő voltál, mert nem korholtál, rosszabb volt minta átkokat szórtál volna rám. Tisztellek mint égi csodát, mert elfogadtad a pillanat igazát.... Szeretlek, és szép vagy mint egy csodás ikonosztáz.... Köszönöm, hogy vagy Nekem!

Aranyos történet Istenről

(képtelen történetek étkezőkocsis utazások alatt) Egy brassói vonaton történt egy pár hete. Nem kedvelem az ittas utasokat, túl közlékennyé válnak, magán jellegű dolgokat próbálnak megosztani, esetleg bíróként felesketni zűrzavaros történeteikben, melyeket csak az elbeszélő oldaláról ismerhetek meg, és iker lelkem tiltakozik minden ilyen ellen. Egy érdekes emberi lény lépett az étkezőkocsiba, már régen elhagytuk a Királyhágót, és talán a Csíkság magaslatain jártunk amikor előtoppant ez az emberi lény. Finlandia vodkát kért, és Euróban fizetett, egyet, aztán kettőt... Nézte az ablakon át a sötét tájat, a fényvillanásokat, a töltésen nőtt bokrok és fát által ránk kényszerített csillagszórókat, mintha a vonaton mindig karácsony lenne.... Halk szavú, tájsszólásban beszélő koppanós szavakat székely ember volt. Leszámolva illúziókkal, hazaszeretettel, családdal, csak a megélhetéséért küzdve. Néztem a kezeit, legalább három ujja hiányzott, mert hogy ács volt az isten adata lélek.... Beszélgetni akart, én nem akartam, csak kiszolgálni, felszolgálni..... A szolgálat más fogalmait a szőnyeg alá söpörtem. Ő volt az erősebb, szerencsére.... Unott arccal hallgattam saját kálváriáját, külföldi, több pénzt hozó munkáról, idős szülőkről, és még miről nem. Agyamra vírusölő programot küldtem, nem akarok ezekkel a problémákkal feladatokkal azonusulni. Ám a kémprogram erősebb! Kis ház, barmokkal a csíki havasok alján, tényleg, már most is havas. Eltemetett szülők, a föld, és a gyümölcsös. Két napig is kell majd most fűteni a házat, és utána is el kell a dunnyha, a gyerekeknek nem kell, ők már iparosodtak..... Látom a tanyát, látom a szántót és a rétet, látom a kiskertet, melyet a gyom ver fel, és látom az ősöreg házat, az otthont, melynek szálfáit gaz repeszti szét, és az örökkévalónak üzen hadat. Látom e csonkolt kezű embert, ki kész síkraszállni a pusztítás ellen, és megőrizni számunkra egy aprócska termő területet. Kész fázni napokig, és az örökkévalóság megvalósításán fáradozik, hol a magnak magvas helyet teremtsen, és az élőnek élhető meleget adjon.... Fáradtak kezei, és csonkák, de a teremtőerő melyellel őt megáldják csoda, és álomszép, és követendő, ám csak issza a Finlandiát, mint egy halandó, kit nem Isten a saját képmására teremtett.... Felhajtja az üveg tartalmát, csak 0,05 dl, mielőtt még rosszra gondolnál. Int egy búcsút, mert szívemet megnyitá, és én is ott vagyok a parányi romos birtokon, és tetőt foltozok, és birkákat nyírok.... Megfordul, és mesélni kezd, egy kislányról, kitől megkérdik miért imádkozik.....? Mondja a lány, talán öt éves sincs? -Imádkozom a szüleimért, hogy segítsenek! -Imádkozom az óvónénikért, hogy segítsenek nekünk! -És imádkozom érted Isten, hogy vigyázz magadra, mert ha te nem segítesz akkor ki fog nekünk segíteni.... Lépteit már elnyelte a puha szőnyeg, az automatikus ajtó is becsukódott már mögötte, talán egy Próféta volt, vagy Isten küldötte pálinka szaggal körbevéve, de az igazsága még most is kísért: -Ki imádkozik Istenért?

Töprengés az Égiekkel......

Kedvel minket a Mindenható, azt hiszem jóban vagyunk Vele, és elégedett is velünk, egyszerű emberpárocskával.... Sajnálom, hogy a címet, Beszélgetések Istennel, már egy élelmesebb tollnok (vagy esetleg napjainkban egy billentyűnok, magam is a gépet klampírozom éppen) már lelőtte.... Noha, emlékszem még az írásból a mondatra: - Isten nevét szádra hiába ne vedd! Tényleg hogy hívják Istent? Annyi néven próbálták már a Mindenhatót megnevezni.... Szerintem a legszebb szó, és hitvallás : -Istenem! Bízom benne, hogy a saját képmására alkotott, a szomszéd bácsit, az állandóan lehorgasztott fejjel járó nénit az István utcából, a nevetős zöldségest, és a Kedvesemet........ Mindannyiukban Isten csodálatos sokszínűségét, teremtő erejét, bölcsességét fedezem fel, szépet és csúnyát, élőt és holtat, a teljességet a tökéletességet, melyet tévelygő ábrándatos lelkünk csak sejteni bír. Köszönöm hogy Vagy nekem! Hányszor és hányan mondjuk ezt ember társinknak, meghitt pillanatokban, vagy gyermekeinkre tekintve, még akkor is ha éppen nem teljesen Istennek tetsző cselekedetet hajtanak végre.... Gondolat csapongás: - Mit gondoltok, a fiam a második randevún mivel csábította szíve választottját, további égi nászra? Nem fogjátok elhinni! Nem hősi tetteimről regélt, nem szívem aranyát tárta fel kedvese előtt.... Hanem elmesélte, hogyan ejtőernyőztettem meg az aranyhörcsögöt a harmadik emeletről.... ki a kiképzést nem bírta tovább, és megtért égi vackába.... Szóval ezzel hencegett :-) Hogy jön ide Teremtő? Viccesen! A történet nem igaz, csak egy rémálmomat meséltem el magzataimnak, ám lehet, hogy túl nagy beleéléssel. Ám nem erről akartam elmélkedni, ez csak kósza élmény volt a szürke hétköznapok csodálatos szivárványai közül. Hanem a KULCS! A kulcs mindennek a szülője! A fránya KULCS! A kulcs létéről többet kell tudni. Bérelünk egy házat nem messze Budapesttől, és nagyszerű találmánya a távvezérelhető kerti kapu, amelyen át a az autónkkal is beparkolhatunk a létesítmény védett biztonságába. Ám ez csapdává is válhat egy kora reggeli induláskor, ha áram híján nem működik a kapunyitó. Mert azért még gyertyafényben felöltözik Isten teremtménye, ám a kaput ki nem nyitja.... Így hát a mindenható háziúrtól (kinek kedvenc mondása: - Az ő szava az örökkévalóság és még egy nap!), kértem egy kulcsot a meghajtószerkezet motorjához. Amelyet ő a rendelkezésünkre bocsátott, fennkölt állapotában. És, örvendeztünk vala! Volt kulcsunk, és mienk volt a szabadság kapuja, még áramszünet esetén is. Majd egy reggel (óra átállítás után jóval), mentem indítani az autót az én Kedvesemnek, hogy ne hideg motorú járműbe üljön be, e fagyos reggel, na jó a fűtést is felkapcsoltam, mert engem is elvitt.... A kerti úton lépdelve a vaksötétben, észre vettem, hogy a kulcstartó (amelyet egyébként loptam, egy huszonötévvel ez előtti munkahelyemről, nem bírtam ellenállni neki, egy csodálatos krómozott kétágú horgony...) kinyílt a zsebemben, minden kulcs lehullott róla, csak az indítókulcs maradt a kezemben.... Így indultunk el az nap, és még sok másnapon, mert sötétben indultunk, és sötétben érkeztünk. Aztán elérkezett a nap, tegnap volt, korán értünk haza, világosban! Gereblyét ragadtam, és kutattam a kulcsot a sétány melletti gazban.... Gereblyéztem mint az őrült, mert nem szeretem elveszteni sem a saját, nem hogy a más tulajdonát! Nem sikerült, munkásságomnak nem volt eredménye. Sorsomnak megadtam magam, a gereblyét vissza támasztottam a kalyibába, és Kedvesemnek szűk szavakkal számoltam be eredménytelenségemről.... Majd valami lelkesítő szózattal oldottam a helyzetet, zárcseréről, stb. Reménytelennek látszott az ügy. Ám Kedvesemet megnyugtattam... Kis idő múlva elindultam dohányozni, majd a tevékenységem végeztével a terasz felé vettem az irányt, kigúvadt szemmel bámultam a KULCSOT, ott feküdt szép békésen az ösvényen, éppen akkor amikor már lemondtam a megtalálásáról. Ki ha nem a Teremtő helyezte oda azt a kulcsot? Naponta kétszer, négyszer tényleg átléptünk volna felette? Na, ezt nem hiszem! Hiszem viszont, hogy amikor a problémában feloldódtunk, elengedtük, akkor jön az Égi Hatalom, és ha méltó vagy rá segít... Köszönöm! A Kedvesem többször felhívta a figyelmemet, hogy köszönjem meg, hidd el megtettem, és boldog vagyok, hogy részese lehettem e hétköznapi csodának! Utólag kérem Kedvesemet, és a Teremtőt bocsássa meg ma reggeli értekezésemet, mely csak a tudatlanság, és hitetlenség kútfőjéből fakadt. Kit illet, tudni fogja, és követem őt az imádságban, csak tanítsa meg nekem, mert hitetlen voltam, és gyökértelen.... Köszönöm, hogy ezek után is mellettem állsz Istenem..... Ma reggel hibáztam, amikor a Kedvesem felvetette, hogy étkezések előtt imádkoznunk kellene. Igaza volt, mint mindig sok mindenben a szakrális dolgokban, hiszen ő a nő, a kapcsolódó, a befogadó. Ha hazaérek, megbeszéljük a dolgot, lesz ima, hiszen kell, mert annyi mindent adnak nekünk az égiek, még ételt is... Köszönöm, Kedvesem, hogy közelebb viszel az Éghez....

Kávé különlegesség....

(képtelen történetek étkezőkocsis utazások alatt) Szokásos pályaudvar, szokásos út, szokásos fejetlenség az indulás előtt Grazba. A vágányon ahonnét vonatom indulna még ott árválkodik egy indításra váró fakó, fárad szemű, fásult embereket magába fogadó szomorú személyvonat. Lerongyolódva áll a puccos csarnoki vágányon, ahonnan hivalkodó csillogó villogó expresszek szoktak indulni, jobbnál jobb életszínvonalú országokba. Türelmesen várakozunk a targoncás kollégával, az élet apró és nagy dolgairól cserélve eszmét, míg az enyhe télben ledérebben öltözött hölgyeket vesszük szemügyre. Közben reménytelen lassúsággal, lomha kerékdöccenésekkel útjára indul a személyvonat, és viszonylagos gyorsasággal be betolják a Grazi Expresszt. Gyorsan fölpakolunk, majd búcsúzóul mint egy mellékesen a targoncás kolléga megjegyzi: -A főnökség valami új kávét adott kipróbálásra, majd számolj be a vendégek véleményéről... A vonat elindult, én pedig az említett mondatot a legtávolabbi tárolómba űztem számon, mivel az elmúlt utakon nem volt jellemző a kávéfogyasztás. Jöttek mentek az utasok, ki ezt ki amazt fogyaszt. Legfőbb sláger azonban ezen a zsúfolt pénteki vonaton is a szabad dugaszolóaljzat, mindig ezt a legkeresettebb áruféleség. Sajnos azonban ennek nincs ára, csak amit esetleg fogyaszt a vendég közben.... Győr után megélénkült a forgalom, a karácsonyi vásár úgy látszik a környékről sok érdeklődőt vonzott. Felszabadult emberek sörözgettek aprókat kortyolva poharaikból. Az egyik asztalnál egy jól szituált idősebb pár foglalt helyet, az úr sört kért, a hölgy pedig egy kávét. Automatikusan elkészítettem a kávét, kicsit várni kellett míg a víz a gyorsforralóban felmelegedett, addig felszolgáltam az idősebb úriembernek a sörét. A hölgytől elnézést kértem, és biztosítottam a felől hogy hamarosan hozom a kávéját. Kibontottam a konyhában a kis tasakot, és a kávéscsészébe töltöttem, majd leöntöttem forró, buzogó vízzel. Aztán kivittem a hölgynek. Ahogy a csésze felé nyúlt, meglepődtem, milyen szép formájú karcsú keze van, amelyre az évek megannyi ráncot, és aprócska barna foltocskákat varázsoltak... A gyűrűs úján gúnyosa megcsillant az aranyba foglalt rubin, mint aki tudatában van saját szépségének időállóságával, és tudván tudja, hogy a törékeny emberi lények csak ideig óráig birtokolhatják őt. Közben egy másik asztalnál rendelni szerettek volna, így magára hagytam a hajlott korú házaspárt. Térültem fordultam, fizettettem, asztalokat szedtem le, terítőket simítottam ki, amikor ismét elhaladtam a pár mellett. Megdöbbenve fedeztem fel, hogy az idős úrral szemben egy nagyon szép fiatal hölgy, nem hozzáillő öreges sötét ruházatban, kortyolja a kávéja maradékát, kecsesen tartva a csészét finom ránctalan újaival. Az idős úr meghökkenve, hitetlenkedve meredt útitársnőjére, majd csendes mosollyal elmélázva nyugtázta emlékképének felbukkanását. A rubin egy pillanatra minta megsértődne, hogy az idő cserbenhagyta időtálló szépségét. Egyből eszembe jutottak a targoncás kolléga szavai a kávéról. Besiettem a konyhába és gyorsan három tasaknyi kávét készítettem magamnak is, hogy biztos legyen a hatása. Majd gyorsan benyakaltam a szinte tűz forró folyadékot. A konyhában felszerelt tükörben figyeltem, mennyit változik a fizimiskám, de semmilyen látható hatását nem tapasztaltam a megfiatalodás jelének.... Most itt fekszem a konyha kellős közepén, a ruháim teljesen rám csavarodtak, annyira összement a testem, és egy kicsit fázom is. A konyha ajtó becsapódott.Remélem nem sokára Grazba érünk, és akkor bejön valaki ellenőrizni a vonatot, és akkor felvesz, és tisztába tesz....

Kecskeőrzés....

(képtelen történetek étkezőkocsis utazások alatt) Az egyik unalmas út alatt, három éltes és tekintélyes úriember beszélgetett a konyha melletti asztalnál, arcukon a tapasztalat és kihívások egyaránt nyomot hagytak, halántékukra se mondák volna, hogy őszül, mert már majdnem teljesen ezüstös színben játszott a hajzatuk. Akár akartam, akár nem végig kellett hallgatom a történetet, mert az egész kocsiban néma csend honolt, nem működött semmi, már percek óta arra vártunk, hogy a vasút megáldjon egy mozdonnyal minket, melytől remélhettünk némi energiát, hogy a légkondicionáló berendezés vissza tudja hűteni a kocsiban lévő levegőt és indulatokat.... Az érces férfihang a következőket mesélte: " - Már évek óta dolgozom a ........... (a cég nevére nem szeretnék emlékezni) amikor leváltották a főnökünket, aki nem a legjobban végezte a dolgát, de a területet ismerő, igaz nem teljesen pártatlan, viszonylag gyenge jellem volt. Mivel, hogy a cégünk nagy és sokrétű feladatokat lát el, ezért a mi területünk vezető állásához is meg kellett pályáztatni az állást. Megértő hümmögések a hallgatóság köréből. A főnök csomagolt egy nap, és mikor kilépett az ajtón voltak olyanok akik sóval hintették fel az irodáját, pedig ennyire rossz ember nem volt. Majd zsolozsomázva várták a híreket a pályázatelbírálók felől, mert majd milyen jó ember fog ide jönni, és milyen szakképzett lesz. Mondanom sem kell, a választás megtörtént, és jó magyar nagyvállalati szokás szerint felvettek vezetőnek egy olyan embert aki a mi területünknek még a környékén sem járt, jó sok helyen dolgozott, így valószínűleg sehol sem állta meg a helyét. Hogy mi volt a döntés mögött politika, vagy tényleg ennyire rossz a felhozatal vezetőből, még jó hogy nem egy troli vezetőt tettek meg főnöknek, igaz az legalább a kreszt ismeri és talán tud vigyázni a rábízott emberekre..... Halk sóhajok, együtt érző csettintések. Aztán a minap bandukolok a munkaterületünkön, amikor az egyik kollégám, Béla elém toppan egy ficsúr kinézetű idegennel, és rám köszön: -Szia! Hadd mutassam be az új Főnököt! -Szervusz, K. László vagyok! - Mert nálunk a szokás az volt, hogy tisztelve bár, de mindenki tegeződött alulról felülről. -Na, na nem őriztünk együtt kecskét! - szólalt meg a ficsúr kinézetű. Engem meg erre elfogott a pulykaméreg: -Igen, igazad van, tényleg nem! Amíg te a kecskéket őrizted, addig én itt a cégnél már lehúztam vagy húsz évet és a szakma minden csínját bínját tudom. Horkanások, kuncogások, és talán bajtársias vállveregetések. -Na, szia Bélám! -Neked, meg mek, mek! Aztán döntsd el, hogy most tegeztelek, magáztalak, inkább mekkegtelek! - " Sajnos a történet végét nem hallottam, mert elindult a légkondi, a hűtő, a szellőző a konyhában. Egy pillanatra eszembe jutott egy két életérzés, amikor egy interaktív műszaki tematikus park vezetőjének egy kiérdemesült focistát neveztek ki.... Volt már ilyen éra kis hazánkban, amikor Józsi bácsi az eke mellől lett gépgyár vezető, az alulról, ez meg felülről nem ért a feladathoz..... Én pedig csak állok mint tanú, ám szerencsére senki nem szólít az emelvényhez, és csak csodálom az emberi bátorságot, ki mit el nem mer vállalni, minden tapasztalat és önértékelés nélkül..... Aztán ismét kidobok egy fékezésnél összetört búzasörös poharat, melyet a szakértelem és a fennkölt tudás juttatott egy kiszámíthatatlanul mozgó vonat fedélzetére.......