Valaki elment ki fontos a számomra. A felesége szervezte a temetési szertartást, hamvak Dunába szórása. Sokan jöttek méltó tisztelet adni a nagyformátumú elhunytnak, motorosok, tetovált emberek, melyek az ő munkáját viselték a bőrükön, nem mindennapi csapat volt. De a szívük ott volt, de nagyon.
Indult a történet azzal, hogy áradt a Duna, a moló feljárók pár centire voltak a sárgásbarnán hordakékot, halott fákat sodró víztől, jött egy sárga villogós autó, valami "hallja kend" embernek látszó egyed, és közölte hajózási tilalom van a Dunán. Az aprócska özvegy telefononált, beszélt szerintem mndenkivel aki tudott segíteni a probléma megoldásában, már ekkor csodáltam nyugalmát, szeretet teljességét ahogy a helyzetet kezelte. Aztán lett hajó, kikötött, felvette az utasokat, ez elhunyt hamvait. Már csak a szertartás vezetőre kellett várni. Az aprócska özvegy sűrű bocsánat kéréssel fordult a hajól lévő gyászolók felé, többször is exkluzálta magát a fizetett szertartásvezető távolléte miatt, Aztán talán félóra múltán megérkezett egy ápolatlannak tűnő ember, aki némi hibákkal előadta a nyomtatott oldalakról, majd az angol nyelven is leírt gyászbeszédet, melyet gondosan előkészítettek neki. Az özvegy pedig állta az eseményeket, nem háborgott, a temetési menet több tagja kilátásba helyezte a szertartásvezető rögtöni folyóba süllyesztését. Azonban a gyásztörténet méltóság teljesen lezajlott. Nagyformátumú unokaöcsém hamvait méltóságteljesen a folyam magába ölelte, fehér rózsák hullottak szétterülő hamvai közé, szépnek nem mondható, de talán felemelő érzés volt. Jó utat Alex, utaztál a Millenium nevű hajón.
Írásomat egy személyes élmény ihlette. Édesanyám elhunyt 2017 első dekádjában, hosszantartó korházi kezelés után. Halálhírét Brassó felé tartva kaptam megy egy doktornőtől. Őszinte leszek, nem tudtam, hogy gyászoljak, vagy örüljek, hogy végetért a szenvedése édesanyámnak. Az utolsó hetekben már nem igazán ismert meg senkit. A lányomról azt hitte az ex feleségem, a mostani feleségemről az hitte a lányom. Talán több volt az öröm a megkönnyebülés miatt, mert már nem szenved. Talán még hálát adtam Istennek, hogy magához szólította, nem hagyta szenvedni,
Aztán jött az én kálváriám. Köztemető szóróparcella, némi gyászoló embercsopot, talán volt kollégák, exfeleségem, ismerősök. A rokonok közül egyik sem jött el, egy barát a gyermekkorból, a mostani feleségem. Akinek azt kívánta az anyám ne szülessen gyermeke. Szóval érdekes összetétel. Vártuk a papot ki elmodja áldását az elhunytért. A temető szolga sürgette a gyászszertartás, a pap nem érkezett meg, egyeztetés a vállakozóval aki a temetésért felmarkolta a pénzt. Hebegett, habogott hivatkozott mindenre, de az egyházi személy akkor sem jelent meg.
Senkinek nem kívánom a pillanatot, amikor nekem kellett elmondanom a gyászbeszédet. Kétségbe voltam esve, mit kellene mondanom, közben a repülőgépek gazdagon landoltak a fejünk felett. Úgy éreztem, ezt most nekem kell bevállalnom, mert szó nélkül mégsem locsolhatjuk szét anyám hamvait. Nem azt mondtam ami a szívemen volt, hanem azt amit az összecsapódott pár ember várt. Nem mondhattam el a fájdalmaimat melyet a saját anyám okozott, sokszor. Igen én voltam a naív, mert édesanyámként szerettem, nem vettem észre mennyire másképp gondolkozik mint én. Amikor rájöttem, hogy átvert, akárcsak a nemző apám, csak a düh marad, aztán a megbocsájtás, majd az elengedés. Csak a szépre emlékezem.
