Egy alumínum doboz… sima egyszerű 0,33-as dobozos üdítőre
hajazó. Valami olcsó boltban szereztük be, egy nagymúltú üdítőital gyár, talán
megmaradt reprezentációs anyagaként. Ami különlegessé teszi, a tetején az
imitált nyitó nelletti hosszas fémnyílás….
Messzebbről nem látszik , egy átlagos üdítősdoboznak tűnik, melyet
valaki a polcon felejtett…. Harsány színek, feliratok… Csak úgy, a reklám kedvéért…
Mitől lett fontos ez az üreges fémdarab? Egy
üzeti tréningtől, melyen Kedvesem vett részt…. A megtakarítástól, melyet a
okítottak neki… Minden egyes készpénz vásárlásból
visszamaradó 200 Ft-ost tegyél félre. Nekem ez megtetszett, elkezdtem dobálni
az érméket a dobozba. Tavaly is kisegített minket a szűkös időben…. Kicsit ki is ürült. Idén, januárban mikor újra
kezdtem a spórolás ezen fajtáját, még nem sejtettük mi fog következni.
Kijárási
korlátozás, üres terek, utcák… Szombat reggel, a Dózsa György út közepén
grasszáltam, mint egy filmhős…, aszfalt prérin, kótyagos vonalakon lépdelve,
sötét ablakok kacsintottak a kéklő repülőmentes égbolton. Bezárt kapuk, mint rémült hegek, csüggedtek
kőkalodájukban, remegve sírták vissza élő fa múltjukat, az utcákon arctalan
maszkos emberek, akár a falanszter… kicsit kietlen a város. A város, mely
éjjel-nappal lüktetett, mint sülő hús a tepsiben, mélán buborékolva, de
megfagyott lé lett…..
Ebben a kietlen, kicsit lehangoló világban minden apróság
számít. Számít a pénzérme furcsa csattanása egy fémdobozkában, aprócska tűznélküi
fergeteg kohóban, ahol az olvasztárok dermedt álmokat üzennek.
Van üzenete, a
jövő üzenete, van miért félretenni, van mire gyűjtögetni….
Csak kettőszáz
Forint, szinte semmit sem ér…. Azonban szépen egymáson elfekve ötösével, már
ezret jelent. Jelent egy reményt. Mi magunk nem éhezünk, munkáltatónk még
tartja magát, kapjuk a fizetésünket. Fejet hajtok a sok embertársam előtt, aki
elvesztette jövedelem forrását, igyekszik spórolni a kiadásain.
Egy groteszk
film jut az eszembe, az „Éhezők viadala” és annak egyik vezérmondata…: „És soha
ne hagyjon el benneteket a remény”…. Annyira ironikus, cinizmustól fröcsög ez a
mondat!
A pénzérme hideg koppanásában is ezt hallom, ahogy az ötvözetek a
sötétségben egymásnak koccannak, majd érzelem mentesen bámulják a vékony fényes
nyílást, melyen keresztül megérkeztek társaik rideg közösségébe. Mint amikor
jégtáblák érzés nélkül, hasítják egymás kristálytiszta testét, ordítanak az angyalok
átvágott torokkal… Remegve nézve az és aprócska sugarára, a szabadságra, az értékre
melyet remél képviselni.
Ejtem az érmét… kitépi a gravitáció követelődző ereje,
- nem tudom, megfoszt most,- vagy gazdagít… Tekintetem nem látja tettem
eredményét, hiszen csak elengedtem valamit a sötétlő lyukba… a remény,
reményében. Azt hiszem ez a hit. Teszel valamit valamiért, mely még nincs, csak
csodát álmodsz egy fakó álom márványba.
A hit hideg recés betonpadlóján
elheveredve, jégcsapok dermedhetnek fagyasztó hópihékből, de lehet ebből
bársonyos fűmatrac is melyet illatozó virágok ölelnek körbe, ajándék melengető
napfénnyel…. A döntés a tied, a félelmed a tied, az öröm is a tied, mond mit
választasz igaz szívből?
