Versenyszellem....

 Mindig csodálattal néztem a filmet. A hajsza a győzelemért című filmet. Annyira olyan akartam lenni mint Niki Lauda, annyira olyan lettem mint James Hunt. Imádtam Nikit a racionalitásáért, a tudományon alapuló küzdeni tudásáért. A szenvedéseken amin átment, hogy újra képes volt rajhoz állni. Nem ismertem személyesen, talán szeretni nem lehetett, tisztelni kötelező volt. Csodálatos film, két ellentétes habitusú ellenfélről. Érzelem és racionalítás, ennek a két motivációnak a küzdelméről szól az életem. Ikrek vagyok születési jegyem szerint, noha én két ellenkező lény csatájának élem meg, a gondolati és a lelki háborújának. Nem tudtam Niki-vé válni, inkább egy életigenlő hedinistává. Minden ami jó a világban, csak mert jól esett. Sok csatát elvesztettem az érzelmeim miatt! Sok csatát viszont megnyertem, így lettem az aki vagyok. Nem jó nem rossz ember, csak ember. Fájnak kimondott szavak, fájnak elkövetett tettek, igyekszem javítani, de nem mindig sikerül. Sokat töprengek, mennyi jó embert veszítettem el, egy páran azért maradtak mellettem. Csapásokat kaptam és adtam, napi szinten is történik. Hol a racionális lényem emelkedik felül, hol a érzelmi. Hiányoznak a csatákban elvesztett régi barátok, de már nem tudom, tényleg barátok voltak-e? 

Sokszor felhívok embereket, a múltból. Érdekes beszélgetések kerekednek, néha léleksímogatóak, néha lélekrombolóak, tapasztalat, megélt emlékek segítségével. Mostanában már nem hívogatok. Csak magamban elmélkedek, híreken, megosztásokon. Leszoktam a közösségi média által megosztott történek véleményezéséről. "Álmodtam egy világot magamnak" szólt sok sok évvel ez előtt az Edda zenéje. Megálmodtam, megteremtettem. Ebben a világban nincs helye a politikának, az érzékenyítésnek, a csaló celebeknek. El is határolódom tőlük. Számomra a szeretteim a barátaim azok akik számítanak. Csak az ő véleményük a fontos, csak az ő cselekedeteik. Mert ismerem őket, mert tudom szeretni őket hibáikkal együtt. Sok sok közös élmény határozta meg, fejlesztette világomat. 

Apák, nagypapák, unokák....

 Apám 26 éves volt mikor megszülettem, az unokára 30 évet kellett várnia (egyik furcsa mondása: -Majd én csinálok magamnak unokát). Engem 27 év után ajándékozott meg a lányom egy unokával. Megdöbbentett a megszületése, pedig ez az élet rendje. Sokan nem értették, nem szeretnék nagypapává válni! Na ki is ütöttem a biztosítékot, mint a túláram, családomnál, hitvesemnél. Mert nem akartam nagypapává válni, aktív, még kíváncsi, utazni vágyó lényemben. Apám igazsága volt, akár mennyi idős vagy, a fiatalság ott tombol benned, csak már nem tudod, a tapasztalok által nem mered. Igen, nem mernék már legördeszkázni a Visegrádi vár parkolójából a szerpentínen..... Ám azért ott van bennem az érzés.

A mai csodálatos délutánt a vejemmel és lányommal töltöttük el, a feleségem társaságában és Dénessel aki egyébként, ha nem a hátán feküdt, akkor az anyja hátán szunyókált, illetve nem a feleségem, vagy az én kezemben volt. Csendes gyermek, nem méltatlankodik, bírja a gyűrődést, az idegenekkel is barátságos. Döbbenten emelem kezembe ezt az aprócska emberi lényt, ilyenkor mindig gondolatok redőzik homlokomat, milyen világot hagyunk erre az kis emberre. Irigylem ezt a kis gyermeket, mert pár színes fagolyó megnevetteti, vagy egy kedves mozdulat. Nem torzítják a világát rossz hírek, konteók, kormányrendelkezések. Szabadnak született, mint minden emberi lény. Kiszolgáltatott a szüleinek, akik nagyon jó szülők, szeretik, érzik is ezt a csöppséget. Nagyon felnézek a vejemre, a lányomra, annyira természetesen kezelik. Szóval Dénes boldog, megvan mindene amire szüksége van, a szülei megadják.

Annyira szeretném látni magat a lányom születésekor, csak diaképek vannak az emlékezetemben, a  jólsikerült "tejfakasztó buli", vagy a kép mikor a lányom a mellkasomon szundikál, alatta meg én....  

Nem megtörtént telefonhívások....

 Zoltán névnap volt pár napja, volt két fontos ember az életemben akik Zoltánok voltak. Mindkettőben csalódtam, az egyik egy csodálatos barátságot rúgott fel valamiért, amit a mai napig nem értek. Sokáig példakép volt a számomra, a küzdeni akarás, a tettekkel vívott küzdelemben. Harminc évig álltunk egymás mellett, majd kiderült ez semmivéfoszló bágyad talány volt. Mindig őszintén beszéltem vele, ami a szívemen az a számon, ő is így viselkedett velem, sok tanítást adott. Jól látta és istápolta lelkem sötét bugyrait. Aztán valami megváltozott, talán egy nő miatt, melyhez nekem munkáltatói kapcsolaton keresztül más nem fűzött. A másikról alapvetően tudtam, hogy nem egy erős jellem. Nem is voltak elvárásam vele szemben. 

Ma hívtam egy pár számomra értékes embert, volt aki nem is vette fel a telefont. Ők persze nem hívnak soha sem, ennyire rossz ember lennék, vagy ennyire érdektelen a számukra? Mivel már őszintén nem tudunk beszélni, sem telefonon, sem élő szóban úgy gondolom el kell felejtenem őket. Nagyon rossz érzés a telefonból, vagy egy adott közösségi médiából kitöröni egy embert, aki hozzájárult ahhoz, hogy esetleg jobb emberré váljak. Hiányoznak a hívások, az üzenetek, nem csak névnapi, születésnapi szinten, hanem normális, egyszerű beszégetésben. 

A saját hibám, hogy nem kedvelem a politikát, a rémhírterjesztő médiát, csak az egyszerű általam ismert emberek életének eseményeit... Töprengek, mélázok az eseményeken... Úgy gondolom életem folyamán nagyszerű emberekkel ismerkedtem meg, némelyiknek még a nevére sem emlékszem, de tettük, vagy mondanivalójuk nyomot hagyott a lelkemben. Voltak olyanok akik mély barázdát szántottak elmémben, majd az oda lehulló magvaknak méltó helyet készítettek elő gondolataimban. Szép volt ezeket az embereket ismerni. Sokan közölük nem iskolázott, képzetlen elmék voltak, csak a nép egyszerű gyermekei. Mégis annyi tudást, szeretetet adtak, menyből évtizedek után is tudok táplálkozni, ne gyűlöljem a másképp gondolkozókat! Noha mindig vannak ártószándékú lények, 

Félelmek egy Karácsony miatt...

 Évek óta nem volt Karácsonyunk szerelmemmel, feléségemmel. Állítottunk karácsonyfát, készültülk az ünnepre, de vagy szolgálatban voltan, vagy utaztam (saját kérésemre, akinek kis gyermeke van, az maradjon otthon. Nincs egyetlen egy emlékem sem egy kettesben együtt töltött karácsonyról. Nem tudom mit kell tennem, hogyan éljem meg a pillanatot közösen felújított otthonunkban. Duruzsol majd a kandallónak látszó gázkonvektor, egymás kezét fogva ücsörgünk a a pár hete vásárolt kanapén.A gyermekeimmel és unokámmal együtt töltött pillanatokat gyorsan lemondtam, mert nem kívántam megfertőzni őket. Feleségem családtagjait sem szerettem volna megfertőzni a kórral mely bennem lappangott. Eddig szerencsém volt, magányos utazós esték, vagy szolgálatban tellő éjszakák.ííííímost mégis az általam legszeretettebb lénnyel töltött este kezd homályt. Hogy fog telli az este, mit fogunk csinálni, 

Egy francia mozdony, CC 7118

 

Az SNCF 1949-ben rendelte meg a CC 7100-es univerzális (gyors és teherforgalomban egyaránt használható) mozdonyszériát az Alsthom cégtől, Paul Arzens volt a formatervező aki megálmodta ezt amozdonytípust. 1952-től kezdve álltak üzembe a mozdonyok a francia vasúton. Sebesség rekorder mozdony volt, először a CC 7121 pályaszámú mozdony érte el 1954. február 21-én, 243 km/h sebességet, majd a CC 7107 pályaszámú mozdony 1955. március 28-án a 331 km/h-t. Ezen mozdonyok, csak egy formatervezett pályakotrót kaptak, egyéb gépészeti átalakításra nem került sor. 1968-ban a járművek maximális sebességét 160 km/h-ban állapították meg, ekkor szerelték le az "áramvonalas pályakotrókat. A mozdony 1500 V egyenáramú vonalakra készült, CoCo tengelyelrendezésű jármű 107 t tömeggel rendelkezett és 3490 kW teljesítményű volt. (Ami azért érdekes, mert ez azt jeleni 2326 A áramot kellett felvennie a felsővezetékről ekkora teljesítmény leadásához...?)  Érdekesség még, hat mozdonyt átalakítottak a Culoz - Modene vasútvonal számára, mert a Monte-Cenisi alagútban egy harmadik sinről lett megtáplálva a vonatójármű. 

A modellt az 1960-as években adta ki a Piko, talán némi keményvaluta beszerzése reményében a francia piacról. A járműszekrény nagyon hasonlított a valóságra, azonban a forgóváz maszkja egy teljesen fantázia darab lett. Az erős kétmotoros mozdony, sok modellező kedvence lett, a hozzávaló ezüst festésű kocsikkal, sajnos az eredeti Piko modellről nincs fotóm, de a kocsit képét tudom mellékelni. 

Szerencsésen hozzájutottam egy nagyon kedves barátom révén egy Electroten (2712 katalógusszámú) CC 7118 pályaszámú modellhez, mely eredetie 1953-ban állították üzembe párizsi honosítással, majd 1970-ben Avignonba került, ahonnét 1998-ban 8 990 783 kilométer megtétele után selejtezték. 

A modell összes tengelye hajtott a forgóváz belső kerékpárjai tapadógyűrűvel vannak ellátva, analóg modell, de tartalmazza a dekóder foglalatot. A forgóvázmaszkok és a tetőszerelvények igényes kidolgozásúak a festése kellemes selymes fényű.  

Személyes érzelmek fűznek ehhez a mozdonyhoz, hiszen a nyolcvanas évek végén elhatároztam a nálam lévő nem működőképes modell felújítását. Szépen a "Láng börzén" megvettem az áramszedőket, egy-két fogaskereket, majd rájöttem az akkumulátor láda teljesen törött, a szigetelőporcelánok nagyrésze hiányzott a tetőről, ráadásul nem sikerült ütközőket szereznem hozzá. Így a terv füstbe ment, a felépítmény, az alváz és a forgóváz darabkái visszakerületek a soha sem javítandó dobozba. Azán volt egy rövid életű modellbolt, talán az Október 6.-utcában, annak kirakatában volt kiállítva egy "ágyúskocsi" 2400 Ft-ért, amit akkori szerény anyagi körülményeink miatt csak úgy tudtam megvenni hogy egy hónapra lemondtam a cigarettáról. A böjt után elvonultam a boltba, ahol éppen egy gyönyörű Rivarossi CC 7107 pályaszámú modellt vett át egy nálam tehetősebb vevő. Nyálcsorgatva csodáltam a modellt, az árra nem emlékszem, de az az én "Leopold" Lima modellem meglehetősen kedvezőbb árú volt. Akkor határoztam el, nagyon szeretnék egy ilyen extrém kidolgozású modellt. Apám még gyermekkoromban eladta a járműhoz tartozó személykocsikat, mert könnyűek voltak, aztán négy évtized távlatában megvásároltam 4 darab INOX kocsit, a mozdony még mindig a lebegett.... Artán egy kedves barátom fellelte egy oldalon a fentebb bemutatott vontatójárművet.

Köszönöm, barátom aprólékos és precíz kiegészítését a fentiekhez. 

Egy kis kiegészités akkor az áramfelvétel kapcsán. Utánaolvastam egy német nyelvű cikkben, és ott a következőt irták az 1955-ös rekordkisérlet kapcsán (amiben egy ilyen hattengelyes 7107-es pályaszmú, és egy kisebb négytengelyes 9004-es mozdony is rész vett): " A rekordkisérlethez az 1927-ben villamosított, Bordeaux-tól Hendaye-ig tartó kétvágányú vonalat választották a Biganos – Morcenx szakaszon. A vasútvonal ezen szakasza 47 km hosszú, nagyrészt egyenes és csak egy 3100 m sugarú íve van. A felépítmény jó állapotú volt, így a rekordfutások előtt csak a sínkötések területén történt némi ágyazat pótlás és a pálya kisebb szinthibáinak javítása.A felsővezeték egyetlen munkavezetékből állt, amely a nagy keresztmetszet és a 90 m-es oszloptávolság miatti nagy önsúlya miatt viszonylag erősen megereszkedett. A megereszkedés minimálisra csökkentése érdekében a próbafutásokat a lehető legalacsonyabb környezeti hőmérsékleten kellett végrehajtani. Végül megnövelték a felsővezeték áramellátását, hogy a maximális áramfelvétel körülbelül 4000 A-ig (!) legyen biztositható a kisérleti szakasz minden pontján. " Tegyük még hozzá ide annak a hires kisérletnek is egy-egy részletét: " 1955. március 28-án már csak 12 °C volt a hőmérséklet, ezért úgy döntöttek, hogy a rekordkísérleteket a CC 7107-es mozdonnyal kezdik. A vonat 13 óra 25 perckor hagyta el a Facture-Biganos állomást, és 326 km/órás világrekordot ért el a 67. és 68. kilométer között, mielőtt az áramszedő érintkezőpalettája megolvadt és eltört; a vonat innentől lendületből kigurulva lassan megállt. Az utazást követően az SNCF szakemberei megvizsgálták az útvonalat, de az érintett szakaszon a felsővezetékben vagy a pálya felépítményében sérülést nem fedeztek fel.
Annak ellenére, hogy sikerült felállitani egy új világrekordot, másnap újabb rekordfutást terveztek a BB 9004-el. 1955. március 29-én reggel 7 óra 35 perc körül, mindössze 5 °C külső hőmérsékleten, a BB 9004 és próbavonata ismét elindult Facture állomásról. A CC 7107-hez hasonlóan 290 km/h körüli sebességnél eltört az áramszedő paletta, de a mozdonynak volt egy második áramszedője, amelyet azonnal felengedtek a munkavezetékre. Az addigra elért 9400 kW-os (!) vontatási teljesítménnyel ezúttal 331 km/h-s sebességet értek el 71,7 km-en történő folyamatos gyorsitás után. Amikor azonban a mozdonyvezető ennél a sebességnél csökkenteni kezdte a teljesítményt, a vonat személyzete erős oldalirányú kilengéseket tapasztalt. A nyomvonal vizsgálata szerint a felépítmény mintegy 500 méter hosszan deformálódott, mert a mozdony menetstabilitása addigra már nem volt elegendő.
Mivel a CC 7107 áramszedője megsérült, és ez a mozdony a BB 9004-essel ellentétben kettő helyett csak egy áramszedőt használt, ezért a minimális sebességkülönbség okán mindkét mozdony menetére azonos legnagyobb elért sebességet állapitpttak meg, így mindkét gyártó jogosan lehet büszke a sebességrekorder mozdonyára !"

Utóirat: ennél nagyobb sebességet -hagyományos vasúti pályán, hagyományos vontatójárművel- csak fél évszázaddal később értek el. Ekkor döntötte meg a világrekordot a Nürnberg-Ingolstadt nagysebességű vonalon a Siemens Taurus III-as szériájú mozdonya 357 km/h-val (2006. szeptember 2-án futott új világrekordot). Csorba Gábor írása.

Kerékpárok....

 Éredekes volt az ég alja ma hajnalban, kicsit sárgás, kicsit felhősnek látszott a világ. A megszokott színeket meseszerűvé varázsolta a léköri esesemény. A sok forró nappal, tikkasztó délutánok, esték után, még üdének is gondoltam a hajnali friss levegőt. Engedtem a csábításnak, mivel a telepen nem járt seki, levettem pólómat, hagytam kifújja a szél a bennem elterpeszkedő fáddságot, levertséget, fásultságot. Szükségem volt erre az égi lehelletre, szomjaztam rá a forró bágyasztó napok után. Felső nélkül, kevergettem a teámat, szívtam az első reggeli cigarettát.  Fémbörgémet markolva, kapaszkodtam valamibe, amit nem tudtam kifejezni magamnak. Ez az egyszerű bögre 30 éve a tásram, utazásban, munka közben, szinte csak mindig teát ittam belőle. Megcsodáltam sértetlenségét, praktikusságát, ragyogását, az az egyetlen horpadás látszik az alján, mikor az Alpokban elestem. Az én bögrém, több mint egy negyedszázada. Magamra pillantottam, felidéztem azt az energikus fiatalembert, a távolságot a kalandot vágyta, a gondolatiság nem változott, mint a kukac izgek mozgok közeledve a VI év felé, kitartóan, de a lendületet még visz. A bögrén nem látszik az idő, rajtam igen, már nem barnahajú sármos srác vagyok, a lelkem valahol ott marad huszas éveim tájékán. Felfedező kalandvágyó, kisebb kihívásokat kereső egyszerű emberi lény. Magamra maradtam, a tűzlelkű barátam építkeztek, karriert csináltak, láthatóan sok kompromisszumot kötöttek az életben. Fura figurává váltam 15 évvel fiatalabb feleséggel, sportkocsival, szabadsággal. Engem nem nyomasztanak adósságok, nincsenek hiteleim, a társadalom adta viszonylagos szabadságban élünk párommal. Nem érdekel a politika, a versenysport sem hoz lázba. Nem vagyok egyik oldalnak a híve sem, hiszen az én oldalamon sem áll senki, kivéve a gyermekeimet és feleségemet. Reggeli borotválkozás közben ismét megvágtam magam, ez egy életkori sajátosság, talán türelmetlenség, talán sutaság. Haza hoztam az autót, nálunk bevált szokás, hajnalban, éjszakás műszak után a ház előtt váltunk egy-két ölelést a feleségemmel, aztán ő megy a munkába, én pedig fel az üres lakásba. Ilyenkor nagy a csend. Csak a bejárati ajtó csendes cuppanása, szisszenése fogad. 

Beléptem a nappaliba. két mountenbike kerékpár sziulettje fogadott. Megindult a gondolat rohanásom. Igen tegnap én hoztam fel a két kerékpárt a pincéből, melyet három hete egy monszunszerű esőzés elárasztott. Valóban tegnap én pucoltam le drótszamarakat, olajzotam át őket, vittem be a lakásba. Igazából nem érhetett volna meglepetés a két alsókategóriás terepkerépár láttán. Csak feljött egy emlék amikor a volt feleségemmel a nászúton először vásároltunk lottót, 1991-ben mert annyira szerettünk volna egy ilyen terepbiciklit. Domolosi kastélyszállótól besétáltunk, Szigetvárra egy kerékpárbolt elé és csodáltuk a vastagkerekes, váltóval ellátott gyártmányokat.  Szite könyörögtünk valami csodáért, hogy a kies tájon kerékpározhassunk egy kicsit, annyira nem volt akkoriban pénzünk. Felrémlett a kép, amikor hazaérkezésünk után, az óvott, féltett versenykerékpáromat eltoltunk a Király utcai Műszaki bizományoshoz, ahol valami nevetséges összeget kínáltak profi kerékpáromért. Aztán egy nepper megvette az utcán kicsivel nagyobb összegért. Így lett az ex feleségemnek mountenbike kerékpárja. Aztán később nekem is lett, sőt elöl-hátul rugózott extra. Nézem a bringákat, tegnap úgy éreztem mennyire púp a hátunkon ez a két gép. Aztán első gondolatom a mostani feleségem volt, az ő kerékpárja az első volt az életében amit megtudott venni, ráadásul büszke is volt rá. Így már másképp tekintek a két biciklire, látom a feljődést. Ráadásul feleségem az áradás után többször is elsiratta az általa vásárolt bringát. Megértettem, felértékeltem ezeket a tárgyakat. 

Remélem, ma talán újra nyeregbe pattanunk, szép élményekkel gazdagodva.  

Gazdag szegények, a Mare Superum

 Jelen évben volt szerencsém eltölteni egy hetet az egyik kies, részben kopár horvátországi szigeten. Beszámolóm csak a saját, nem mindig a közt szolgáló észrevételek, melyeket utazás és ott tartozkodás közben szereztem, vagy éltem meg. A római nevén említett tengerben, létezik egy csak komppal elérhető sziget (na jó több ilyen is van).  Már a neve is bizalomgerjesztő, Rab.... Mint sorozatfüggő, különösen a J.A.G. alkotásokkal szemben reménykedtem, hogy a sorozat hős Rabb őrnagyról nevezték el a szigetet, így csalódott voltam, amikor egyetlen egy katonai repteret, vagy az említett filmhős szobrával sem találkoztam....  Kiderült, a sziget eredetileg az Arba nevet viselte, "sötét erdővel borított" valaha illírek lakták, aztán Augusztus császár uralkodásának idején a Római Birodalomhoz csatolták. Rab városa kapta meg először a "Felix" boldog előnevet, mint első város dalmáciában. Azán Nagy Lajos királyunk alatt a magyar korona fennhatósága alá került.... Majd évszázados cserék után az olaszok koncentrációs tábort hoztak létre 1942-ben. Ideális hely a feltöltődésre, nyaralásra....  

A horvátok gyorsan felismerték, a feléjük áramló tömegben rejlő gazdasági lehetőségeket, az elmúlt 20 évben gombamód szaporodtak el a megművelhetetlen sziklás tájakon, a különböző felszereltségű apartmanok. Igényes, úszómedencés, kilátóteraszos, saját parkolóval, jacuzzival, fedett sütőgető hellyel, légkondicionált kivitelű szobáktól, a szerényebb kisebb szolgáltatásokat nyújtó olcsóbb szálláshelyekig. Az idegenforgalmi szakmában a 2000-es évek elején volt egy mondás: -"A horvátok olyanok mint a szikláik, kemények és faragatlanok". Mára ennek nyoma sincs, kedvesek, idegen nyelveken beszélnek, néha pár szót magyarul is, hiszen megérezték a profit ízét. Kíváló és kedves vendéglátokká vált a többség. A mi szállásunk Loparban volt, mindent megtettek hogy jól érezzük magunkat a házigazdák, saját medence játszószoba, pool-biliárd asztallal, csocsóval, csodás kemencével. Igazából olyan hangulatot teremtettek mint sok Közel-keleti hotelben, maradj itt, élvezd. A sziget ezen részének hihetetlen szerencséje, hogy sok melegvizes, homokos tengerpartja áll a fürdőzők rendelkezésére, díjmentesen. Van sok étterem, fagyizó, szórakoztató szolgáltatás, főleg gyermekeseknek, de azért van itt lehetőség a koktélozásra, jet-sky-zésre, hajóbérlésre, amit az ottlévő pénztárcája elbír....  Azonban Loparban nincs dalmáciai hangulat, egy árva kis templom jelzi a múltat....

Tisztában vagyok vele, hogy egy kisgyermekes családot nem érdekelnek a múlt csodái, hangulatai, mert fontosabb az, hogy negyven méteren belül még mindig csak 60 centis a víz, nincs tengeri sün, csak homok és napsütés. Ez azt hiszem érthető, sok igény közül az egyiknek felel meg a terület. Gettósított apartmannok, gyors ételek, könnyed szórakozás... Azonban gondolkozzunk el egy pillanatra, kevés az olyan hazánkbeli ember aki reggel 9-től, délután 5-ig bírja a napot a tengerparton.... Így a nap legforróbb idején visszamenekül az általa választott hűsítő lakhelyre.... mondjuk 11 órától délután 3-ig. Már csomagtartó és pénztárca kapacitás kérdése, hogy jelen esetben előveszi az utazás előtt elkészített, lefagyasztott főételt, esetleg a helyszínen készíti el otthonról ide csempészett alapanyagokból, esetleg kipróbál valami helyi érdekességet egy étteremben. Szóval a tengerpart gyönyöre, élvezete délelőtt józan gondolkodással, nem valami napimádó 180 faktoros naptejjel, nagyjából 2 órát élvezhető, majd délután mondjuk, ha nem fúj valami hideg szél a Dinári-hegység felől akkor 4 órát.... Aztán már úgy is jön vacsora ideje, ismét pénztárca függően.... 

Kalandvágyó, hangulatvadászó utazóként megdöbbentő volt a felismerés, egyetlen egy település volt ezen a szigeten, mely még valami hangulatot hozott az igazi dalmáciából, ez Rab városa. Csodás aprócska utcák, rejtett templomok, hangulatos éttermek, sikátorok, csodálatos kilátás. Ez egy igazi élmény a számomra. Azonban mindez egy nap alatt bejárható, felfedezhető.

Miért megyünk nyaralni idegen tájakra? Miért autózunk sokszáz kilométert? A homokos tengerpartért? Az otthon elkészített pörkölt felmelegítéséért Vagy valami új megismerésének vágya hajt minket? Vagy vannak olyanok kik az ismerősöket szeretnék frusztrálni, mi horvátbaaa nyaraltunk.... Vagy van tényleg a legtöbb emberben egy idegen világ megismerésének színtiszta vágya, a száradó halászhálók alatt barázdált arcú halászok lassú beszédjének az élvezése, még ha nem is értjük egy árva szavukat sem, de a gesztikuláció a hangleejtés odavarázsol minket a hajnali napfelkeltés halászathoz.... Az együtt megélt pillanatokért, az őslakosokkal összemosolygásért.... Hiszem, hogy aki útra kel ezt a csodát szeretné megélni, nem a valóságtól elrugaszkodott "turizmus iparág" által megjelölt élményeket....  

Mellesleg mindezek az élmények semmit sem számítanak, ha nincsenek mellettünk a szeretteink. Egy kisgyermek hangos kacagása amikor meglepődik a tengervíz sósságán, egy homokvár építése egy közeli kedves emberrel...

A Kedvesünkkel elfogyasztott koktél, vagy a családdal elköltött otthonról importált vacsora. Ha sokan utazunk együtt sok igénynek kell teljesülnie, kicsiknek, idősebbeknek..... Mind egyedi igény. Csak a szeretet a fontos, másoké, a tájé, az élményé.... A kabócák pedig játszák a dallamot, mert tudjuk a görög bölcselkedőtől Szókratész szerit , ők azok a lelkek, akik zene és táncba csábításba haltak bele, de muzsikusként újjászülethettek a mi örömünkre.... Élvezzük

2023.07.17. Budapest...

 Kánikula van, még most este is 32 fokot mutat a hőmérő. Egy órával ez előtt indultam el, némi péksüteményt vásárolni, mert holnap reggel 04:30-kor, mikor megszólal az ébresztőóra nem nagyon lehet ilyen áruféleséget beszerezni. Hazafelé átvágtam a Garay Center nevezetű létesítményen, célzatosan, mert pár hete árulnak két öklömnyi hófehér nyuszit az állatkereskedésben. Kedves kis állatok, nagy csodálkozó fekete szemmel, az egyiknek rózsaszín a másiknak kicsit lilás a füle. Látszólag kedvelik egymás társaságát, keresik az összebújás lehetőségét. Ha hárman lennének nem tudom lenne esetleg egy melyet kiközösítenének, vagy mint nyulak mindannyian szeretetteljesen összebújnának..... Szoktam velük beszélgetni, az üvegen, rácson keresztül, mely megvédi őket a betolakodóktól, de ugyanakkor korlátozás is. Valamikor léteztem egy olyan országban, ahol kerítések akadályozták meg a más világba  való kilépést, de a belépést is. Akkoriban magyar emberek építették, szépítették a hont, a várost, nem mindig a legnagyobb egyetértésben, de talán egy cél érdekében. Magunknak építettük, a gyermekeinknek, a talán, hálás utókornak. Hiszen így jött létre fővárosunk sokat csodált látképe. Valóban hívtunk külföldi mestereket a szépítésre, akik munkájuk végeztével, más országban folytatták teremtő tevékenységüket, azonban alkotásuk a mi városunk díszére vált. 

Hazafelé jövet egy csomó indiai, pakisztáni, afrikai, arab családot láttam lófrálni azokon az utcákon melyek 30 évvel ez előtt este 10-ig nyitott kapukkal várták a hazatérőket, a látogatókat. A kapuk ma mindenütt zárva vannak. Az elmúlt években hihetetlen mennyiségű külföldi telepedett le itt a VII.-kerület Chicago-nak csúfolt részén. Nem beszélnek magyarul, ordibálnak, nincs kötődésük ehhez az aprócska kis területhez, régen falun úgyhívták: -Gyüttmentek-... 

Gondolataimhoz az járult hozzá, hogy délelőtt a Jászai Mari térnél felszálltam egy 75-ös trolibuszra. Melyen hamarosan helyetfoglalt egy hidzsábot viselő hölgy, három gyermekkel. Nagyon kedvesen szólt hozzájuk, született magyarsággal, nem randalíroztak a csemeték, folyamatosan szóval tartotta őket, nem voltak az utastársak terhére, nem úgy mint némi liberális értékeket képviselő nőnemű nevelők. Majd megcsörrent a telefonja és kiválónak mondható irodalmi arab nyelven beszélgetett a férjével, röviden tömören. Majd a gyermekeivel foglalkozott tovább....

Megindult a gondolat rohamom. Az Ajtósi Dürer sornál szálltam le a troliról, ám tovább pörögtek a kerekek a koponyámban. Itt van egy jószándékú, csodás anya aki valószínűsíthető férjhez ment egy bevándolró arab állampolgárhoz, aki azt a fáradságot sem vette, hogy azon ország nyelvét, mely befogadta őt elsajátitsa, legalább a felesége, gyermekei anyjának származásának tisztelete miatt. Mint embert nem ismerem a férfit, lehet csodálatos szerető, nagyszerű apa, elismerésre méltó férfi. Azon gondolkoztam sokat, hogy az Ezeregy éjszaka tömjénillatos meséi, vagy a mohamedén hit karizmatikája indította el ezt a hölgyet egy olyan úton, melynek valóságtartalma a haza hitviligánának, erkölcsi értékrendjének nagymérvű elutasítására sarkallta. Mit tehettek a szülei és mi társadalom mit tehettünk azért, hogy egy magyarnak született nő ezt az utat válassza? Valamit biztos rosszul csinálunk, vagy mégsem? Hiszen nem a férje hazájában létezik, ahol iszlám bíróság, egy imám mondja ki az ítéletet a Korán törvényei szerint. Olvasta a Koránt vajon ez a hölgy? Értelmezte is a szútrákat, vagy csak a betűket olvasta. Miértek tombolnak bennem veszetten. Eljött a nagy összeolvadás ideje? Hol, Hitet, Hazát, Istent lehet cserélgetni? Áttérni? 

A Szentírásban szerepel azaz ige Isten a saját képére és hasonlóságára teremtette az embert (Teremtés könyve 1.26 - ez talán elgondolkodtató....

Isten újra szólt: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá. Ők uralkodjanak a tenger halai, az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak és az összes csúszómászó fölött, amely a földön mozog.”

Egy hiányt pótló MTB modell....

A CSD E499.0 sorozat egy Bo'Bo' tengelyelrendezésű villamosmozdony sorozat, nem véletlen a "Bobina" név. Az 1953 és 1958 között gyártott száz, 3 KV egyenáramú hálózatra készített, a Skoda gyár együttműködve a svájci gyártókkal, 2032 KW teljesítnényű univerzális villamosmozdonyt, melyet még a Szovjetunióba is eladtak.....

 

Szerencsére az MTB megszánta az 1:87 méretarány rajongóit és elkészítette az E499.0055 pályaszámú modelt egy kicsit komolyabb kivitelben, mint az 1970-es Berliner TT Bahn. Az áramszedők elegánsabb kivitelt kaptak, a forgóváz, illetve az egyéb tetőszerelvények is hagsúlyosabbak lettek, az egyéb részletek magukért beszélnek, mint a sávos kotró... 

A mozdony 120 km/h engedélyezett sebességgel közlekedhet.

Szóval, ennél a modellnél is megvalósult a "Majd Te Befejezed" koncepció. A vonóhorgok ragasztószeme egy kicsikét, kicsikére sikerült, a légtömlők helyének a furata hiányzik, mellesleg a légtömlők ragasztandó része is hiányzik. Így a modell dekorálását a szabad fantáziára bízzák az alkotók... mellesleg a modell homlokfalán kiválóan látható a régebbi modell íves "bajuszos" kivitele

Nem lehet mindenki hegymászó, mert van akinek dolgoznia is kell....

 Egy iromány gyökeret vert bennem. Méltatott egy hegymászót, gyalázott söröző dolgozót, említett őrült kanyarban előzőt, mások életét kockára tevőt.... 

Hát... én másképp látom az embereket. A hétköznapok hőseit, kik működtetnek egy társadalmat, nap mint nap. Nem saját talmi, másokat veszélyeztető álmaik megvalósításán küzdő emberek, hanem valós lények, kik a közt szolgálják fáradhatatlanul... Ha ez az emberi lény nem vész oda a Himaláján, megmássza a csúcsot nincs hír, ugyan úgy int S.Kováts Sándorról, aki nap mint nap ürítette a kukákat, azért hogy egy szép boldog világban éljünk nem megfulladva a saját szemetünkben. Azonban a média másképp gondolta, csináljuk hírt, érzékenyítsünk, gyalázzunk egyszerű embereket, kik nem a serpák segítségével (mellesleg úgy cipelik a "híres" hegymászók csomagját és még mentik is őket.... Egy ember meghalt a saját vágyai miatt, a család úgy döntött, még egy fagyott tetem lesz a legmagasabb csúcs környékén. Legyen.... Magukért haltak meg...

Azonban a cikkben szereplő otthon sört vedelő lényeket elutasítom, ez az író menekvése. Sok, nagyon jó barátom van! Utaznak, élik az életüket, biztonságosan, gyermekeikkel együtt, nem előznek kanyarban, nem vedelik a sört, keresik az élet szépségeit. Vidámak, nem szorulnak külső segítségre, igen néha kilépnek a komfortzónájukból, de azt megfontolva teszik. Felfedeznek, utaznak, szeretik egymást. mellesleg a társadalom számára hasznos tevékenységet végeznek. Nem hallottam még, hogy ha valaki megmássza a Csomolungmát, több lesz GDP.... 

 

Mogyoró a kis erdei egér...

 Mogyoró a kis erdei egér, állandóan kíváncsi volt. Mindent megszaglászott, megrágott, megtapogatott. Csodálta a világot melyben született, megmártózott a napfényben, a hajnali páracseppek enyhítették szomját, beletúrta orrrocskáját a kinyíló virágba, csillogó barna szemeivel próbált betellni születésének csodájával. Nem volt egy filozófus egér, csak élt, látott, szeretett. Így nem csoda, hogy elkódorgott családja mellől....

Elmarad a családjától, félt, szomorú volt, kétségbe esve rohangászott az erdőben, keresve valakit aki mellett felmelegedhet, reszketett... Aztán talált egy szénaboglyát, több éves lehetett, székely módon  toronyba rakva. Örült a lelke, mert biztonságban érezte magát, jó meleget talált, össze is gömbölyödött. Békésen szundikált a több éve rakott, patináns boglya melegében. Amikor szöszmötölésre ébredt, csodálkozott is a kis állat ki lehet még a boglya lakója. Megismerkedetett a süncsaláddal, Sün Sámuellel, majd Sün Saroltával aki évek óta a boglya lakója volt népes családjával. Ők voltak a leghangossabbak a boglya lakói közül. Röfögtek, kaffogtak, állandóan mozgolódtak, ráadásul csámcsogtak mikor a boglya közelébe került rovarokat táplélékként elfogyasztották. Azonban Mogyoró nem érdekelte őket, elfogadták a létezését. A pinty pár szótlanul nevelte gyermekeit a szalma közt, csak amikor a környező fák ágának valamelyikén megpihentek, akkor engedték ki csodálatos énekhangjukat, a világ boldogságát hírdetve, a felhőtlen kék égbolt alatt. Béla a pók szorgalmasan szőtte hálóit, hogy az itt lakók békéjét ne zavarják zümmögő lények. Marci a méh egész családját ide telepítette Marissal együtt, ki a boglya koronáján élt, mint királynő. Az alantasabb világban Vendel a vakond néha feltúrt, némi levegővételért, de nem barátja a fénynek, így csak egy lyukat hagyott a boglya szélén.  Néha Nerci is nyugóvóra tért a vadászatok után. Éjszakánkét Kivi a bagoly védte a kis közösséget, a petrence rudakon megpihenve. Az itt pihenő magot szemezgető aprónépet békében hagyva. Mogyoró azt hitte megtalálta a paradicsomot, nappal gyüjtögetett, éjjel pedig édes egérálmokat  álmodott....

Az ősöreg málló boglyától alig kétszáz méterre volt egy kastély, a boglyában lakók nevezték így az egyszerű uradalmi házat. Sün Sámuelt hamar felfedezte, nem sokkal beköltözése után Dávid a zsellérfióka, vitt neki almát, túróscsuszát... Élvezettel etette, amíg meg nem jelent Mogyoró, -Egér! visított fel, és rohant az uradalom felé. Majd jöttek emberek, fáklyával és felégették a boglyát, hiszen már nem használható semmire...

Sokan bent égtek a tomboló tűzben, a pintyek fiókái,  Marci mézelő családja, Béla.... Mogyoró megmenekült, a kaszálatlan fű alatt lapult, nézte a hamvadást. Aztán a pusztítás után leszállt az este, a kis egér belopódzott a házba, a konyhában még égett a gyertya, ő lerágta a viaszt az aljáról, az égő gyertya felborult, a terítő lángra kapott, leégett az egész ház.... A kis egér szomorúan szedte aprócska lábait, remélve talán talál egy másik békés lakot....

Ha modern lenne a az irományom, akkor Mogyoró migráns lenne, lévén barna és meleg....

Egy Rivarossi 270.02 pályaszámú őskövület...

 

A minap a kezembe került egy érdekes modell, valószínűsithető hogy a Rivarossi adta ki 1972-ben, 1129 katalogusszámon. A "C" tengelyelrendezésű szertartályos gőzmozdony eredetileg tehervonatok továbbítására volt kialakítva. A 270.02 pályaszámú modellt az esslingeni Kessler gépgyárban készült a Novara-Seregno  vasút számára 1888-ban. A 44 tonnás össztömegű mozdonyok voltak, az első túlhevítővel felszerelt járművek az olasz vasutaknál. A második mozdony a "Busto" nevet kapta. A vezérművet a főkeretben helyezték el, a hosszított víztartály a nagyobb tapadást segítette elő. Majd 1937-ben a jármű a Ferrovie Nord Milano társasághoz csatlakozott, ekkor kapta a az új pályaszámot mozdony az FNM 270.02. Az eredeti járművek sokáig szolgálatban maradtak, így csak az 1970-es években selejtezték őket. a 270.04-es járművet meggőrizték kiállítási darabként az FNM-nél.

A Rivarossi modell... Talán a kor technikája nem tette lehetővé, az akkori modell motorok mérete miatt, de valószínűsíthető, hogy egy mérettorzított modell. Talán egy kicsitnagyobb az űrszelvénye 1/80-ra saccolnám. Azonban korszaka összes vívmányát hordozza. Látszik a törekvés a modellszerű kialakításra, igaz a hajtás csak egy tengelyre koncentrálódik, a vonóerőt az osztott csatlórúd adja át a hajtásrendszernek, azonban a homloklámpák világítanak. A víztartályon körbefutó korlátrendszer külön (fémből) van fel illesztve, kazánon pár cső is egyértelműen külön van felerősítve. Maga a vontató szem gyermeteg, azonban egy kor igényeit tükrözi. Igazi modellvasúttörténeti modell. 

Farkatlanul, farkasokkal......

 Kilőtek egy ordast a mi kis hazánkban. Vándorolt, kóborolt, cikkek szerint több ezer kilométert tett meg, hogy keletre jusson, ahol épp háború van, nem biztos hogy ott sokat foglalkoztak volna védettségével, jogaival. Azonban úgy esett, hogy még mielőtt az ukrán határt átlépte volna, egy kicsit viszkető ujjú fegyveres, lelőte, aztán meglátva sárga megkülönböztető jelzést a nyakában, megszabadult a ragadozó tetemétől. 

Több vadászó barátommal beszélgettem az eseményekről, megdöbbenve tudtam meg, hogy a csikasz védett állat, kilövése tilos. Döbbenetem fokozódott amikor erdőt gazdagon cserkelő ember említette, hogy a Zemplémben már állandó farkas populáció létezik. Így a helyi pásztorokat, állattartókak nagytestű kuvasz, kommondor beszerzésére bíztatják, ugyanis ha ilyen kutya végzi ki a nyájat támadó dúvadat, akkor az jogszerű sőt természetes kiválasztódás. Lelőni nem lehet őket....

Kedves kis zöld barátaim (idézet Palpatin szenátortól a sötét oldalról), hazánk területén már elszúrtatok egy két dolgot, jött a hód betelepítése, mely aztán természetes ellenségük nem lévén szaporodott mint a ménkű, így jött az ötlet, akkor honosítsunk toportyánokat (ismertebb nevük, nádi farkas). Ja, hogy a toportyán férgek, nem a hódra vadásztak, mert hát annyi háztáji elhízott szárnyas volt az étlapon. Tévedtek folyamatosan, eddig nádi farkas emberi áldozatról még nem érkezett híradás, vagy csak a média figyelők ügyesen kiszűrték? A minap Csévharaszt határában bóklásztunk, és véletlenül egy figyelmeztető táblába akadtunk, nádi farkas veszélyre figyelmeztett.... Talán Toldi is velük akaszkodott volna ossze....  A farkasnak a jelenlegi országhatárok közt nincs természetes ellensége, csak az ember. Ha tanyát ver erdeinkben, bármennyire is védett, előbb utóbb gyilkolni fog, embert!  Nem most, talán majd 15-20 év után. Egy elbóklászó kisgyermek, talán nem a te unokád, fiad válik a tápláléklánc csúcsán álló ordas eledelévé. Ennyire nem láttok előre? Erdélyben a medveinvázió már több emberéletet követelt. Mert védettek. Oltott barátaim, a Pfizer vakcina nem véd meg ragadozó támadás esetén, legfeljebb kevésbé leszel zamatos. Gondolkodjatok hosszú távon, ne csak hirtelen média által generált érzelmi alapon. Igaz nap mint nap ez történik, a józan ész elmúlóban van, csak indulatok, jelszavak, pártállás létezik. Mindegy melyik, csak töprengeni kellene... 

1984 óta járom az erdőt, mindig volt nálam egy legalább 20 centis vadászkés... Nem félelemből. csak mert Winnetou regényeken nőttem fel. Soha nem féltem a rengetegben, térképpel tájékozódtam és sokszor eltévedtem. Boldogan cserkeltünk gyermekeimmel a lombos fák alatt, soha nem jutott eszembe, egy dúvadtól kell féltenem az életét, teste épségét. Igen előfordult, hogy egy feldühödött borz bácsi nekiugrott a Skoda hátsó kerekének a Börzsönyben, és megdöbbentő volt a mikor a szarvas csorda megriad rohanása miatt, kellett családommal a Gerecsében egy hatalmas fatörzs védelmében bíznunk. Annyira szerették a gyermekeim a természetet, hogy a fiam egyszer Csábrág felé előre szaladt és a terepszínű ruhájában a frászt hozta ránk. 

Szeretném unokámat egy olyan erdőben sétáltatni mely mentes az ordasoktól, a legnagyobb veszélyt jelentse a légyölőgalóca vagy a kullancs. Mellesleg egy vértanú szavát idézve:

"Vessetek a mókusok elé..."

Záróakkordkén legyen itt egy kép, mert szeretem a farkasokat, ki ennél közelebb került hozzájuk az ítélkezzen.... 

Este egy gyermekkori baráttal...

 Találkoztunk, iszogattunk, biliárdoztunk késő estig. Gondolatokat érzelmeket ápoltunk, olyanokat melyelyekre mindkettőnknek szüksége volt. Ha találkozunk mindig esik az eső, mintha múltunk csodáját siratná, melyet már nem tudunk visszahozni, hiszen hajtincseink őszülése létünk szürkeségét jeleníti meg. A barátság, a kötöttségek nem tudnak elmúlni nyomtalanul, csak talán lecsendesednek, kicsit megfakulnak, de abban a pillanatban mikor felemlegetjük őket tiszta fénysugárral törnek elő, értelmet adnak jelen létünknek, bearanyozzák azt. 

Ma este is esett az eső Erzsébetvárosban, csodás fényeket szikráztatott a többször foltozott utakon, sárga lámpák fényét varázsolták egy fényjátékká, ballagtam, álmodtam, a csodát amiben létezhetek ódon bérházak által szegélyezett utcák során. Mára már az utcák éjféltájban megtellnek kihült autócsodákkal, melyekre a csepegő eső a lámpafénye karácsonyi füzért varázsol. Mint a lány, aki szépívű csizmájában a kapu előtti lépcsőre lép, keresi feneketlen táskájában a kulcsot, mely kaput nyit. A mozdulat olyan bályos, szeretném ha festeni tudnám, elegáns, már kihívó, mégis csodás. Elhaladok mellette, szép a kabátja, félőpillantást vet rám, egy bőrzsdekis srácra. Talán nem látja a csodát amit az utca szikráz, talán késői munkából tér haza éjfél tájt. Majd állok a troli megállóban várva a járművet, böszme taxis fröcsköl le pocsolyával nem foglalkozva, mi közben ezen sorokat írom még szárad a nadrágom, Régen a taxisokat forintnélkülinek hívtuk, "Bélást" dobáltunk, hogy legyen pénzük. Ma már csak töprengek a botor alakon, ki éjszakában nem tiszteli a baktatót. sárga talicskájában nyomul a sötétben, a fényesség a lelkét nem érinti a napfényben. Mosolygok apró csínyján, hiszen neki ennyi jutott, az élet szebb része számára nem jutott. Csöpög az eső, hajléktalan fosztogatja tisztességgel a kukát, nem kidobált szemétt, az értekes eredmény. Nézem a bácsit, békés, jóindulatú, kezem mozdul, belső zsebbe nyúl. Szeretnék adakozni embertársamnak, kinek a sorsa kegyetlenebb a sajátomnál, pár papírpénz a megváltásom ma estére, a lelkem mégis háborog, hiszen ez csak adomány, könyörület. Az eső pedig csak csepeg, az ég síratja emberét. Sír a bácsiért, sír miattam, mert nem azt adtam amit adhattam. 

Csodás a Dohány utca ebben a csepegős fényben, még idegenajkú hangos kárálást is elnyomja a homály. Olyan lények járnak utcáinkkon melyeket legrosszabb rémálmainkban sem jelentek meg. Nagyapáink, nagyanyáink küzdöttek, takarították el a romokat az utcákról, építették vissza házakat, szüleink tették élhetővé ezt ez országot, majd jönnek a jöttmentek. Milyen szép szó volt ez hajdanán. Szóval a jöttmentek, nemzetük kiontott vérén újjáépített városunkban tivornyáznak, hangoskodnak 22 óra után? Kik ezek az emberek? ki hívta ide őket, tényleg így kell viselkedni? A csatát saját kisebbségünk ellen elvesztettük, kell mégújabb ellenség? 

Álmodom a világot a szobros csodás épülethomlokzatokat látva. Fantasztikus crescendo amit az érkező 74-es troli művel. Az eső most is csepeg siratva a világot, pedig az egyszer jó volt, élhető, szerethető.... 

Az esőcseppek pedig csak hullanak, elmosva világunk mocskait, fénysövénnyé varázsolva útjaink, járdáink.... 

Barátok nélküli este....

 

Barátok nélküli este... Mennyire furcsa így 60 felé, az egyik  "Covidos" három oltással. A negyedik nem ér rá, mert mert dolgozik. Zoltán napot ünnepeltünk volna, egy barátunk munkahelyén, ahol a klubteremben van bililirádasztal, csocsó, darts.... Aztán a házigazdát felhívva, melynek névnapját, születésnapját is ünnepeltük volna, szinte fellélegzik, hiszen ma este van a vitorlás társasággal buli, így részt vehet rajta. Két hét leszervezése állt a mai közös program mögött, egyeztetés, örvendezés, örömködés. a régi társak újra együtt, csak a valóságért. A lemondásokat megértettem, csak a házigazda hozzáállását nem. Több hónapja szerettem volna megköszönteni név, majd születésnapján. Nem sikerült, biztos bennem van a hiba, azonban a ma déli beszélgetés,elgondolkoztatott. Hová lett a srác, akivel együtt ültünk a padon, keseregve a nő nélküli létünkön? Mi történt, mi változott a világban.Az ő világában és az én világomban. Nem vállalt fel egy snooker-ezős estét, egy régi baráttal? Vagy tudván tudva másképp gondolkozó nem fért a világába? Megdöbbenve állok a történések előtt. Vesztesnek érzem magam, én kezdtem szervezni a bulit, lemondták, de hogy a házigazda is, akit edig a barátomnak tekintettem kiszállt a buliból. Hát én többet nem szervezek semmit.......  

Szeptemberben még felhívtam, majd novemberben amikor én hívtam rám pirított, hogy nem kerestem. Aztán telefonját böngészve, miközben próbáltam beszélgetni vele, felfedezte nem ő hanem én hívtam. Mert előtte leszúrt, hogy nem hívtam vissza a múlt héten. Aztán számára is kiderült, csak elméletben létezett a hívás. E hétre megígérte összehozunk valami találkozót, majd hív mikor lesz jó. Ma péntek este van, eddig nem jelent meg a hívószáma a telefonomom. Búcsúzunk a régi barátoktól, távolodunk, ködbe süllyednek együtt töltött fiatalságunk napjai, értéktelenné válunk csak egyszerűen.... 

Furcsa szerda este... egy baráttal.

 Írásomat a Keleti-pályaudvari mertó kijárat egyik menekülési útvonal jelző kis zöld táblája érlelte meg. Jöttem fel a mozgólépcsőn, miután elköszöntem barátomtól, ő sem, én sem voltam szomjas. Megigézve néztem a kis fehér nyilat a villogó zöld táblán, kijárat, exit, menekülési útvonal. Gondolatok garmadája öntötte el elmémet, érzések a lelkemet. Csípós hideg volt kint, miután a felszínre kerültem. Jó szokás szerint meggyújtottam egy cigatettát, mélyen leszívva az első slukkot, nem éreztem magam filmhősnek, sem világmegváltónak, csak kavarogtam a gondolatok, érzelmek és az idővonalak síkján. A Keleti pályaudvar méltóságos épülete, az allegóriákkal, az igazi vasúti úttörőkkel még kisebbé tette létemet. Tartalmas esténk kavargó érzései, talán még valószínűtlenebbnek tüntette fel létemet. Az aprócska kis találkozás, nagyon rövidre sikeredett barátommal, kicsivel több volt mint 180 perc. Az eseményeket fordított sorrendben fogom megírni.

Két nagyon megváltozott ifjú titán találkozott, már pocakosan, az egyik majdnem kopaszon, a másik ősz szénakazlat viselt a fején. A búcsú előtti pillanatok voltak a legkeményebbek. Mindketten munkás emberek lévén, ráadásul egy a munkáltatónk is, műszak után fáradtan álltunk neki ennek a találkozónak. A beszélgetésből kiderült, mindketten arra vágytunk, -mondja le a másik a találkozót-! Fáradtak voltunk és megtörtek, pihenni vágytunk volna az otthon biztos melegében. Közben rájöttünk, szükségünk volt erre a találkozásra, gondolatokat életérzéseket osztottunk meg egymással. Talán mint még soha, terítettük ki lelkünket egymás előtt. Ekkor már a dohányboltban vásárolt kis laposüveges Jagermeister is rádolgozott az őszinteségre. Beszélgettünk, régi barátokról, régi lányokról, kikre most is csak csodálattal, tisztelettel tudott emlékezni bárdolatlan lelkünk. A barátok kik boldogtalan kapcsolatokban élnek a mai napig is, kik sokkal többet érdemelnének ebben az életben. Anekdótáztunk miután bezárt az étterem ahol indult az este. Barátom mondta,- Te áttáncoltad az életedet!- Pedig nem is tudok táncolni. Ám sorsokat hallgatva, történeteket figyelve, tényleg.