Furcsa szerda este... egy baráttal.

 Írásomat a Keleti-pályaudvari mertó kijárat egyik menekülési útvonal jelző kis zöld táblája érlelte meg. Jöttem fel a mozgólépcsőn, miután elköszöntem barátomtól, ő sem, én sem voltam szomjas. Megigézve néztem a kis fehér nyilat a villogó zöld táblán, kijárat, exit, menekülési útvonal. Gondolatok garmadája öntötte el elmémet, érzések a lelkemet. Csípós hideg volt kint, miután a felszínre kerültem. Jó szokás szerint meggyújtottam egy cigatettát, mélyen leszívva az első slukkot, nem éreztem magam filmhősnek, sem világmegváltónak, csak kavarogtam a gondolatok, érzelmek és az idővonalak síkján. A Keleti pályaudvar méltóságos épülete, az allegóriákkal, az igazi vasúti úttörőkkel még kisebbé tette létemet. Tartalmas esténk kavargó érzései, talán még valószínűtlenebbnek tüntette fel létemet. Az aprócska kis találkozás, nagyon rövidre sikeredett barátommal, kicsivel több volt mint 180 perc. Az eseményeket fordított sorrendben fogom megírni.

Két nagyon megváltozott ifjú titán találkozott, már pocakosan, az egyik majdnem kopaszon, a másik ősz szénakazlat viselt a fején. A búcsú előtti pillanatok voltak a legkeményebbek. Mindketten munkás emberek lévén, ráadásul egy a munkáltatónk is, műszak után fáradtan álltunk neki ennek a találkozónak. A beszélgetésből kiderült, mindketten arra vágytunk, -mondja le a másik a találkozót-! Fáradtak voltunk és megtörtek, pihenni vágytunk volna az otthon biztos melegében. Közben rájöttünk, szükségünk volt erre a találkozásra, gondolatokat életérzéseket osztottunk meg egymással. Talán mint még soha, terítettük ki lelkünket egymás előtt. Ekkor már a dohányboltban vásárolt kis laposüveges Jagermeister is rádolgozott az őszinteségre. Beszélgettünk, régi barátokról, régi lányokról, kikre most is csak csodálattal, tisztelettel tudott emlékezni bárdolatlan lelkünk. A barátok kik boldogtalan kapcsolatokban élnek a mai napig is, kik sokkal többet érdemelnének ebben az életben. Anekdótáztunk miután bezárt az étterem ahol indult az este. Barátom mondta,- Te áttáncoltad az életedet!- Pedig nem is tudok táncolni. Ám sorsokat hallgatva, történeteket figyelve, tényleg.