Éredekes volt az ég alja ma hajnalban, kicsit sárgás, kicsit felhősnek látszott a világ. A megszokott színeket meseszerűvé varázsolta a léköri esesemény. A sok forró nappal, tikkasztó délutánok, esték után, még üdének is gondoltam a hajnali friss levegőt. Engedtem a csábításnak, mivel a telepen nem járt seki, levettem pólómat, hagytam kifújja a szél a bennem elterpeszkedő fáddságot, levertséget, fásultságot. Szükségem volt erre az égi lehelletre, szomjaztam rá a forró bágyasztó napok után. Felső nélkül, kevergettem a teámat, szívtam az első reggeli cigarettát. Fémbörgémet markolva, kapaszkodtam valamibe, amit nem tudtam kifejezni magamnak. Ez az egyszerű bögre 30 éve a tásram, utazásban, munka közben, szinte csak mindig teát ittam belőle. Megcsodáltam sértetlenségét, praktikusságát, ragyogását, az az egyetlen horpadás látszik az alján, mikor az Alpokban elestem. Az én bögrém, több mint egy negyedszázada. Magamra pillantottam, felidéztem azt az energikus fiatalembert, a távolságot a kalandot vágyta, a gondolatiság nem változott, mint a kukac izgek mozgok közeledve a VI év felé, kitartóan, de a lendületet még visz. A bögrén nem látszik az idő, rajtam igen, már nem barnahajú sármos srác vagyok, a lelkem valahol ott marad huszas éveim tájékán. Felfedező kalandvágyó, kisebb kihívásokat kereső egyszerű emberi lény. Magamra maradtam, a tűzlelkű barátam építkeztek, karriert csináltak, láthatóan sok kompromisszumot kötöttek az életben. Fura figurává váltam 15 évvel fiatalabb feleséggel, sportkocsival, szabadsággal. Engem nem nyomasztanak adósságok, nincsenek hiteleim, a társadalom adta viszonylagos szabadságban élünk párommal. Nem érdekel a politika, a versenysport sem hoz lázba. Nem vagyok egyik oldalnak a híve sem, hiszen az én oldalamon sem áll senki, kivéve a gyermekeimet és feleségemet. Reggeli borotválkozás közben ismét megvágtam magam, ez egy életkori sajátosság, talán türelmetlenség, talán sutaság. Haza hoztam az autót, nálunk bevált szokás, hajnalban, éjszakás műszak után a ház előtt váltunk egy-két ölelést a feleségemmel, aztán ő megy a munkába, én pedig fel az üres lakásba. Ilyenkor nagy a csend. Csak a bejárati ajtó csendes cuppanása, szisszenése fogad.
Beléptem a nappaliba. két mountenbike kerékpár sziulettje fogadott. Megindult a gondolat rohanásom. Igen tegnap én hoztam fel a két kerékpárt a pincéből, melyet három hete egy monszunszerű esőzés elárasztott. Valóban tegnap én pucoltam le drótszamarakat, olajzotam át őket, vittem be a lakásba. Igazából nem érhetett volna meglepetés a két alsókategóriás terepkerépár láttán. Csak feljött egy emlék amikor a volt feleségemmel a nászúton először vásároltunk lottót, 1991-ben mert annyira szerettünk volna egy ilyen terepbiciklit. Domolosi kastélyszállótól besétáltunk, Szigetvárra egy kerékpárbolt elé és csodáltuk a vastagkerekes, váltóval ellátott gyártmányokat. Szite könyörögtünk valami csodáért, hogy a kies tájon kerékpározhassunk egy kicsit, annyira nem volt akkoriban pénzünk. Felrémlett a kép, amikor hazaérkezésünk után, az óvott, féltett versenykerékpáromat eltoltunk a Király utcai Műszaki bizományoshoz, ahol valami nevetséges összeget kínáltak profi kerékpáromért. Aztán egy nepper megvette az utcán kicsivel nagyobb összegért. Így lett az ex feleségemnek mountenbike kerékpárja. Aztán később nekem is lett, sőt elöl-hátul rugózott extra. Nézem a bringákat, tegnap úgy éreztem mennyire púp a hátunkon ez a két gép. Aztán első gondolatom a mostani feleségem volt, az ő kerékpárja az első volt az életében amit megtudott venni, ráadásul büszke is volt rá. Így már másképp tekintek a két biciklire, látom a feljődést. Ráadásul feleségem az áradás után többször is elsiratta az általa vásárolt bringát. Megértettem, felértékeltem ezeket a tárgyakat.
Remélem, ma talán újra nyeregbe pattanunk, szép élményekkel gazdagodva.
