A "Pecsa"

"Ligetlakóként" :-) Na jó csak mellette laktam. Itt nőttem fel. Jó pár dolgot nem említettek a hozzászólók, példáult a "görkori discot" ahol lehetett görkorcsolyákat bérelni... vagy az évenkénti kéthetes vasútmodell kiállításokat. Való igaz, fergeteges koncertekre jártunk, ha volt egy lézerfény visítottunk... Itt találkoztam az első nagy szerelmemmel, itt kaptam tőle a csókot... A legjobb barátnőmet itt vittem táncba a szallagavatóján.... Itt ismertem meg a sörpadhoz leülve élőben Török Ádámot, akik a koncert közti szünetekben lejöttek a vendégek közé... majd kérésemre eljátszották a "Keresztes lovagot"... Pár méterre tőle volt, a "Kreszpark" ahol esténként összejött a motoros banda... Csodás emlékek fűznek a helyzhez... Talán így leírva még kicsit gagyi is... Itt kaptam első oklevelemet a vasútmodellezés területén elért eredményeimért.... Szóval kellemetlen lesz amit írok, de ez az épület a volt BNV területén, megszolgált... Béke poraira. Aki nem tudja kezelni az itt szerzett élményeit, aki egy épülethez köti érzelmeit, megértem, de a világban egy dolog állandó, a Változás! 
A "Liget" nagy szerelmem.
A 70-es években volt egy játszótér, melyen volt egy mászófa, a mai napig emlékszem az illatára.

Emlékszem a "Cölöpvárra" ahol megannyi győztes csatában vettünk részt! Mindenki győzött! 

Ezeket az emlékeket, már régen elfújta a szél, a játszóteret többször is átalakították...  EU konformossá tették., modernizálták. Tégyel valós, hogy az ácskapcsokon komoly sérüléseket lehetett szerezni, sőt a toronyból nagyokat esni...  Tudtunk tanulni. 
Azonban, volt szökőkút, 

Ma virágágyás van helyén. Tényleg ciki a hózentróger... (Hosenträger), ám akkor elfogadott ruhadarab volt.  A Ligetben, kiszáradt fadarabokkal imitáltunk fegyvereket, óriási csatákat vívtunk. Ha elszabadultak, az indulatok, tömegpusztító fegyvereket is bevetettünk, tobozokat, hógolyókat...  Mégis, valahogy felnőttünk. Családapák, családanyák lettünk. Eltűntek a Ligetből, a nénikék, bácsikák.... akik csak ücsörügtek a padokon, majd ha leült melléjük valaki, beszélgetni kezdtek. Sütit vettek elő táskájukból, életük bölcsességét osztották meg... sütivel, szóval...   
Féltünk a csősztől, aki hegyes botjával szedte össze a szemetet. Méltóságos és tekintélyt parancsoló ura a Ligetnek. Többször megfenyegetett botjával mikor Anyáknapjára loptuk az orgonát a Vakokkertje mellől... 
Szerettem Zuzsi kutyát, a törpe tacskót, aki élt-halt a labdadobálásért! Gazdája terebélyes nénike volt, sajnos neve idők homályába veszett. Pedig nagyon kedves, szerethető hölgy volt. 
Istenem, hány matchbox veszett el könnyek között a homokozó rejtelmei között. Mennyi vár épült, torony és híd... mind az enyészeté, de az emlék őrzi még. 
A "Királydomb" alatt lévő épület rejtelmei, mintha csak Indiana Jonesok lettünk volna, díszletek a múltból, papírmassé álmok poros álmai között lépdeltünk, és csodálkoztunk. Ámultunk és bámultunk, mennyi csoda. Majd domb lett az épület helyén, szánkódomb és ha hó érkezett akkor szánkóztunk, izgis volt a "bobkanyart" bevenni, ha gyep volt, akkor ugratósat játszottunk kerékpárral... 
Kerékpár... a szó is csoda. Mennyi csngőfoci, fogócska zajlott a Kreszparkban... Egér, Angelo, Vámpír, Blende, Kobra, Sulcz, Stelzer Bubi kerül elő a forgatagból. Nyomtuk a pedált, már kisebb volt a Liget, csajoztunk, azaz néztük a lányokat. 
Aztán jöttek ők... a NŐ-k az első nevére nem emlékszem, csak a Vajdahunyad vár padjaira, ahol elbújtunk, jöttek az első csókok ölelések, versek, novellák. Órákon át olvastam ennek a lánynak műveimet. Rajongott értem, én pedig imádtam őt. Ő is kötött a Ligethez. 
Pillanatnyilag kamaszkoromban, ha elő jött még gyermeki énem, hungarocellből faragott hajókat úsztattam a szigetről, melyet ma egy étterem birtokol. Csoda volt ahogy a nylon szatyrokból eszkábált vitorlás megindult a tavon... 
Aztán jöttek újabb lányok, Diana az istennő. megközelíthetetlen, hideg... vagy csak én nem tudtam jól ölelni őt? Dezső bácsi a Wagon ura, mely okított, rendezte sorsunkat.  A Wagont elvitték a múzeum mellől, Dezső bácsi is eltűnt... 
Volt Andi, Edina, Csilla... és még sokan mások... Mennyi csoda, mennyi szépség! Mind imádtam. 
Minden változik, emléket megőrizi kell...
Mi lesz a Ligetből? Remélem, mások döntik el. 
Ha legalább annyi élményt kapnak mint én, akkor már jó! 

Kétórás Karácsony...

Fények, fénysugarak villannak, megyek a munkahelyemre. A város sötét, mint a lelkem. Sárga fénypászmák, felvillanó vörös fények... mint ha egy számomra idegen mátrixban lennék. A jobb lábam feszül, ismerős érzés, újabb trombózis. Feszíti az ereket. Sűrű a vérem, ezt már az első véradáskor hallottam 19 éves koromban... Azóta többször besűrűsödött, dagadt, apadt... ha úgy érzem a szeretet nem úgy áramlik, ahogy kellene, így reagálok... Sűrű a vérem, sűrű a szeretetem is. Nem vagyok szent, viszont is várom.
Ha nem akkor reagál a testem.
Legszebb emlékeim egyike amikor tíz évvel ez előtt, annyira sűrű volt, hogy jött egy fehér fény... indultam volna... ám a következő pillanat, a konyha köve..., aztán maradtam. Már nem tudom miért. Vagyok, létezem, csodálom a tájat, örömködök Kedvesem létében. Talán az ő létezése értette meg velem hiába valóságomat. Mert ő annyira ügyes, széplelkű, tökéletes.
Magam hibái a képembe ordítanak mint reklámok. Nem akarok dohányozni, a piát sem vágyom, de annyira gyarló vagyok.
Halad az autó velem, valami beépített program segíti az iránytartást, a szabályok betartását. Létezem, de nem uralom a gépjárművet. Csak megy magától.
Magam is megyek magamtól.
Csak nem tudom hova....
Nehéz az út, ha nem tudod hova szeretnél megérkezni. 
Főleg, ha fogatlan vagy és ronda. Poénkodom rajta, nevet a szemem, de már megtanultam könnyeimet visszanyelni, ez jól működik, sőt asszisztálok is hozzá. Nyelem a rossz emlékeket a gyermekeimtől, erre szeretnének emlékezni. Mindig felemlegetik hibáimat. Nem voltam jó apa, próbáltam, nem sikerült. Ötvenévesem már már könnyű boxzsáknak lenni. Üss elbírom... Bírom..
Nem bírom...
Két órás karácsony után nem bírom. Lelket, testet adtam két csodálatos léleknek... Jobbak mint én bármikor is lehettem volna. Ámulok rajtuk, csak fáj, hogy tökéletlenségemet látják, példálóznak, hivatkoznak, ám csak a rosszra. Talán adtam nekik jót is...
Már nem tudom mit... mert csak a vád ér.
Mindenért...
Lányom "Cum Laude" ahogy ezt tegnap kinyilvánította. Tudok én ehhez, bármit hozzátenni? Tényleg Ő tette, Ő szerezte. Nagyon büszke vagyok rá! Sőt az életemben:
"egregia cum laude"
Nincsenek hangzatos címeim. Nem is léteztem, talán. Csak a gyermekeimben.
Rendezvények, utazások gyógyítások semmit nem jelentenek. Elmúltak az évek homályában. Csak ködös, de néha felcsillanó emlékek.
Még mindig autózok, noha már félek sötéttől, aggódom, hogy érző lénynek sérülést okozok. Annyi furcsa dologgal áld meg az aszfalt. A pára csillogó fénye varázsol sok világba. Olyanba ahol minden más, a szeretkezés nem ajándék. Hanem kölcsönös csoda. Ahol egy 12 órás műszak után még nem kapok bevásárló listát, ahol egy kiöntött italért nincs szemráncolás... Szeretem ezt a világot. Próbálok benne létezni. Sokszor nem engedik... 
Csodák a fények. Követem őket, igazodom hozzájuk. Ha zöld akkor szabad! Szeretnék zölden világítani! Néha vörösre váltok... Tudok dühös lenni. Nem úgy mint apám, de sajnos ölelem tüskéimet. Ez rossz. Nem akarom, de belém nyomták...  Kitépem, gondolkozom, miért... Majd megértem, mosolygok. Aztán hirtelen mikor nem számítok rá jön a következő...
Mint tegnap. Másfél napig készültünk egy karácsonyra.... igyekeztünk széppé tenni...  Próbáltunk érdekes ételeket készíteni. Na ezek sikerültek...
Két órát szántak rám a gyermekeim....
120 percet... Ez nagyon sok az intenzív osztályon, nagyon sok levegő nélkül. Szeretetből kevés. Halódóan kevés....  Haldoklik bennem a szeretet. Mindent, és mindenkit el tudok engedni. Létem a magány.
Mint a sas mit gyermekkoromban etetem. Sokszor sírtam miatta mikor az állatkertből sétáltam haza, mert csodálatos volt és érdeklődő. Szívesen loptam neki a hűtőből húsdarabkákat. A kezemből evett, de sokszor leköpték. Szomorú látvány volt ez a fenséges ragadozó, köpetekkel tele...  Könnyű leköpni azt aki csak van... Magam is már csak vagyok, néha csodálkozom ki miért köp le.
Megteszik, naponta.... Pedig egy igazi ragadozó vagyok, csak tűröm. sokáig.
Évekig bringáztam egyedül Budapesten, fedeztem fel sok csodát. Azt hittem sokáig ez természetes. Csak úgy létezni.  Azt hittem ez gyermekekkel megváltozik...
Megváltozott, még jobban megerősítették a magányt.
Mint már említettem csodálom, Kedvesemet. Köszönet s sok munkáért, mellyel igyekezett csodás falatokat tálalni. Az általam feldíszített fenyőfához nem nyúlt hozzá... most sincs rajta a csúcsdísz.... 
Melyet úgy gondoltam neki kellene feltenni... 
Ez már egy ilyen fenyőfa...
Csodáltam, reggeli készülődését, ahogy kiosztotta mit vigyek le. Már robogott is...
Megint magamra maradtam, család nélkül...
Talán még szeretem is ezt a létet. Pedig nem így képzeltem a világot.
Csodálom a család iránti ragaszkodását! Jóérzés ilyenkor mellette lenni. Magával ragad. Aztán mindig emlékeztetnek ez nem az én családom. Csak statiszta vagyok.
Mint tegnap. Nem ittam egy korty alkoholt sem, fehér inget vettem... nem számított.
Ebéd, desszert, gyors ajándékozás....
Meghittség, öröm, nem sikeredett.
Bánatos villogó karácsonyfa, mosatlan edények örömtelen pillanatai maradtak...
Kényszer...
Én készültem, de megint meghalt bennem valami...
Csak nézem Kedvesem, elment örömködni.
Maradt a magány, a csend....

Egy nap, a mélypont felé...

Csodálatos napnak indult a mai. Mindkét rozsadafarkú család, élénk csipogással köszöntött hajnali sétámon. Egy rókával is találkoztam, mely szerényebb módon ismerkedett velem, elinalt... szó szerint, csak a lompos farkát láttam eltűnni a bozótosban. Ekkor még nem pirkadt, sőt meglehetősen sötét árnyak borították a világot. Ám mégis mosolyogtam. Apró párákat szórt a hajnal, gyöngykristályokat vetve mindenre... Szívtam a cigim, a füst mint álom szállt tova, eloszolva a végtelen kékesszürke égbolt alatt... Beton serrent, kavics zizzent a "Nato sivatagi bakancsom alatt", átgázoltam volna benne a világon, de nem tehettem, mert éticsigák épp gyorsulási versenyt tartottak a hajnali nedvesség csodáján...  Csend honolt a telephelyen, melyet oly soksszor bejárok.
Még egy cigi, a hajnali frisseségben, persze tüdőm tiltakozik... károgás, köhögés...
Majd jön az idő... ébresztem Kedvesem, álomittas selymes csacsogás, érzelmek cseréje. Áldás minden perc. A hazaút is... alig van vörös jelzés, gurulnak a gumikerek, parkolás nem messze a háztól. Hátizsák ki, fényszóró lekapcs... jaaa rádió leteker.... Mert ismerem a Kedvesem! Aztán egy apró szösszenet, némi atrocitás egy harisnya hátsó varrása miatt. Jól esik mert szeretem...
Tellik az idő, nyusszogunk, szépeket írunk.
Majd jön az ingatlan eladás....  Értem, elkezdek harcolni, ingatlanos, ügyvéd, átverés, nem piaci ár, mindenféle miazma, majd jön a konklúzió... aztán csend lesz... Rosszabb csend mint hajnalban éltem át, nem megbocsátó, nem elfogadó csak csend. Igen van egy belvárosi rosszultájolt ingatlan a nevemen. Tény! Szeretném is eladni, de nem bagóért... Most nem szeretném leírni gondolataimat, mert sértő lenne egy lényre akit szeretek, imádok.
Igen, szeretnék jó vásárt csinálni...
Ebben kértem ma segítséget, a sok csak a jutalékra gondoló ingatlanos között. Kértem némi támogatást... ügyvédi létből jött is, ám a másik oldal... nos, nagyon fájt.

Rémálom, még is álom...

Megálltam a kocsival a Cserhát utcában... mint már ezerszer. Semmi romantika, kihívás, rézsűs parkolás, járda 45 fokos szögben. Július, napfény, izzad az aszfalt ezerrel, csak reménykedem nem nyel a mélység...
Telefon csörren...
-Apám- írja ki a kijelző, könyörtelen....
Némi zavar, régi félős emlékek, hívást fogadó gomb, megnyom...
-Szia Apa, hazajöttél...? - zavart kérdés a napsütötte pillanatban.
- Igen! Jól melléfogtál az FB-b a hozzászólásoddal, hogy a cseh Szergejeken, nem volt ajtónyitól vezérlés....
-Tudom Apa, már le reagáltam...  Javítottam a hozzászólást... -Jól vagy?
-Nem, tudod a múltkor megfáztam a Magas-Tátrában, azóta is tüsszögök...

Eltakarják a felhők a napot, minden szürke lesz. Anubis megjelenik a bal vállam felett, a Cserhát utcában, sakál fejjel, teljes díszben... _Élő nem beszélhet, holttal, az csak Istenek kiváltsága-, A sivagagi homok illata taglóz le, lesüllyed a talpam, szinte magába szív a Szahara... Félőn tekintek, a felém magasodó alvilági istenségre, alattvalóhoz méltón. Tudom nem vagyok istenség, noha az egyik saját képmására teremtett...

Az utca mátrixa visszarendeződik. A szomszédos házban a cirmos, már nem  Bászteth, a fények is olyanok mint korábban, Anubiszt is el ragadja a sivatagi szél...
Csak állok.
Apám öt éve halott, már túljutott az istenek által kijelölt úton.

Ébredek, az ágy csupa víz - mely utat talál, az első forráshoz, melyből mindannyian származunk...  Csak nedű, átázott toll, és a vágy...  Melyben, hallhatnám, korholó szavát.
De nem! Nincs szükségem ilyen megnyilvánulásra... Hiszem a teremtőt, nem apám, hanem mennyei atyám a nemző, és olyan vagyok mint Ő...

Egyiptomi Napfény.... 1971/1

Egy aprócska történetet szeretnék elmesélni, amelynek 1972-ben a szemtanúja voltam, nagyjából hét évesen, a Fuád (kiejtés szerint írva) átszelte akkor Kairót. Édesapám kint dolgozott külszolgálatosként, és bevált esti séta volt az egyik hídon ki, a másokon be az El-Zamalek szigetre, mert ott laktunk. Pálmafás, fehérre meszelt járdakövek között. Kicsit elválasztva az Ó-Kairótól, rendőrrel, géppisztollyal, mindez nem akadályozta meg a birkacsordák áthajtását és áldásos tevékenységét. Mivel édesapám az Egyiptomi Vasútnál segített, mellesleg beszélt arabul, mert jó volt a nyevérzéke, így tobbet tudtunk az országban uralkodó viszonyokról, vagy inkább iszonyokról... Az átlag El-Zamalek lakó... szóval, követségi, minisztériumi egyéb arabul nem beszélő népek, csak a hajnali kis kordéval találkoztak, melyet magam korú gyermekek hajtottak, egy aszott csacsival, és a szemetet szedték össze. Néha hajba kaptak, mert a szemetet áttúrták gazdagon, egy értékesebb zsákmányért. Majd csitult a zaj és a kiváltágosok álmodták hófehér álmaikat. Akkor este, két emberi lényt ástak be a Nílus, élet oldalán a híd óváros felöli oldalán, egy férfit és egy nőt! A nő férjes asszony volt, egy öregecske ám, de gazdag férfi oldalán, a férfi fiatal volt, és szép... Udvarolt... Majd rajtakapták őket, nem aktus közben, csak mert beszélgettek... Mindkét emberi lényt derékig beásták a földbe, majd hogy az igazságszolgáltatás ne szenvedjen csorbát, illetve a nép, az Isten adta nép, nehogy könyörületet érezzen, megjelent egy "billencses" teherautó és szállítmányát a két szerencsétlenre borította... Talán nem jegyeztem meg, a liberálisok felé, nem murvát szállított, kicsit nagyobb méretű sziklákat....

Esti séta... Ligetváros, napjainkban...

A múlt héten, egy bágyatag meleg, nem, meleg, forró délutánt a Kedvesemmel átaludva, az esteledés pillanataira ébredtünk. Áttekintve mai cselekedeteinket, megéreztük, nem járultunk hozzá semmi jóval létezésünkhöz, sem az emberiség létezéséhez. Igaz, a digitális hőmérő sem szeretett volna kevesebbet mutatni mint 32 C-fok... Pedig ekkor már jócskán este kilenc felé jártak az óra mutatói. Kedvesem álmatag tekintete, -az enyém sem volt egy gladiátoré-, majd a kommunikáció, mert érkezésekor megígérte süt palacsintát... Felébresztette bennem az érző Buddhát, -látván őt a forró serpenyő felett serénykedve-, és ezt a képet nehezen egyeztettem össze pillananatnyi állapotával. Egy expedíció reményével próbáltam őt és magamat létezés síkjára terelni.
-Elmegyek az éjjel-nappali boltba péksüteményért és ma, hideget vacsorázunk. 
Kedvesemben is dolgozott a lelkiismeret, ha már nem sütött palacsintát, legalább elkísér erre a veszélyekkel terhes expedícióra.
Felkészültünk erre az ember feletti vállalkozásra, folyadékot vettünk magunkhoz, a google térképen megtekintettük a négy háztömbnyire működő bolt megközelítési lehetőségét... szóval mindent számbavettünk, hogy sikeres akciót hajthatsunk végre.
Szégyellen, de nem tudom mennyibe kerül a kifli, így mondjuk 745 Ft-ot préseltem a zsebembe, apróban, az ajkaim közt egy indulás pillanatában meggyújtott cigarettával készültünk...
Nekivágtunk az Útnak.... Ligetváros ódon házfalai ontották ránk a forróságot, az újonnan felkövezett tér kimosott, beszakadt vízelnyelőit is sikeresen kikerültük.
Az Alpár utca Dózsa György út kerszteződése előtt, megszólított minket egy emberi lény... kicsit hajazott Rumcájszra, de ápolt, normál ruházatú embernek látszott...
-Valami aprójuk volna?
-Nincs, sétálni indultunk, csak úgy az estében... - a hazugság égette lelkemet, de tényleg nem tudtam mennyit kell fizetni a kiflikért, egy éjjel-nappali boltban...
-Akkor egy cigi?
Basszus, otthon gyújtottam meg, nem hoztam magammal a dobozt.... még jobban süllyedtem lefelé...
Nem volt agresszív az ember, inkább szánalomra méltó...
Csendben bandukoltunk tovább... megvettük a kiflit, amely 5-ös kiszerelésben volt kapható... A vásárláskor tudtuk, ez nekünk sok... mert, jóesetben koponyánként egy péksüteményt tudunk elfogyasztani, de csomagolva volt. Ráadásul, az egész zacskóért fizettünk, talán 150 forintot...
Mindketten a Kedvesemmel, a lelkiismeretünktől hajtva kerestük, az embert, aki segítséget kért tőlünk... Benéztünk utcákba, elemeztünk merre mehetett, hiszen segíteni szerettünk volna. A Garay tér sarkán értük utól.... némi szabódás után elfogadta a kiflik 3/5-ét... a gesztikulációból átjött, nem éhes... de ez nem a mi dolgunk...
Majd miután a maradék fémpénzt felajánlottam ennek a kedves embernek, - nagyjából 645 Forintot, megkérdezte, nincs még? Mert inna egy kávét...
A környék vendéglátóhelyeinek ismeretében, ekkora összegből talán még másra is futotta volna...
A történet kicsit elgondolkoztat... remélem másokat is....
Segítség, nem segítség? Tényleg jó ez így?
Szerintem nem....
Kedvenc mondásom, "A hülyék a másik oldalon laknak"-
Maradok ezen az oldalon. Nincs bennem harag, csak tapasztalat.

Egy Nyúl...

Tegnap este, egy üzemterület, magas képzettségemnek megfelelően festem az útszéli köveket mésszel, hogy szép fehérek legyenek. Megfelelő instrukciók alapján, étolajjal bekeverve, mert így nem mossa le az eső. Ötvenhárom éves vagyok, jól megfizetik a munkahelyemen töltött időmet, így már szereztem annyi életbölcsességet, hogy elfogadjak minden esztelen gondolatot. Már nem is keresek okokat indokokat, csak mint robot mozdulok, nem az eszemért fizetnek, hanem az időmért, mint abban a filmben, amikor a fizetést időre adják. Komoly szatírája volt létünknek.
Ahogy tolom a kocsit, amin a meszesvödör pihen, várva, hogy megszabadítsam terhétől....
Egy nyúl ül az úton...
Itt a 10. kerület iparterületén, egy kisemlős ücsörög az úton.
Mint valami impresszionista festmény.
Fehér szegélykövek között ül a NYÚL a naplementét bámulva.
Megdermedtem.
Mégegyszer, erősen megnéztem a látványt.
Tényleg ott ült az út közepén, -kifejlett mezei nyúlként merengett a naplementén.
Vajon min merenghet egy mezei rágcsáló a fővárosban, egy szürke aszfaltozott úton. Mi készteti arra, hogy egy nyílt területen álmélkodjon, ami a zsákmány állatokra nem jellemző.
Megálltam, nem tudtam a tevékenységemet folytatni, annyira lenyűgözött a látvány. Ha rajzfilmben láthattam volna magam, akkor a fejem felett, sok kérdőjel lebegett volna...
Az első profán gondolatom: - Melegítette a szőrös popóját az aszfalton, élvezve a nyári meleget.
Aztán jött a következő gondolat, melyben magam is megjelentem: -Elvágyódik innen, erről a zajos iparterületről, újra a végtelen mezőségek, bokrok hűvösébe.
Csodáltam az állatot, mely annyira nem illett ebbe környeztbe.
Csak álltam, gyönyörködtem, a harmóniában, a fényekben, a kis szőrös testben, melyet ajándékként öleltem magamhoz a lelkemben. Abban a pillanatban a zen tanítók bölcsessége szerint nyúllá változtam. Aprócska szőrös test, szinte éreztem a kényszert, hogy lekuporodjak az aszfaltra és bámuljam a naplementét. Aztán győzött a józan ész, nem váltam nyúllá....
Pedig próbáltam nyúllá válni, mit érezhet ilyenkor ez kis számkivetett élőlény, egy olyan helyen amely nem az ő élettere. Mit jelenthet neki, ez az izzó vérvörös korong, mely egyre mélyebbre bukik...
Nem sikerült...
Ember maradtam, egy idegen közegben, egy létrehozott világban.
Gondolatrohanásom volt, nem is tudom, nem is akarom visszaadni, szabadság, védelem, szeretet kavargott bennem. Csak bámultam ezt a kis lényt.
Csak két lépést tettem felé, szerettem volna megérinteni, megsímogatni, megvígasztalnai, csak úgy megölelni, pont úgy ahogy mi is élveznénk, egy adott pillanatban, sértődötten rám pillantott, majd nem menekülve, inkább méltatlankodva, nyulasan elügetett, mint egy zen mester, mint aki már mindent átadott, mindent elmagyarázott....
Nem próbáltam megkeresni, utána menni... mert átjött a tanítás.
Csak álltam a lenyugvó Nap fényében, élve és évezve a pillanatot.
Köszönöm neked, te NYÚL...

Az "Út"...

Ma ismét megnéztem, az "Út című filmet. Lehet, hogy provokatív a gondolatom, de egy pillanatban az rémlett fel bennem, minden apa egy Jézus, aki megjárja a saját Golgotáját, hogy megváltsa a gyermekét a jövő számára... Az elején kezdeném... Saját apámmal nem tudtam jó viszonyt kialakítani, mert ő a saját Golgotáját járta,megannyi dühvel, indulattal, előítélettel, aztán fordult a kocka, amit addig értéknek mutatott megtagadta, sőt más oldalra állt... sokat töprengtem ezen, keresve a megvilágosodás jeleit, ám halála és gondolatai melyeket ránk hagyott, nem a megvilágosodásról, a megértésről, csak a haragról szólt.Inkább féltem, mint szerettem őt, sok estén kívántam, ne érjen haza elalvásom előtt. Anyám sem védett agresszív önpusztító ösztöneitől, csak a nagymamám volt képes elé állni...
Kaptam egy mintát, talán nem a legjobbat. Eskütettem, nem ilyen leszek... megszegtem, nem jó érzés.  Elhagytam az "Utat" amelyet járnom kellett volna. Gyermekeim, sokszor felhánytorgatják ezt pedig próbáltam megváltozni... Talán sikerült. Ma már felnőttek! Eltudom fogadni őket olyannak amilyen emberek lettek, tisztelem,és becsülöm amit tesznek. Csodálom őket,mert annyira szép emberek, még nincsenek megrontva, csak élik életüket.
Nem tudom, mit gondolnak rólam, egy idióta alkesz vagyok, mert megiszom a magamét, csak úgy lazítás képen, a páromtól is megszoktam kapni a magamét...
 Nem hinném, hogy rossz ember vagyok, talán csak átlag. Néha lazítom a terhet, melyet magam vállaltam. Nem lettem tökéletes, nem volt célom, csak éltem életem, ahogy nekem jó volt.
Ma egy kicsit átjött a film metaforája.. látom a pusztulatot az emberi világban. Nem szürke, a fim itt túloz... ez a világ fehér és feketének látszik. Vándorlunk egy kietlen tájon, sok emberevővel találkozva, toljuk a bevásárlókocsinkat a javainkkal, ha elveszítjük kétségbe esünk. Ha nagy akcióba esünk akkor örvendezünk, és lakomázunk.
Ám a film, ennél is többet üzen, egy apa és gyermek kapcsolatot, ahol hol az apa, hol a gyermek a tanító. Apaként nem könnyű a helyzetünk, mert példamutatással, eredendő elvekkel kell segítenünk gyermekeinket, mely gondolatok, amikor mi felnőttünk követendőek és értékesek voltak. Ám az idő telt, a gondolatokból, az értékekből csak frázisok maradtak....
Egy megfoghatatlan érzés marad csak,melynek definícióját még a bölcsek sem voltak képesek meghatározni a "Szeretet"
Nem mustárral puhára főzve...
Hanem csak úgy. Mennyi minden van ebben a szóban.. felsorolni is lehetetlen. Kibonthatatlan érzés, megköszönöm, hogy megadatott...
Mellesleg, mindannyian toljuk a bevásárló kocsinkat, a borús ég alatt, pusztuló erdők között, emberevők között még ha nem is szó szerint..., és a jövő nemzedékének jobbat kívánunk...

Csak egy film...

Ma sikerült végre megnéznem a "saul fiát" döbbenetesen borzalmas mű. Azok akik ez ellen a film ellen szóltak, tévedtek. Íme itt  egy vallás fiai, mutatják meg milyenek valójában. Még talán meg is értem őket, hogy egy pár napos létért amellyel meghosszabítják életük fonalát, saját hittársaik életét segítenek kioltani., zéró erkölcsi értékkel... hogy várhatnánk el ettől a néptől, hogy tiszteletben tartsák a múltunkat, hagyományainkat hitünket. Beköltöznek minden hová, kedvesek, és aranyosak, ameddig az ő érdekük úgy tartja. Hiszen önös érdekből segítenek gyilkolni saját társaikat.. Persze jó eszme hogy egy gyermeket mentsünk meg... talán még egy kutya hiányzik a filmből... akkor tuti siker lenne...
A film nem ellenünk szól, ha jobban megnézed önmaguk ellem. A rendező kép beállítása, hogy a főszereplő tarkóját mutatja a mozgó jeleneteknél, nem mer szembenézni a saját valóságukkal. Nem a németek a szörny szülőtettek az az ideákkal, hanem azok akik kiszolgálják őket...  Ha érdekük úgy kívánja. Bámulatos ahogy a film elénk tárja valódi gondolatait, az érdeket a nyereségvágyat, a pillanatnyi helyzeti előnyt. Kiváltságosnak lenni egy "KL"-ben,  jónak tűnő beosztás, még akkor is ha saját hittársaink halott testét kell a kremákba helyezni... vagy éppen a vérfoltos padlót felsikálni a gázkamrában. Megéri, mert tovább élünk egy pár nappal.
A film maga önvallomás egy népről, melynek a rendező is tagja.
Normál esetben elszörnyedünk, ha embereket ilyen körülmények között látunk... mellesleg a gázkamrás jelenetnél hiba volt a sábeszdekli a rabbi fején...
Egy normál egyszerű magyar ember nem tud azonosulni egy ilyen létformával, lezuhan a vár falán, magával víve a zászlót, vagy éppen forró olajat önt a támadó fejére.
Meg kell értenünk eme népcsoport nem tudta megvédeni saját szülőföldjét évezredeken át, csupán a második világháború után sikerült némi részvét államot létrehozni...
 A film egyik epizódjában pont az a hangulatot sikerült létrehozni mint a "Lator" ősfilmben... a szélben lengedező, térelválasztó anyagok... milyen megható, pillanat. Főleg azoknak akik láttak már ilyen filmeket...
Valóban szomorú, hogy ilyen filmekre költik az adófizetők pénzét. Nem tudni milyen erkölcsi tanulságot próbál a film közvetíteni, a kapkodó "tarkóprofilos" kamera beállításokkal. Talán izgalmasabb lett volna fentről készíteni a jeleneteket, mint ha Isten látná, mit tesztek. Mellesleg már kicsit unalmas hogy a háború vége után még mindig ezen a témán lovagolnak egyesek a múlt több mint 75 éve történt eseményein... Már meghalt mindenki... akkor jelen volt... Miért kell ezeket a több évtizeddel ez előtti borzalmas eseményekkel sokkolni napjaink ártatlan emberiségét? Hogy miért? Hát a bűntudatért, az alávalóság látszatért. Ám pont a rendező az aki rávilágít saját hittársai gyomorforgató kegyetlenségére, a Sonderkommandóra" aki parancsra gyilkolja Hittestvéreit. Valaki elgondolkozott már, hogy egy német gépfegyverben hány kilőhető célzott lövés van, és mekkora volt a "Sonderkomando" létszáma illetve a gázkamrákba terelt foglyok létszáma, mellesleg mennyi időt vett volna időbe egy tárcsere a fegyverben? Ilyet csak egy gyáva jellemtelen nép hajlandó elfogadni. Szomorú de nekik bókol Európa, és a világ, mert sikerült elhitetni a hihetetlent, hogy mennyire sebezhető, és üldözött nép ez....
Aztán csak nézzük meg Trianont mi magyarok.... És az összes többi történést, amerika bevonult 56-ban? Kaptunk e bármikor segítséget a nagy demokratikus országoktól? Nem, soha sem. Mi csak egy megtűrt, holokauszt imádó, külső népcsoport maradtunk a világpolitika megtűrt palettáján. Nem kelt senki védelmünkre, nem kompenzálták veszteségeinket....   Mert nincsenek saját faját gyilkoló Saul-jaink, csak Búvár Kundjaink, Szent Lászlóink, Hunyadi Jánosaink, Dobó Istvánjaink, Rákócziaink, Tenkes kapitányaink....  Akik az ártó ellent tisztították a hazánkban.
Ám tanulni is kell e történetből, hogy lehet gyilkosokból hőst csinálni, melyekre mi nem voltunk képesek! Alja embereket piedesztálra emelni egy furcsa világ fekáliái közül.... Szomorú vagyok, de mi nekünk magyaroknak nem sikerült, nemzeti nagyjainkat oda állítani ahol kellene lenniük, az ifjúság példaképének, vagy a gyermeki rajongás középpontjává tenni. Ezért buktunk el mi, magyarok, mert a Saul fiát  bámuljuk, és álmélkodunk, a helyett, hogy saját népünk hősi tetteit regélnék....
És máris látom lelkem apró töredékét szétszedő liberális érző lények kommentálását. Igazatok van, ám e nép ez földön megőrizte anyanyelvét, nem települt idegen hazákba, és lehet hogy számotokra kicsit bután, de megőrizte méltóságát, tisztességét az ősi út irányában. Ám nem lett saját fajának gyilkosa... Ez egy Sonderkommandós sem mondhatja el...
Mellesleg, ám úgy sem értitek Magyarnak lenni szív és nem értelem beli megállapítás...

Maya...

Reggel amikor elindultam itthonról Maglódra az egyik páciensemhez, kinek már többszörös áttétjei vannak még lélegzett, igaz nagyon lassan, a szívverése is alacsony volt. A vonat ide oda robogott velem, igyekeztem megtenni amit lehet a tudásom korlátain belül. Aztán mikor hazaértem, láttam, hogy nem várta már meg az érkezésemet, elköltözött a hörcsög.mennyországba. Nem sokkal előtte exitálhatott, mert még volt némi melegség apró szőrös testecskéjében. Talán megakart kímélni a haláltusájától. Úgy maradjon meg emlékünkben, amilyen volt, - kis apró energikus, folyton mozgó kis életnek. Megalmoztam neki a Kedvesem által előkészített teás dobozban..., kapott némi élelmet a hosszú útra és tiszta forgácsot, tiszta vattát. Ha már a mennyországba érkezik, ne kelljen szégyenkeznie, milyen körülmények között jutott oda.

amikor hazatértünk, és gyermekeim etettek a távolléteink alatt. Nem voltál a miénk, de mi sem voltunk érted, pedig téged mi választottunk.  

Apró kis, még langyos testét óvatosan helyeztem a papírdobozba, méltó tisztelettel az együtt töltött csodálatos pillanatokra emlékezve. Nagyon nehéz pillanatok voltak. 

A Jó Isten biztos csodálatos pillanataiban teremtette ezek a kis rágcsálókat, hiszen annyi bájt, kellemet adott nekik, kifejező gombszemmel látta el őket. Biztos azért szabta ilyen rövidre életük fonalát, mert Ő is nagyon szereti ezeket a kis állatkákat, hogy ilyen gyorsan magához szólítja őket. A Teremtő csak két évet adott ezeknek a lényeknek, melyek annyira saját egyéniségek. Pici szívük sokkal gyorsabban ver mint a nagyobb élőlényeké. Mindent hihetetlenül gyorsan kell csinálniuk. Talán mert a Teremtő előre látta Buddhát, vagy már alapvetően tisztában volt az újjászületéssel. Hiszen ezek a kis hörcsögök sokkal gyorsabban születhetnek újjá. Sokkal több karmikus lépcsőt küzdhetnek le, mint egy bálna, vagy mint egy elefánt.

Mi nem tudom kit kaptunk... ám csodás, és szívet melengető pillanatot kaptunk ettől a kis apró rágcsálótól. Különleges egyed volt, soha sem harapott, ráadásul a kint töltött pillanatokat megunván, ha talált egy kinyújtott tenyeret kényelmesen elfészkelte magát, majd ránk nézett, - na most már visszatehettek a kecómba, elég volt a kirándulásból. Szemrehányást teszek magamnak, amikor kora reggel megébredtünk, majd megjelent ő hörcsögsége, és csak a tenyerünkből volt hajlandó elfogyasztani a reggelit, apró kis mancsával kapaszkodva közben, néha nekikönyökölve falatozott komótosan, akkor sürgettem az időt... 

Siettem volna, nem értve, az én időm más dimenzióban létezik mint az övé.  

Nem tekintettem ajándéknak ez együtt eltöltött akkori perceket... Kis hideg testét látva már értem, még mindig nem vagyok elég felnőtt. Az esti viták is felrémlenek, ki adjon ennek a jószágnak kaját. 

Könnyű megvásárolni egy állatot, -ezt még kimondani is szörnyű, nem leírni-. Nap mint, nap róla gondoskodni, szeretni, - viszonzás nélkül - mert nem képes rá, hiszen egy idegen világba szakítottuk ki a testvérei mellől, haszonállatként, hogy a mi érdekeinket szolgálja. Legyen egy állat a belvárosi lakásban. Lehetőleg csendes, nem igényes, nem kell sétáltatni. Csak úgy ott van, létezik.... 

Nos, ma már nem létezik. Nem is lesz másik. 

Köszönöm, hogy velünk léteztél, sok örömet adtál nekünk, majdnem volt kihez hazamenni gondoskodni, mert feléd ezt könnyebb volt kimutatni. Tanítottál, egymásért kell léteznünk, a Kedvesemért "kell" hazamenni, étket készíteni, törődni vele, csodálni őt! Kedves kis állat, elhoztad a csodát, a megértést, és a szeretet. Tanítottál minket, remélem a tanítást át tudjuk adni másoknak is. Remélem a számodra megfelelő létformában születhetsz újjá. Nem lesz több "belőled", megtanultuk a leckét, értjük az algoritmusokat, és erre a ritmusra álluk rá. A ritmus az életé, mindegy milyen, csak táplálja létezésünket. Te voltál az utolsó "hörcsög"! Ölelünk téged a messzi távolból ahová ma jutottál! 

Megtanítottál arra, hogy az olyan emberek mint mi, akik a távlatokat kutatják, akik mindig új kalandot keresnek, ne akarjanak gyökereket, melyeket nem tudnak táplálni. Csodás volt apró kis gereznádat amikor hazatértünk, és gyermekeim etettek a távolléteink alatt. Nem voltál a miénk, de mi sem voltunk érted, pedig téged mi választottunk.

Köszönjük hogy velünk voltál! Megismételhetetlen élményt adtál nekünk!

Kísérjen utadon az áldás mely két emberi szívből fakad, legyen bő és olajban gazdag a magvaid, melyeket az égi létsíkon megtalálsz, legyen nedvdús a gyümölcs melybe beleharapsz! Csoda volt minden pillanat melyet megosztottál velünk!

Köszönjük!

Bon voyage! 

Istenkém ha tényleg ennyire szereted magad mellett tudni ezeket a kis apró teremtményeidet, vigyázz rájuk, Ők nagyon szépek, és tiszták!