Kétórás Karácsony...

Fények, fénysugarak villannak, megyek a munkahelyemre. A város sötét, mint a lelkem. Sárga fénypászmák, felvillanó vörös fények... mint ha egy számomra idegen mátrixban lennék. A jobb lábam feszül, ismerős érzés, újabb trombózis. Feszíti az ereket. Sűrű a vérem, ezt már az első véradáskor hallottam 19 éves koromban... Azóta többször besűrűsödött, dagadt, apadt... ha úgy érzem a szeretet nem úgy áramlik, ahogy kellene, így reagálok... Sűrű a vérem, sűrű a szeretetem is. Nem vagyok szent, viszont is várom.
Ha nem akkor reagál a testem.
Legszebb emlékeim egyike amikor tíz évvel ez előtt, annyira sűrű volt, hogy jött egy fehér fény... indultam volna... ám a következő pillanat, a konyha köve..., aztán maradtam. Már nem tudom miért. Vagyok, létezem, csodálom a tájat, örömködök Kedvesem létében. Talán az ő létezése értette meg velem hiába valóságomat. Mert ő annyira ügyes, széplelkű, tökéletes.
Magam hibái a képembe ordítanak mint reklámok. Nem akarok dohányozni, a piát sem vágyom, de annyira gyarló vagyok.
Halad az autó velem, valami beépített program segíti az iránytartást, a szabályok betartását. Létezem, de nem uralom a gépjárművet. Csak megy magától.
Magam is megyek magamtól.
Csak nem tudom hova....
Nehéz az út, ha nem tudod hova szeretnél megérkezni. 
Főleg, ha fogatlan vagy és ronda. Poénkodom rajta, nevet a szemem, de már megtanultam könnyeimet visszanyelni, ez jól működik, sőt asszisztálok is hozzá. Nyelem a rossz emlékeket a gyermekeimtől, erre szeretnének emlékezni. Mindig felemlegetik hibáimat. Nem voltam jó apa, próbáltam, nem sikerült. Ötvenévesem már már könnyű boxzsáknak lenni. Üss elbírom... Bírom..
Nem bírom...
Két órás karácsony után nem bírom. Lelket, testet adtam két csodálatos léleknek... Jobbak mint én bármikor is lehettem volna. Ámulok rajtuk, csak fáj, hogy tökéletlenségemet látják, példálóznak, hivatkoznak, ám csak a rosszra. Talán adtam nekik jót is...
Már nem tudom mit... mert csak a vád ér.
Mindenért...
Lányom "Cum Laude" ahogy ezt tegnap kinyilvánította. Tudok én ehhez, bármit hozzátenni? Tényleg Ő tette, Ő szerezte. Nagyon büszke vagyok rá! Sőt az életemben:
"egregia cum laude"
Nincsenek hangzatos címeim. Nem is léteztem, talán. Csak a gyermekeimben.
Rendezvények, utazások gyógyítások semmit nem jelentenek. Elmúltak az évek homályában. Csak ködös, de néha felcsillanó emlékek.
Még mindig autózok, noha már félek sötéttől, aggódom, hogy érző lénynek sérülést okozok. Annyi furcsa dologgal áld meg az aszfalt. A pára csillogó fénye varázsol sok világba. Olyanba ahol minden más, a szeretkezés nem ajándék. Hanem kölcsönös csoda. Ahol egy 12 órás műszak után még nem kapok bevásárló listát, ahol egy kiöntött italért nincs szemráncolás... Szeretem ezt a világot. Próbálok benne létezni. Sokszor nem engedik... 
Csodák a fények. Követem őket, igazodom hozzájuk. Ha zöld akkor szabad! Szeretnék zölden világítani! Néha vörösre váltok... Tudok dühös lenni. Nem úgy mint apám, de sajnos ölelem tüskéimet. Ez rossz. Nem akarom, de belém nyomták...  Kitépem, gondolkozom, miért... Majd megértem, mosolygok. Aztán hirtelen mikor nem számítok rá jön a következő...
Mint tegnap. Másfél napig készültünk egy karácsonyra.... igyekeztünk széppé tenni...  Próbáltunk érdekes ételeket készíteni. Na ezek sikerültek...
Két órát szántak rám a gyermekeim....
120 percet... Ez nagyon sok az intenzív osztályon, nagyon sok levegő nélkül. Szeretetből kevés. Halódóan kevés....  Haldoklik bennem a szeretet. Mindent, és mindenkit el tudok engedni. Létem a magány.
Mint a sas mit gyermekkoromban etetem. Sokszor sírtam miatta mikor az állatkertből sétáltam haza, mert csodálatos volt és érdeklődő. Szívesen loptam neki a hűtőből húsdarabkákat. A kezemből evett, de sokszor leköpték. Szomorú látvány volt ez a fenséges ragadozó, köpetekkel tele...  Könnyű leköpni azt aki csak van... Magam is már csak vagyok, néha csodálkozom ki miért köp le.
Megteszik, naponta.... Pedig egy igazi ragadozó vagyok, csak tűröm. sokáig.
Évekig bringáztam egyedül Budapesten, fedeztem fel sok csodát. Azt hittem sokáig ez természetes. Csak úgy létezni.  Azt hittem ez gyermekekkel megváltozik...
Megváltozott, még jobban megerősítették a magányt.
Mint már említettem csodálom, Kedvesemet. Köszönet s sok munkáért, mellyel igyekezett csodás falatokat tálalni. Az általam feldíszített fenyőfához nem nyúlt hozzá... most sincs rajta a csúcsdísz.... 
Melyet úgy gondoltam neki kellene feltenni... 
Ez már egy ilyen fenyőfa...
Csodáltam, reggeli készülődését, ahogy kiosztotta mit vigyek le. Már robogott is...
Megint magamra maradtam, család nélkül...
Talán még szeretem is ezt a létet. Pedig nem így képzeltem a világot.
Csodálom a család iránti ragaszkodását! Jóérzés ilyenkor mellette lenni. Magával ragad. Aztán mindig emlékeztetnek ez nem az én családom. Csak statiszta vagyok.
Mint tegnap. Nem ittam egy korty alkoholt sem, fehér inget vettem... nem számított.
Ebéd, desszert, gyors ajándékozás....
Meghittség, öröm, nem sikeredett.
Bánatos villogó karácsonyfa, mosatlan edények örömtelen pillanatai maradtak...
Kényszer...
Én készültem, de megint meghalt bennem valami...
Csak nézem Kedvesem, elment örömködni.
Maradt a magány, a csend....