Egy névnap margójára....

Tudom, nem ominózus névnap a 49. de mit tehetek róla, hogy nevem napja előbb van a naptárban mint a születésnapom... Az idegenek, "barátok" elmaradt köszöntése hidegen hagyott, hiszen mindenkinek annyi feladatja van az életben, hogy csak kapkodhatja a fejét... Ami megviselt, a közeli barátok, hozzátartozók facebookon elintézett névnapi köszöntőivel kapcsolatos. Ebből is a leginkább a családomhoz tartozó talán legközelebbi hozzátartozóm a lányom viselkedése viselt meg leginkább... Kaptam egy üzenetet, az említett internetes portálon.... És kész semmi több. Se telefon, se személyes köszöntés később... Fájnak a percek, amelyeket biztos magamnak okoztam, hogy így neveltem a gyermekeimet. Valamit nagyon elrontottam, tegnap sem a névnapom miatt, hanem a ballagási meghívó átadása céljából látogatott meg a szíve választottjával. Ő sem írásban sem szóban nem tudott megköszönteni, pedig megtettem amikor az ő névnapja volt. Most egy kicsit magam alatt vagyok, szóval ott tartok, hogy a családomtól összesen egy fél tábla csokit sem kaptam, pedig én mindenkinek igyekeztem valami apróságot adni... Elmúlt a névnap, közben kisütött a nap, majd beborult, és fújt a szél. Őrültem neki, mert elfújta bánatom, fájdalmam. Csak a tények maradtak meg, és következtetések levonása. Kinek mennyit jelentek, hol vagyok nála a polcon. Nekem a gyermekeim mindig a gyermekeim maradnak, minden szeretetemmel fogom szeretni őket, mert ezért teremtettem őket. Nem várok viszonzást, nem várok megértést, igazából csak az események szemlélőjévé váltam. Csak a töprengések maradtak, miközben csattognak a vonatkereket Erdély közepén. Szerencsére ma már zöld a táj, vidám fények játszanak az étkezőkocsi ablakán. Könnyeimet szárítja az erölködő nap, a lelkemet a tájban apró események simítják, olyan széppé mint egy pár nappal ez előtt volt. Nem fogom felemlegetni lelkem kincsének tetteit, mert biztos vagyok benne, hogy én hibáztam el valamit. Amiért úgy gondoltam, hogy a múltban hibáztam, már bocsánatot kértem, lányomtól. Igyekeztem oldani a múltban elkövetett hibákat, és nagyon szeretem őt. Mióta szíve egy másik férfihoz, húzza távolodunk egymástól, mint két vonat, mely ellenkező irányba indul el. Mikor találkozunk, látom a tekintetében, mennyire másképp lát engemet. Mennyire rossz volt, amikor jól éreztem magam, és ő megfedett mert szerinte nem koromhoz méltóan viselkedtem. Hogy tudnám elmondani nincs korom, csak annyi amit ő akar látni, hogy egy kamasz vagyok, ki kész csínyt elkövetni. Mikor gyermek volt, örült, és együtt kacagtunk, és pillanatokat adtunk egy örökkévalónak. Ma azonban csak megrovás és lesajnálás a részem, mert ilyennek szeretne látni a saját szemüvegén át. Nem erre tanítottam, hogyan vált ilyenné, érzéketlenné. Biztos részem van benne, hiszen mellettem nevelkedett fel. Távolodom tőle, pedig nem szeretnék, elment testvérei kínját sírtam volna vállára, de nem mondott semmit, nem kérdezett semmit... Tudom, hogy tudta, láttam a szemén, de szánalom, részvét nem integetett felém. Távolodunk magzatom, nem is kis sebességgel, de ha te így gondolod jónak, meghajlok előtted. Tudom ezt sem fogod olvasni, mint ahogy semmi sem tetszik Neked. Idegenné teszel, ám én elfogadom ezt. Mégis ha fájni fog, bármi az életben, várlak, és meghallgatlak, mert te vagy sz egyik legfontosabb a számomra az életben....

Töprengések... (fájdalommal)

Boldogság költözött kis hajlékunkba, egy pillanatnyi fény csillant fel életünk egén, egy "terhességi tesztcsík" vaskos függőleges vonala mutatott valami más világot, egy pillanatra, a Pilisi-hegység csúcsain megülő nap sugaraiban.... Egy új élet, egy új reménység, a lehető legfurcsább pillanatban... éppen a "Talicskás Bruce" életem egyik legkülönösebb alakja jött látogatóba... Ki is ő? Milyen egyéniség? Csodálatos, szeretni való szókimondó, az első szeszes este után olyan hévvel markolta meg Kedvesem ülőgumóját mintha magántulajdon lenne.... Természetesen később bocsánatot kért az eseményekért... Szóval ő volt az első aki örömünkben, és meglepetésünkben osztozott... Aztán sokan örvendeztek, és szorítottak nekünk, persze voltak akik azt mondták: -Nagyon nem örülünk!- Szívembe mart ez a három szó mert anyámtól eredt, és megdöbbenve álltam e rejtély felett. Gyilkos volt ez a pár szó, mert az hittem újjongás lesz, hogy ismét nagymama leszek. Rájöttem, nem érti szeretem ezt a NŐ-t és mindent megadnék neki ami NŐ-vé teszi őt! Értem anyámat, elfoszlott, és nem örül semminek, csak ha a "Szulejmánt" ismétlik hirtelen. Gyarapodás, sokasodás és élet teremtése olyan számára mint ördögnek a szentelt víz, hisz előre visz. Fiam is meglepett, mert reakciója, noha már mindjárt 18 éves elég gyermekded.... Nem tudom mit gondolt, tán soha sem fogom megtudni, de mint fiam örökké fogom szeretni, még akkor is ha ő ezt nem hiszi, lelkem darabja ő, akár lányom, ki mára messzire került egy idegen férfi karjai közt. Pedig hányszor öleltem, és óvtam a karjaimban, de elfogadom a sors így dobta.... Összetört egy autó, a biztonsági őv kicsit nagyobbat szorított, és egy lélek elindult felfelé, ám a kezét nyújtotta a marató felé. A maradó volt a gyengébb és az ég felé mutató rántott nagyobbat, és üres lett egy anyai méh... Valami itt maradt, mert volt már némi test, némi szövet és emlék... Orvosok kálváriáját járta Kedvesem, mire kiderült eltűnt méhe kincse lent.... Könnyek potyogtak, sírtak az angyalok, és új játszópajtások jelentek meg ott. Mi gyermekeink szépen játszatok, vigyázzátok az angyalokat, ahogy tudjátok! Várunk benneteket vissza, gyertek amikor lehet, ölelő karok várnak itt, a Földön titeket... Ma csak az emlék van, a várakozás csodájának széttört tükre, melyben Kedvesemet Anyává tehettem volna, és új életek keltek volna létre. Csak egy fénykép maradt, fekete-fehér álomaprócska élet nyoma. Könnycseppek gördültek Kedvesem arcán mikor a hírt meghallotta, én még most is sírok, miatta és miattuk, mert szép álom lett volna egy ilyen csoda. Lélektelen tudor orvosok, kik nem néztek utána, csak nyugalmat és majd későböt mondtak, sokan most nem állnak a tor mellett, mert hitványak voltak, maradnak és lesznek.... Mi azonban kik hiszünk a Teremtő csodában, hittel vérrel állunk a sorban, mert kinek itt kell lenni itt lesz, és nem állunk az utukba, sőt segítjük őket....