Töprengések... (fájdalommal)

Boldogság költözött kis hajlékunkba, egy pillanatnyi fény csillant fel életünk egén, egy "terhességi tesztcsík" vaskos függőleges vonala mutatott valami más világot, egy pillanatra, a Pilisi-hegység csúcsain megülő nap sugaraiban.... Egy új élet, egy új reménység, a lehető legfurcsább pillanatban... éppen a "Talicskás Bruce" életem egyik legkülönösebb alakja jött látogatóba... Ki is ő? Milyen egyéniség? Csodálatos, szeretni való szókimondó, az első szeszes este után olyan hévvel markolta meg Kedvesem ülőgumóját mintha magántulajdon lenne.... Természetesen később bocsánatot kért az eseményekért... Szóval ő volt az első aki örömünkben, és meglepetésünkben osztozott... Aztán sokan örvendeztek, és szorítottak nekünk, persze voltak akik azt mondták: -Nagyon nem örülünk!- Szívembe mart ez a három szó mert anyámtól eredt, és megdöbbenve álltam e rejtély felett. Gyilkos volt ez a pár szó, mert az hittem újjongás lesz, hogy ismét nagymama leszek. Rájöttem, nem érti szeretem ezt a NŐ-t és mindent megadnék neki ami NŐ-vé teszi őt! Értem anyámat, elfoszlott, és nem örül semminek, csak ha a "Szulejmánt" ismétlik hirtelen. Gyarapodás, sokasodás és élet teremtése olyan számára mint ördögnek a szentelt víz, hisz előre visz. Fiam is meglepett, mert reakciója, noha már mindjárt 18 éves elég gyermekded.... Nem tudom mit gondolt, tán soha sem fogom megtudni, de mint fiam örökké fogom szeretni, még akkor is ha ő ezt nem hiszi, lelkem darabja ő, akár lányom, ki mára messzire került egy idegen férfi karjai közt. Pedig hányszor öleltem, és óvtam a karjaimban, de elfogadom a sors így dobta.... Összetört egy autó, a biztonsági őv kicsit nagyobbat szorított, és egy lélek elindult felfelé, ám a kezét nyújtotta a marató felé. A maradó volt a gyengébb és az ég felé mutató rántott nagyobbat, és üres lett egy anyai méh... Valami itt maradt, mert volt már némi test, némi szövet és emlék... Orvosok kálváriáját járta Kedvesem, mire kiderült eltűnt méhe kincse lent.... Könnyek potyogtak, sírtak az angyalok, és új játszópajtások jelentek meg ott. Mi gyermekeink szépen játszatok, vigyázzátok az angyalokat, ahogy tudjátok! Várunk benneteket vissza, gyertek amikor lehet, ölelő karok várnak itt, a Földön titeket... Ma csak az emlék van, a várakozás csodájának széttört tükre, melyben Kedvesemet Anyává tehettem volna, és új életek keltek volna létre. Csak egy fénykép maradt, fekete-fehér álomaprócska élet nyoma. Könnycseppek gördültek Kedvesem arcán mikor a hírt meghallotta, én még most is sírok, miatta és miattuk, mert szép álom lett volna egy ilyen csoda. Lélektelen tudor orvosok, kik nem néztek utána, csak nyugalmat és majd későböt mondtak, sokan most nem állnak a tor mellett, mert hitványak voltak, maradnak és lesznek.... Mi azonban kik hiszünk a Teremtő csodában, hittel vérrel állunk a sorban, mert kinek itt kell lenni itt lesz, és nem állunk az utukba, sőt segítjük őket....