Csoda nap volt a tegnapi. Elkeltek a katonás könyveim, jó áron, én legalábbis úgy gondolom. Egy érdekes nap volt, egy hülye cikk alapján ráébredtél hogy seggfej vagy. Milyen jól esett ezt tegnap kimondani, mára már nincs értéke, de tegnap nagyon ott volt. Tényleg seggfej voltál, mert basztál engem semmibe venni, csak a kis önző érdekeid után mentél, olyan emberek után akikről csak azt hiszed, hogy a barátaid. Örültem, hogy én is seggfej, aztán faszfej lehettem, mert tényleg az vagyok érzelmi túl hevültségemben, igen nagyon fontos vagy a számomra, és megfigyeltem, mikor ezt megérzed akkor kapálózni kezdesz, mint egy fuldokló. Tudom, nehéz lehet megélni amikor van valaki aki melletted áll, mindig és mindörökké. Nem szoktál hozzá ehhez. Céda lények keringtek körülötted, a biztonság és az örökkévalóság ígérete nélkül, csak saját céljaik elérésének, igényeinek kielégítésének biztos vágyában... Én azonban SZAMURÁJ vagyok! Letettem hitem, hűségem, bizalmam valaki mellett akiért kész vagyok meghalni, életemet áldozni... megérintett már ez a kép többször is, amikor kardomat markolom, és hideg kemény elszántsággal emelem készen mindent is mindenkit megsemmisíteni, ha szeretteimet fenyegeti... Egy SZAMURÁJ nem felejt, emlékszik, és a Bushido útját járja... Nincs megbocsátás, nincs kegyelem, nincs irgalom, ha valaki a felesküdött személyt bántja... Ezt még soha nem mondtam el... ez a harcos útja. Ne tedd el vér nélkül a kardod, ha már kihúztad... ehhez kell némi bölcsesség, és tapasztalat az életben, hogy valaki értse... Markolom a kardom, és elszántan védelmezlek, még akkor is ha te rohansz a végzeted felé... Harcos vagyok, még ha oly sokszor nem látod, és titkolom is... Kardom védőn fölötted lebeg ha nem mondom is... Penge lebeg feletted védőn, és kegyetlen. Mert ha bántanak, én nem felejtek sohasem... Csak a pillanatot várom mikor a végzet jön el. Igen egy láma is vagyok, milyen kettős személy, ki ha kell ellenségét gyógyítja meg. A világ összes szeretete megérint engem, ölelni, és adni szeretnék, mindaddig amíg a harcos nem jön el. Mennyi csodás rezgés, életérzés tölt el, Milyen nagyszerű az együttérzés, mely oly sokszor fog el. Szeretlek, és a hűségem sírig tart, Nem tettem esküt, csak szíven mély zugában zakatol, Egy érzés, melyet csak egy sír old fel majd. Gyógyítalak, sír a lelkem érted minden pillanatban, Teszem mit tudok, mit érzek, hogy maradj. Kellesz nekem életeken át, mint fény a virágnak Mint tónak a csend, mint barlagnak a sötét, Mint víz a földnek. Maradj velem kérlek csodás Kedvesem, Kivont kardom őrködik feletted. Ki bánt, elárul, nem kellenek. Hidd el, én gyönyörű szépségem. Ne áltasd magad talmi világokkal, Teremtsünk együtt olyat, ami nekünk van!

Életünk homkja...

Lépdelünk előre múlik az idő... körülöttünk lévőkön vesszük észre mennyi rovást tesz az elmúlt... Aztán látjuk kik homok, kik kavicsok, kik éles sziklák az idő végtelen spiráljában. Hányan sebeznek, vagy éppen simogatnak minket, mindegy mert ők mind ott vannak... Bevonzottuk őket, akartuk őket, és legfeljebb vérző sebekkel emlékezünk rájuk. Mennyire jó lenne, ha mindenki ott látna minket ahol vagyunk, szeretetteljesen, ölelésre készen, nincs adok-kapok, ma épp ezt élem meg, van adok kapok, és elvész a valóság a szeretet,a önfeláldozás, a tényleges itt és most. "A halál árnyékának völgyében járok" Átértékelődött az itt és most, és még mindig csak az adok-kapok, esztelen racionalitása, a nekem van igazam fontos... Nem értem, mi tehetnék még én halandó lélek, hogy hitet és vágyat támasszak a való világban. Ki bársonyos homok volt, hirtelen éles sziklát rejtő csapdává válik. Mikor beszélni kell éppen ebédelni vágyik. Eltűnik a kommunikáció, hallgat a szív, A racionalitás mindent felemészt. Tárgyilagos, és mindenre emlékezni kész, Mérlegel, mint Istennő, csak a szeme be van kötve, miért? Ne lássa az igazságot, csak a valót? Ez lesz a végzet amikor csak a racionalitás a jó... Érzelem nem kell, csak tény, az a való... Nem tudok ilyen lenni, érző lény vagyok, és bízom benne, hogy az is maradok... l Múltat idézni könnyű, és precedenst teremt, biztonságot ad, Hiszen gondolkozni, érezni sem kell... Vagyok a szeretet spiráljában örökké benne, hiszem, hogy ő ilyenkor nem ő csak egy racionális elme, tudom egyszer megérti végtelen vágyamat, hogy óvjam, higgyem csodás álmunkat. Minden perc, pillanat boldog amit vele tölthetek ezen létsíkon, szüntelen... Nem érti nem kell más, csak mi ketten, és a világot teremthetjük újra szüntelen. Ajándékot kaptam tőle, egy éltre, melyet mint érdemrendet hordok örökre. Megtanított a pillanatra, az érzésre, a napsugaras csodára. Köszönet neki mindenért, sok csodáért, csak értsen meg néha pillanatra...

Étkezőkocsis kalandok 1.

Elnézést kérek mindenkitől aki soraimat olvassa, de egyszerűen kritikán alulinak értékelem a mai utazóközönséget. Lehet hogy soraimban nem éppen elfogadható kifejezéseket használok, de valamilyen szinten jogos felháborodás van bennem. Tények! A MÁV nem véletlenül közlekedtet étkezőkocsikat bizonyos nemzetközi vonalakon. A tény az, hogy ezt nyereségvágyból teszi. Ha nem lenne nyereségvágy akkor nem lenne étkezőkocsi az adott vonatban. Az, hogy romániában azt hiszik egyes utasok, hogy az étkezőkocsi ugyan olyan utazókocsi mint a vonat többi kocsija, még el tudom fogadni valamilyen szinten, hiszen nem olyan szellemben szocializálódott embertársainkról van szó... De a a csodálatos nyugat felé közlekedő járatainkon, amikor kérdezés nélkül ülnek be a drágán közlekedtetett járműbe ülnek be, csak úgy akkor mocorog a bicska a zsebembe... Nem tudom hányszor tettem fel a kérdést, európai kinézetű, és nem európai kinézetű embereknek, ültek e már be olyan étterembe, bárba, ahol csak úgy fogyasztás nélkül lehet ott lenni? Sőt saját önerőből hozott elemózsiájukat elfogyasztani? A mélypont az volt aki megkért melegítsem meg a magával hozott ételt... Ez nem ingyenkonyha... Ez egy étkezőkocsi, étteremmel, esetleg bár részleggel... Mennyi sértődött arcot láttam, amikor elküldtem őket a saját helyükre... Mi lett a világból? Tényleg ezek az érző lények komolyan gondolják viselkedésüket?

Boldogság definicó IV.

Boldogság e az amikor egy emberpár egy átbulizott éjszaka után, egy békés mezőn kiterített pokrócon elszundikál? Igen azt hiszem ez nagyon is az, hiszen bársonyosan süt a Nap, megmelegítve földet, testet egyaránt, háttérben kifeszített imazászlók csapdosnak a szélben. Egy magányos kutya heveredik mellénk mintha őrizni szeretné álmatlan álmunkat, mert töltekezünk mind a ketten, sőt a kutyát is beleértve hárman a pajkos tavaszi napfényben. Mi ketten egymást átölelve gondtalanul pihenünk az apró virágokat bontó mezőn, néha füstölő illatot hoz a szél... Egy Béke Sztúpa őrködik nyugalmunk, és a táj rendíthetetlensége mellett. Aztán az eb megunja passzív semmittevésünket, és odébb áll, hiszen egy turista csoport érkezik, lehet remélni egy pár finom falatot... Igen ez boldogság! Múló emlék a párom által elfogyasztott májgombóc leves, és az általam szétcincált hagymaleveses cipó... csak békés emésztésük emlékeztet az Éden Étteremben elfogyasztott könnyű ebédre... A cipó amely darabkáiból Kedvesem is kivette a részét, és arcán boldog mosollyal tüntette el. A tegnapi est emlékei, melyek még elevenen élnek, gyors pörgő ritmusok, villogó meleg fények, barátok, ölelések, a tánc csodálatos harmóniája, a coctailok remek zamata... Nem zavarják harmóniát, sőt kiegészítik azokat, valós emberi szintre hozzák le létezésünk szép pillanatait, mint egy rózsacsokor illata, amely nem megtartható, sőt emlékbe el sem tehető. A pillanat szépsége, a mulandóság ünnepe, mint ahogy lemegy a nap, és hűvös lesz a pokrócon. Igen ez boldogság! Vagy az idei év első bénázó ijászkodása, amikor az első lövéssel a szénabála egyetlen egy lyukába küldi az ember a frissen készített nyílvesszőjét, visszaszerezhetetlenül... A naplemente hazafelé, amikor az út ahány kanyart vesz mindig más arcát mutatja, sőt ha egy pár másodpercre nem figyelünk oda, rögtön átalakul az ég alja... Egy két előzés az autópályán, és már nem is látjuk a lenyugvó Napkorongot, csak a fények játékát... Igen ez boldogság! Vagy a közös fürdőzés egy kád forró illatos vízben, egymást lemosdatva, megtárgyalva az élet dolgait, melegíteni a másiknak a törülközőt... Vagy a pillanatok amikor a fényképezőképekről letöltjük a fotókat, néha elszörnyedve, néha méltató megjegyzésekkel, milyen jól is sikerült ez a kép, vagy mennyire jól nézel ki ezen a képen... Igen ez boldogság! Vagy egy esti gesztenyepüré sok tejszínhabbal, közösen elfogyasztva, egy fárasztó élményekkel teli nap után... Igen ez boldogság! Igen csak ennyi kell hozzá, apróságok, pici szépségek, emlékek, melyek mindig velünk maradnak ha úgy akarunk dönteni, és nem lökjük őket a reménytelenség mocsarába, hanem mindig új nevet adunk a pillanatoknak, az érzésnek, melyek belőlünk fakadnak, és újra és újra megéljük őket. Ám ha temetjük őket, feledjük közös útjainkat, élményeinket, akkor mennek a mocsárba azok a szép dolgok amik a mieink... és reménytelenül elnyeli őket a semmi... Ám ez csak rajtunk múlik.

Boldogság definicíó III.

Megint átsuhan rajtam a kérdés. Mi a boldogság? Mi az ami tényleg számít a világon? Szerb jegyvizsgálók által hozott nyers hús, csevabcsi amit meg kell sütni, és közösen elfogyasztani? Jó étvággyal egy másik néppel, akiket elméletileg utálni kellene? Pedig ők is emberek, szeretetre és gondoskodásra vágynak. Valakire aki megsüti a húst amit hoztak... Közelebb kerültünk egymáshoz? Azt hiszem igen, nem értettük egymás nyelvét, de szép pillanatokat éltünk meg együtt. Vagy a patak amelyet a "Kedvessel" együtt fedezünk fel, amely a korai tavaszon dús mohák között csacsog szerelemet, és vágyat, néha mint szeméremtest búvik el a habok és mohák között? Pedig fúj a szél, és az árpilisi eget felhők takarják, hideg van. Kedvesed kezét gyömöszlöd a kabátod zsebébe némi melegért, hogy melegítsd, mert ez így jó nektek... Fotók mely idétlenek, a "Kedves" macis kapucnis pólóban pózol, vagy én magam meglett férfiként kuporgok barlangok tövében, vagy idétlenkedek patakon átkelve... Vagy amikor a "Kedves" ragadja meg a slusszkulcsot, és autózik veled, és nyomja a gázt, élvezi a lóerőt a kilométereket, és rá bíztad magad, mert tudod jó... Mert is, istenien vezet és jobban megbízol benne mint önmagadban? Vagy az ebéd a "Kedves" édesanyjánál, aki miattad süt pogácsát... Ahol a párod testvére is ott van a kedvesével, és nincs vita, maximum csak évődés, élc, és humor. Csodás pillanatok ezek! Köszönöa m mindenkinek! Élvezem, és eltelek velük, mint tavaszi rét a záporral, mint a bércek a hóval, mint sivatag a langy szellővel mely dűnéimet fodrozza... Szépek ezek a pillanatok, áldás érte mindenkinek aki részt vett bennük. Igen volt ölelés és csók... Volt csodálatos közös teázás, és összebújás. Volt reggel és reggeli, volt autózás és közös hajnal hasadás... Volt palacsinta, és masszáz... Volt közös fürdés, és fürdetés... Volt minden amit élő ember tiszta szívvel kívánhat az élettől, ami nem anyagi nem valós csak megfogatlanul szép, mert leírhatatlan, mint egy napfelkelte, vagy egy csodás pillanat... Köszönöm Kedvesem!

Zágráb... az örök szerelem...

Furcsa gondolatok járnak az eszemben... Pár hét híján egy éve, hogy először állt meg a vonat velem Zágrábban. Igen előtte is jártam ebben a kedves kis emberléptékű városban, akkor éppen utat szerveztünk Velence felé, nem tudtam még, mennyi éjszakát fogok itt eltölteni még. Az első utunk sem volt zökkenő mentes, főleg az első út volt étkezőkocsisként, ráadásul szakácsnak osztottak be, engem aki még egy rántottát sem tudott megcsinálni, mert nem szeretem. Szóval a kollégával végig küzdöttük az utat... Ő a pénztár géppel, én az előre elkészített ételekkel.. Aztán megláttuk a szállást, és lépcsők vezettek a mélybe, már láttam egy szuterén helyiség ódon szobáját, dohszaggal belengve, emeletes ágyakkal szegélyezve... Mindenre fel voltunk készülve csak a valóságra nem, egy tündéri kis helységre, amelynek kertkapcsolata van, mindennel felszerelve amire egy megfáradt utazó vágyik... Aztán több időt töltöttem el ebben a városban. Megismertem a pályaudvar melletti a föld alá elbújtatott plázáját, a belváros hangulatát. az ó város csodáit... Magával ragadó forgatagát... Több kollégával jártam itt, volt akivel buliztunk, volt akivel csak a vonat visszaindulását vártuk. Olyanokkal bejártuk a piacot, süteményt ettünk régi kis cukrászdákban, megkóstoltuk a helyi sülteket, köszönet nekik! Velük elvegyültünk a lüktetésben, az életben amit ez a város ad. Nincsenek magas épületek, max. háromszintesek, hozzák Pest hangulatát a zsúfoltság nélkül. Nincs kutyagumi, sem vizelet... csak a tiszta utcák mint tőlünk nyugatabbra... Jó itt lenni...