Zágráb... az örök szerelem...

Furcsa gondolatok járnak az eszemben... Pár hét híján egy éve, hogy először állt meg a vonat velem Zágrábban. Igen előtte is jártam ebben a kedves kis emberléptékű városban, akkor éppen utat szerveztünk Velence felé, nem tudtam még, mennyi éjszakát fogok itt eltölteni még. Az első utunk sem volt zökkenő mentes, főleg az első út volt étkezőkocsisként, ráadásul szakácsnak osztottak be, engem aki még egy rántottát sem tudott megcsinálni, mert nem szeretem. Szóval a kollégával végig küzdöttük az utat... Ő a pénztár géppel, én az előre elkészített ételekkel.. Aztán megláttuk a szállást, és lépcsők vezettek a mélybe, már láttam egy szuterén helyiség ódon szobáját, dohszaggal belengve, emeletes ágyakkal szegélyezve... Mindenre fel voltunk készülve csak a valóságra nem, egy tündéri kis helységre, amelynek kertkapcsolata van, mindennel felszerelve amire egy megfáradt utazó vágyik... Aztán több időt töltöttem el ebben a városban. Megismertem a pályaudvar melletti a föld alá elbújtatott plázáját, a belváros hangulatát. az ó város csodáit... Magával ragadó forgatagát... Több kollégával jártam itt, volt akivel buliztunk, volt akivel csak a vonat visszaindulását vártuk. Olyanokkal bejártuk a piacot, süteményt ettünk régi kis cukrászdákban, megkóstoltuk a helyi sülteket, köszönet nekik! Velük elvegyültünk a lüktetésben, az életben amit ez a város ad. Nincsenek magas épületek, max. háromszintesek, hozzák Pest hangulatát a zsúfoltság nélkül. Nincs kutyagumi, sem vizelet... csak a tiszta utcák mint tőlünk nyugatabbra... Jó itt lenni...