Életünk homkja...

Lépdelünk előre múlik az idő... körülöttünk lévőkön vesszük észre mennyi rovást tesz az elmúlt... Aztán látjuk kik homok, kik kavicsok, kik éles sziklák az idő végtelen spiráljában. Hányan sebeznek, vagy éppen simogatnak minket, mindegy mert ők mind ott vannak... Bevonzottuk őket, akartuk őket, és legfeljebb vérző sebekkel emlékezünk rájuk. Mennyire jó lenne, ha mindenki ott látna minket ahol vagyunk, szeretetteljesen, ölelésre készen, nincs adok-kapok, ma épp ezt élem meg, van adok kapok, és elvész a valóság a szeretet,a önfeláldozás, a tényleges itt és most. "A halál árnyékának völgyében járok" Átértékelődött az itt és most, és még mindig csak az adok-kapok, esztelen racionalitása, a nekem van igazam fontos... Nem értem, mi tehetnék még én halandó lélek, hogy hitet és vágyat támasszak a való világban. Ki bársonyos homok volt, hirtelen éles sziklát rejtő csapdává válik. Mikor beszélni kell éppen ebédelni vágyik. Eltűnik a kommunikáció, hallgat a szív, A racionalitás mindent felemészt. Tárgyilagos, és mindenre emlékezni kész, Mérlegel, mint Istennő, csak a szeme be van kötve, miért? Ne lássa az igazságot, csak a valót? Ez lesz a végzet amikor csak a racionalitás a jó... Érzelem nem kell, csak tény, az a való... Nem tudok ilyen lenni, érző lény vagyok, és bízom benne, hogy az is maradok... l Múltat idézni könnyű, és precedenst teremt, biztonságot ad, Hiszen gondolkozni, érezni sem kell... Vagyok a szeretet spiráljában örökké benne, hiszem, hogy ő ilyenkor nem ő csak egy racionális elme, tudom egyszer megérti végtelen vágyamat, hogy óvjam, higgyem csodás álmunkat. Minden perc, pillanat boldog amit vele tölthetek ezen létsíkon, szüntelen... Nem érti nem kell más, csak mi ketten, és a világot teremthetjük újra szüntelen. Ajándékot kaptam tőle, egy éltre, melyet mint érdemrendet hordok örökre. Megtanított a pillanatra, az érzésre, a napsugaras csodára. Köszönet neki mindenért, sok csodáért, csak értsen meg néha pillanatra...