Búcsú Graztól...

Lassan kifut a a vonat a brassói állomásról, és megkezdi útját a sötét romániai éjszakában, fénylő kígyóként tekeregve a sötét völgyekben, lomha üstökösként felcammogva a már havas hágókra. Ma indulás előtt telefonon mondtam a Kedvesemnek a hírt amelyet az indulás előtt hallottam, még Budapesten. Hitetlenkedve fogadta, most már én is... Kedves kollégám tudatosított a hírt, hogy az élet furcsa játékaként, ő vitte elsőnek az étkezőkocsit a grazi vonatban, és most utoljára is ő viszi. Akkor és ott valahogy nem tudtam lereagálni. Egy újabb számomra kedves város veszett el a listáról ahová szívesen utaztam. Az első Kassa volt. Sokan nem kedvelték ezt a járatot, mert hosszú volt a várakozási idő. Ám én szerettem csavarogni bent az óvárosban, végigjárni a piacot, Hut-os pizzaszeletet majszolni a főutcán... Emlékszem, a Kedvesemmel voltam, mikor a bermudám alá beszállt egy darázs, és némi akupunktúrás kezelésnek vetett alá.... Vagy, mikor sikerült piros alsót vásárolnom az ottani Tescoban, nem sok pénzt hoztam haza ebből a városból. Azt már tudtam, hogy nem lesz Burgasz jövőre, nem fogok a Fekete tenger habjaiban megfürdeni ingyen egyszer sem. Zselét sem hozok pedig milyen finom volt, és a rák a főutcán nagyon ár-érték arányos volt. Emlékként megmaradnak az érzések, és hajós kapitányi sapka, melyet idén szereztem be. Berlint nem bánom, rideg volt és túl nagy, hosszú volt az út, és meglehetősen mozgalmas. Grazzal nem tudom hogy állok, tetszett az új pályaudvar, és hogy közel volt a szállás. Izgalmas volt minden megérkezés, hogy a boltot nyitva éppen elérem é. Sokat nem sétáltam a városban, mert késő este érkeztünk és mindig sötétben. Azért néha tekeregtem kerestem az óvárost, fotóztam élveztem a látványt. Fura a kapcsolatom ezzel a várossal, egy buszos úton voltam először a nyolcvanas években. Akkor még nagy csoda volt, osztrák városban járni, kirándulni és kaisersemmelt harapdálni. Ám esett az eső és hideg volt február lévén, nem vágytam vissza, csak maradjon meg emlékként. Aztán a kétezres évek elején egy vasútmodell kiállítás révén Graz egyik elővároskájába vitt a szerencsém. Szerencsém volt e vagy nem ki tudja, az autó a pályáról lejőve ment tropára. Kedves ismerősöm húzta haza, köszönet érte, pedig néha százhússzal tolta. Lasnitzhöhében volt a szállásunk arra a pár napra, meg is néztük a vasútállomást, hiszen egy alagútból futott ki a vonat a kis állomásra. Mindig el is érzékenyültem, mikor áthaladtam rajta, ki gondolta volna, hogy egy étkezőkocsival csavargok majd arra.

Talán a legrázósabb útjaim is erre vezettek, egyszer induláskor csak az étkezőkocsi hiányzott a vonatból, másszor Répcelakról fordult vissza a vonat, nem juttatva el Grazba étkezőkocsimat. Az első Kedvesmtől különtöltött karácsony is hozzá kötődik, néztek is a recepción a hotelben, mint akik jelenést látnak, mikor Szent Este beállítottam a szobakulcsot kérve. A szálloda sem volt a legtökéletesebb, zavart az emeletes ágy mely a sarokban leledzett. Igaz a mi ágyunk normál heverő volt, mégis a szoba laktanya jellegű volt. Nehezen viseltem ezt az ünnepet egyedül, talán azért mert pár nappal előtte találtunk újra egymásra elég ügyetlenül.... Ám azt hiszem ezeket az utakat szerettem a legjobban, hiszen gyorsak voltak, és nem túl mozgalmasak. Szépek voltak az esték melyeket a vonaton töltöttem, főleg mikor ünnepekre készülődtek az apró völgyekben. Sok ház kivilágítva, feldíszítve igen ízlésesen, és az osztrák kalauzok is meglehetősen kedvesek. Nekik tán egy mellékvonal volt, nem túl sok strapával, csendesen intézkedtek, mintha csak szívességet tennének a jegylyukasztással. A temetők is mécsesfénybe borultak ilyenkor télen, a töltésről le lehetett látni éppen. Ma már nem idul étkezőkocsi Grazba.... Emlék marad, szép és állandó mint minden ami olyan kettős mely csúcsot és szakadékot is megmutat.

Requiem az első szerelmekért

Nehéz és szép a téma. Hiszen mindannyian voltunk először szerelmesek, úgy igazán. Ami már nem ovis, kisiskolás, középiskolás szerelem, hanem az első igazi nagy. Talán már amikor igazán felnőttnek érezzük magunkat, már a jövő titkainak leplét emelgetjük, és néha könnyeket csal a szemünkbe a lepelről lehulló ódon por. Akkor még nem tudjuk, mindenkinek volt jövője, a kancsalábú öreg Mariska néninek, vagy a félbolond Janónak. Hihetetlenül szép pillanatok ezek, amelyekről önző módon azt hisszük a mieink, és soha senki nem élte át, ezt a fergeteges, csodálatos, teremtő hódító érzést, az első igazi szerelmet. Amelyet, ha tetszik ha nem a sírunkig cipelünk, mert ez volt az első mámorító, felnőtt, igazi, kapcsolatunk. Sokszor csúfos kudarcba meg nem értettségbe fullad, hiszen mennyi elfogadás, tapasztalat, megértés és még ki tudja mi hiányzik belőlünk, hogy tökéletessé tudjuk tenni hosszútávra. Az enyém a mérhetetlen féltékenység miatt hamvadt el, és igaz bennem sokáig izzó zsarátnokot hagyott, a másik fél könnyedén lebbent tova.... Ám most nem az én történetemen töprengek, (töprengtem azon már eleget, talán egy XX. kötetes mű is kitellne belőle) hanem egy számomra nagyon kedves lányén... Ilyenkor majdnem zavarban vagyok, hiszen egy diszkrét történetet kellene elmesélnem.... "Szóval a lány egy balatonparti főiskolára járt, ambíciózus volt, és kitörni vágyó, szüksége volt ezekre, mert tovább kellett lépnie. Megismerkedett a fiúval, aki megfontolt, céltudatos, és okos volt. Egy kis dunántúli településen építette saját vállalkozását, saját álmát. Összecsavarodtak, mint hányan ebben a korban, szerelem született a Balaton parti habokban. Áldott állapotban éltek hónapokat, mig a főiskola tartott. Aztán a jött a falu, és az asszonylét, gyermek, házasság és még mennyi ki nem mondott érv. A lány döntött, irány a világ, nem kell párta, nászágy, sem gyermekágy.... A fiú is döntött, hisz lelke nem érté a lányt, hiszen olyant kínált amely minden lánynak vágya, engedé a lányt útjára. Azt hiszem tudta nem birtokolhatja, mert szabadon kell szállnia mint apró csodálatos madárnak. Leány döntött nem kell család, gyermeki gagyogás, a nagyvilágot választotta sok csodával, és buktatóval. Teltek hónapok és múltak a napok. A lány életében jött egy srác, de nem hozott igazi megnyugvást, és lány hívta a fiút, kivel először élt valós életet. Jött a fiú, már nem volt független, az első igaz szerelem őt is kötelezte. Volt mámor, és egymásra találás, csak a fiú házastársa nem adta áldását. Felízzott a régi tűz, és kovácsoltak volna új életet, ám a házastárs gyorsan gyermek áldásnak nézett elébe. Szakad a nász, és fiú egy gyermeket dajkál. Áztán jött egy újabb csalódás, és a régi igaz szerelem egymásra talált. Szenvedély, emlékek, csodák lebegtek, a nej újabb gyermekkel kedveskedett. Jöttek a lány életében csodás évek, amelyek aztán nem váltották be néma ígéretüket. Ismét hívta a fiút, az első szerelmet, és az jött is mint ki várja ezt a percet. Menten ott termett, és új Adoniszként, szerelmet teremtett. Mondott minden szépet, és kiábrándítót, eltévesztette kinek szól a szó. A lány már megjárt sok lajtorját, és értette a szavak csínját bínját... Másképp döntött a lány, a fiút elengedte, talán végleg, egy első szerelemnél, nem tudni ezt. Ám a fiú párja érezte vesztét, és újabb gyermekáldással biztosította helyzetét.... A fiú azóta nem hívja a lányt, neveli három magzatát mint apa, ki csodát lát. Vajon gondolkozik e hogy három gyermeke épp időszakokra esik e? Védte őt és családját neje, mely ilyen időpontok fogant, vagy csak véletlen-e? A lány letette első szerelmét, és hagyta hogy a tiszta fény átmossa szellemét. Helyére került vágy és realitás, csoda és hétköznap, és álom. Volt némi konfliktus, melyről nincs szavam szólni, ám a fiú nem viselkedett valódi férfiként, és átkozott egy csodát, mely a legnagyobb a világon..... Mely csodának ma is birtokosa vagyok....

Boldogság defínició 2015. 12. 11.

Fura boldogság az, amikor a Kedvesünk otthon marad, mert kórság kínozza, láz, orrfolyás, és torok fájdalom. Igen, az mert ketten vagyunk, egy szinte lakatlan szigeten, nem messze Pilisvörösvár mellett. Áll egy kis ház a pusztában, meleg otthont nyújtva a két párának. Kicsit számkivetettek, de maguk keresték, a csendet a nyugalmat, a város zajától messzi kéjt. Csak a tájat, a szélzúgását, a szélcsengők zenéjét, a fú növésének hangját, a föld neszét. Lehet e boldogság Kedvesednek forró teát főzni, inhaláláshoz kamillát forralni? Boldogság e, lázas tekintetű Kedvesednek a reggelit ágyba vinni, majd egész két nap csacska filmeket nézegetni? Igen az, mert együtt vagytok, ketten vagytok. Mennyire élvezetem ezt a két napot megkötöttségek nélkül, csak létezni élvezni a kis házat, valahol a pilis aljában. A hajnal már deres fűvel fogadott, am bent a hajlékban radiátorok ontottak sok sok hőt, és otthonná, meleg hajlékká tették e kis házat, ott a pilis aljában. Csacska filmeket néztünk, és néha pörölt velem, mert cigizni mentem ki , számára oly hirtelen. Elolvadt a reggeli láttán, majd álmult ebéd után. Jó volt Őt szolgálni, mert elesett és bágyadt volt, hányszor tette meg a múlt hónapokban.... Mikor én voltam elesett, bágyadt, és mindenre alkalmatlan. Szerencsére ennek vége felépültem, és újra élem régi életemet. Férfi vagyok újra teremtő, és nem elesett béna, korhadó test, mely a az elmúláson kívül semmire nem emlékeztet. Gyengesége újra erőt adott, ölelni őt, és szeretetet adót. Szép volt ez a két nap, noha semmi sem történt. Csak laktunk hajlékunkban mint két nyúl a szalmás alomban. Nyusszogtunk is párszor, mint Nyulakhoz illik. Ám leginkább öleltük azt aki a lelkünket érinti. Csodák voltak a percek, a pillanatok, mint megannyi áldás.... Köszönöm Teremtőm ezt a sok áldást, az órákat a perceket, a pillanatokat.... Melyekről talán csak füstölő rudak tudnak beszámolni okosan. Hiszen meggyújtják őket, és izzanak a mélybe le, csodás illatokat áraszta őnmaguk elégetésével.... Füstkél, a tartóban, a plafon felé szálló, tisztítva mindent mi közben füsté válik, és megfoghatatlan lesz.... Szét oszlunk az Univerzumban, mert így kell, hogy legyen. Mi is megfoghatatlanná váltunk perceinkben, kivétel amikor a Black Berryd, csöngött szüntelen. Ám ennek is örültem "igazgató asszony", mert tényleg azzá kellene vállalnod, a hiszen ez a sorsod. Aprócska örömök, már készülsz a Karácsonyra, a házban díszek, és villogó fénysorok alkotnak csodát, melyek közelebb hozzák az ünnepek misztériumát. Teszünk érte mind a ketten, hogy sorsunk jobb mederben teremjen, és az ár feljebb vigyen (noha e kép oly érthetetlen), hiszen árának nincs teteje és alja, csak sodrása, mely remélem minket sodor majd..... Sültek a húsok, fortyogott a pörkölt, ám Medvéd, egy másik istennek dőzsölt, Dionüssszosz elkábított engem, és egy pár percre a mámorban nyugovóra tértem.... Köszönöm a létedet, mellyel nem bántottál, pedig lelkem tudta hogy tév úton jár.... Csak a pillanat hevülete, az alkotási láz, amelyet megtámogatott, némi Jager vágy.... Istennő voltál, mert nem korholtál, rosszabb volt minta átkokat szórtál volna rám. Tisztellek mint égi csodát, mert elfogadtad a pillanat igazát.... Szeretlek, és szép vagy mint egy csodás ikonosztáz.... Köszönöm, hogy vagy Nekem!

Aranyos történet Istenről

(képtelen történetek étkezőkocsis utazások alatt) Egy brassói vonaton történt egy pár hete. Nem kedvelem az ittas utasokat, túl közlékennyé válnak, magán jellegű dolgokat próbálnak megosztani, esetleg bíróként felesketni zűrzavaros történeteikben, melyeket csak az elbeszélő oldaláról ismerhetek meg, és iker lelkem tiltakozik minden ilyen ellen. Egy érdekes emberi lény lépett az étkezőkocsiba, már régen elhagytuk a Királyhágót, és talán a Csíkság magaslatain jártunk amikor előtoppant ez az emberi lény. Finlandia vodkát kért, és Euróban fizetett, egyet, aztán kettőt... Nézte az ablakon át a sötét tájat, a fényvillanásokat, a töltésen nőtt bokrok és fát által ránk kényszerített csillagszórókat, mintha a vonaton mindig karácsony lenne.... Halk szavú, tájsszólásban beszélő koppanós szavakat székely ember volt. Leszámolva illúziókkal, hazaszeretettel, családdal, csak a megélhetéséért küzdve. Néztem a kezeit, legalább három ujja hiányzott, mert hogy ács volt az isten adata lélek.... Beszélgetni akart, én nem akartam, csak kiszolgálni, felszolgálni..... A szolgálat más fogalmait a szőnyeg alá söpörtem. Ő volt az erősebb, szerencsére.... Unott arccal hallgattam saját kálváriáját, külföldi, több pénzt hozó munkáról, idős szülőkről, és még miről nem. Agyamra vírusölő programot küldtem, nem akarok ezekkel a problémákkal feladatokkal azonusulni. Ám a kémprogram erősebb! Kis ház, barmokkal a csíki havasok alján, tényleg, már most is havas. Eltemetett szülők, a föld, és a gyümölcsös. Két napig is kell majd most fűteni a házat, és utána is el kell a dunnyha, a gyerekeknek nem kell, ők már iparosodtak..... Látom a tanyát, látom a szántót és a rétet, látom a kiskertet, melyet a gyom ver fel, és látom az ősöreg házat, az otthont, melynek szálfáit gaz repeszti szét, és az örökkévalónak üzen hadat. Látom e csonkolt kezű embert, ki kész síkraszállni a pusztítás ellen, és megőrizni számunkra egy aprócska termő területet. Kész fázni napokig, és az örökkévalóság megvalósításán fáradozik, hol a magnak magvas helyet teremtsen, és az élőnek élhető meleget adjon.... Fáradtak kezei, és csonkák, de a teremtőerő melyellel őt megáldják csoda, és álomszép, és követendő, ám csak issza a Finlandiát, mint egy halandó, kit nem Isten a saját képmására teremtett.... Felhajtja az üveg tartalmát, csak 0,05 dl, mielőtt még rosszra gondolnál. Int egy búcsút, mert szívemet megnyitá, és én is ott vagyok a parányi romos birtokon, és tetőt foltozok, és birkákat nyírok.... Megfordul, és mesélni kezd, egy kislányról, kitől megkérdik miért imádkozik.....? Mondja a lány, talán öt éves sincs? -Imádkozom a szüleimért, hogy segítsenek! -Imádkozom az óvónénikért, hogy segítsenek nekünk! -És imádkozom érted Isten, hogy vigyázz magadra, mert ha te nem segítesz akkor ki fog nekünk segíteni.... Lépteit már elnyelte a puha szőnyeg, az automatikus ajtó is becsukódott már mögötte, talán egy Próféta volt, vagy Isten küldötte pálinka szaggal körbevéve, de az igazsága még most is kísért: -Ki imádkozik Istenért?

Töprengés az Égiekkel......

Kedvel minket a Mindenható, azt hiszem jóban vagyunk Vele, és elégedett is velünk, egyszerű emberpárocskával.... Sajnálom, hogy a címet, Beszélgetések Istennel, már egy élelmesebb tollnok (vagy esetleg napjainkban egy billentyűnok, magam is a gépet klampírozom éppen) már lelőtte.... Noha, emlékszem még az írásból a mondatra: - Isten nevét szádra hiába ne vedd! Tényleg hogy hívják Istent? Annyi néven próbálták már a Mindenhatót megnevezni.... Szerintem a legszebb szó, és hitvallás : -Istenem! Bízom benne, hogy a saját képmására alkotott, a szomszéd bácsit, az állandóan lehorgasztott fejjel járó nénit az István utcából, a nevetős zöldségest, és a Kedvesemet........ Mindannyiukban Isten csodálatos sokszínűségét, teremtő erejét, bölcsességét fedezem fel, szépet és csúnyát, élőt és holtat, a teljességet a tökéletességet, melyet tévelygő ábrándatos lelkünk csak sejteni bír. Köszönöm hogy Vagy nekem! Hányszor és hányan mondjuk ezt ember társinknak, meghitt pillanatokban, vagy gyermekeinkre tekintve, még akkor is ha éppen nem teljesen Istennek tetsző cselekedetet hajtanak végre.... Gondolat csapongás: - Mit gondoltok, a fiam a második randevún mivel csábította szíve választottját, további égi nászra? Nem fogjátok elhinni! Nem hősi tetteimről regélt, nem szívem aranyát tárta fel kedvese előtt.... Hanem elmesélte, hogyan ejtőernyőztettem meg az aranyhörcsögöt a harmadik emeletről.... ki a kiképzést nem bírta tovább, és megtért égi vackába.... Szóval ezzel hencegett :-) Hogy jön ide Teremtő? Viccesen! A történet nem igaz, csak egy rémálmomat meséltem el magzataimnak, ám lehet, hogy túl nagy beleéléssel. Ám nem erről akartam elmélkedni, ez csak kósza élmény volt a szürke hétköznapok csodálatos szivárványai közül. Hanem a KULCS! A kulcs mindennek a szülője! A fránya KULCS! A kulcs létéről többet kell tudni. Bérelünk egy házat nem messze Budapesttől, és nagyszerű találmánya a távvezérelhető kerti kapu, amelyen át a az autónkkal is beparkolhatunk a létesítmény védett biztonságába. Ám ez csapdává is válhat egy kora reggeli induláskor, ha áram híján nem működik a kapunyitó. Mert azért még gyertyafényben felöltözik Isten teremtménye, ám a kaput ki nem nyitja.... Így hát a mindenható háziúrtól (kinek kedvenc mondása: - Az ő szava az örökkévalóság és még egy nap!), kértem egy kulcsot a meghajtószerkezet motorjához. Amelyet ő a rendelkezésünkre bocsátott, fennkölt állapotában. És, örvendeztünk vala! Volt kulcsunk, és mienk volt a szabadság kapuja, még áramszünet esetén is. Majd egy reggel (óra átállítás után jóval), mentem indítani az autót az én Kedvesemnek, hogy ne hideg motorú járműbe üljön be, e fagyos reggel, na jó a fűtést is felkapcsoltam, mert engem is elvitt.... A kerti úton lépdelve a vaksötétben, észre vettem, hogy a kulcstartó (amelyet egyébként loptam, egy huszonötévvel ez előtti munkahelyemről, nem bírtam ellenállni neki, egy csodálatos krómozott kétágú horgony...) kinyílt a zsebemben, minden kulcs lehullott róla, csak az indítókulcs maradt a kezemben.... Így indultunk el az nap, és még sok másnapon, mert sötétben indultunk, és sötétben érkeztünk. Aztán elérkezett a nap, tegnap volt, korán értünk haza, világosban! Gereblyét ragadtam, és kutattam a kulcsot a sétány melletti gazban.... Gereblyéztem mint az őrült, mert nem szeretem elveszteni sem a saját, nem hogy a más tulajdonát! Nem sikerült, munkásságomnak nem volt eredménye. Sorsomnak megadtam magam, a gereblyét vissza támasztottam a kalyibába, és Kedvesemnek szűk szavakkal számoltam be eredménytelenségemről.... Majd valami lelkesítő szózattal oldottam a helyzetet, zárcseréről, stb. Reménytelennek látszott az ügy. Ám Kedvesemet megnyugtattam... Kis idő múlva elindultam dohányozni, majd a tevékenységem végeztével a terasz felé vettem az irányt, kigúvadt szemmel bámultam a KULCSOT, ott feküdt szép békésen az ösvényen, éppen akkor amikor már lemondtam a megtalálásáról. Ki ha nem a Teremtő helyezte oda azt a kulcsot? Naponta kétszer, négyszer tényleg átléptünk volna felette? Na, ezt nem hiszem! Hiszem viszont, hogy amikor a problémában feloldódtunk, elengedtük, akkor jön az Égi Hatalom, és ha méltó vagy rá segít... Köszönöm! A Kedvesem többször felhívta a figyelmemet, hogy köszönjem meg, hidd el megtettem, és boldog vagyok, hogy részese lehettem e hétköznapi csodának! Utólag kérem Kedvesemet, és a Teremtőt bocsássa meg ma reggeli értekezésemet, mely csak a tudatlanság, és hitetlenség kútfőjéből fakadt. Kit illet, tudni fogja, és követem őt az imádságban, csak tanítsa meg nekem, mert hitetlen voltam, és gyökértelen.... Köszönöm, hogy ezek után is mellettem állsz Istenem..... Ma reggel hibáztam, amikor a Kedvesem felvetette, hogy étkezések előtt imádkoznunk kellene. Igaza volt, mint mindig sok mindenben a szakrális dolgokban, hiszen ő a nő, a kapcsolódó, a befogadó. Ha hazaérek, megbeszéljük a dolgot, lesz ima, hiszen kell, mert annyi mindent adnak nekünk az égiek, még ételt is... Köszönöm, Kedvesem, hogy közelebb viszel az Éghez....

Kávé különlegesség....

(képtelen történetek étkezőkocsis utazások alatt) Szokásos pályaudvar, szokásos út, szokásos fejetlenség az indulás előtt Grazba. A vágányon ahonnét vonatom indulna még ott árválkodik egy indításra váró fakó, fárad szemű, fásult embereket magába fogadó szomorú személyvonat. Lerongyolódva áll a puccos csarnoki vágányon, ahonnan hivalkodó csillogó villogó expresszek szoktak indulni, jobbnál jobb életszínvonalú országokba. Türelmesen várakozunk a targoncás kollégával, az élet apró és nagy dolgairól cserélve eszmét, míg az enyhe télben ledérebben öltözött hölgyeket vesszük szemügyre. Közben reménytelen lassúsággal, lomha kerékdöccenésekkel útjára indul a személyvonat, és viszonylagos gyorsasággal be betolják a Grazi Expresszt. Gyorsan fölpakolunk, majd búcsúzóul mint egy mellékesen a targoncás kolléga megjegyzi: -A főnökség valami új kávét adott kipróbálásra, majd számolj be a vendégek véleményéről... A vonat elindult, én pedig az említett mondatot a legtávolabbi tárolómba űztem számon, mivel az elmúlt utakon nem volt jellemző a kávéfogyasztás. Jöttek mentek az utasok, ki ezt ki amazt fogyaszt. Legfőbb sláger azonban ezen a zsúfolt pénteki vonaton is a szabad dugaszolóaljzat, mindig ezt a legkeresettebb áruféleség. Sajnos azonban ennek nincs ára, csak amit esetleg fogyaszt a vendég közben.... Győr után megélénkült a forgalom, a karácsonyi vásár úgy látszik a környékről sok érdeklődőt vonzott. Felszabadult emberek sörözgettek aprókat kortyolva poharaikból. Az egyik asztalnál egy jól szituált idősebb pár foglalt helyet, az úr sört kért, a hölgy pedig egy kávét. Automatikusan elkészítettem a kávét, kicsit várni kellett míg a víz a gyorsforralóban felmelegedett, addig felszolgáltam az idősebb úriembernek a sörét. A hölgytől elnézést kértem, és biztosítottam a felől hogy hamarosan hozom a kávéját. Kibontottam a konyhában a kis tasakot, és a kávéscsészébe töltöttem, majd leöntöttem forró, buzogó vízzel. Aztán kivittem a hölgynek. Ahogy a csésze felé nyúlt, meglepődtem, milyen szép formájú karcsú keze van, amelyre az évek megannyi ráncot, és aprócska barna foltocskákat varázsoltak... A gyűrűs úján gúnyosa megcsillant az aranyba foglalt rubin, mint aki tudatában van saját szépségének időállóságával, és tudván tudja, hogy a törékeny emberi lények csak ideig óráig birtokolhatják őt. Közben egy másik asztalnál rendelni szerettek volna, így magára hagytam a hajlott korú házaspárt. Térültem fordultam, fizettettem, asztalokat szedtem le, terítőket simítottam ki, amikor ismét elhaladtam a pár mellett. Megdöbbenve fedeztem fel, hogy az idős úrral szemben egy nagyon szép fiatal hölgy, nem hozzáillő öreges sötét ruházatban, kortyolja a kávéja maradékát, kecsesen tartva a csészét finom ránctalan újaival. Az idős úr meghökkenve, hitetlenkedve meredt útitársnőjére, majd csendes mosollyal elmélázva nyugtázta emlékképének felbukkanását. A rubin egy pillanatra minta megsértődne, hogy az idő cserbenhagyta időtálló szépségét. Egyből eszembe jutottak a targoncás kolléga szavai a kávéról. Besiettem a konyhába és gyorsan három tasaknyi kávét készítettem magamnak is, hogy biztos legyen a hatása. Majd gyorsan benyakaltam a szinte tűz forró folyadékot. A konyhában felszerelt tükörben figyeltem, mennyit változik a fizimiskám, de semmilyen látható hatását nem tapasztaltam a megfiatalodás jelének.... Most itt fekszem a konyha kellős közepén, a ruháim teljesen rám csavarodtak, annyira összement a testem, és egy kicsit fázom is. A konyha ajtó becsapódott.Remélem nem sokára Grazba érünk, és akkor bejön valaki ellenőrizni a vonatot, és akkor felvesz, és tisztába tesz....

Kecskeőrzés....

(képtelen történetek étkezőkocsis utazások alatt) Az egyik unalmas út alatt, három éltes és tekintélyes úriember beszélgetett a konyha melletti asztalnál, arcukon a tapasztalat és kihívások egyaránt nyomot hagytak, halántékukra se mondák volna, hogy őszül, mert már majdnem teljesen ezüstös színben játszott a hajzatuk. Akár akartam, akár nem végig kellett hallgatom a történetet, mert az egész kocsiban néma csend honolt, nem működött semmi, már percek óta arra vártunk, hogy a vasút megáldjon egy mozdonnyal minket, melytől remélhettünk némi energiát, hogy a légkondicionáló berendezés vissza tudja hűteni a kocsiban lévő levegőt és indulatokat.... Az érces férfihang a következőket mesélte: " - Már évek óta dolgozom a ........... (a cég nevére nem szeretnék emlékezni) amikor leváltották a főnökünket, aki nem a legjobban végezte a dolgát, de a területet ismerő, igaz nem teljesen pártatlan, viszonylag gyenge jellem volt. Mivel, hogy a cégünk nagy és sokrétű feladatokat lát el, ezért a mi területünk vezető állásához is meg kellett pályáztatni az állást. Megértő hümmögések a hallgatóság köréből. A főnök csomagolt egy nap, és mikor kilépett az ajtón voltak olyanok akik sóval hintették fel az irodáját, pedig ennyire rossz ember nem volt. Majd zsolozsomázva várták a híreket a pályázatelbírálók felől, mert majd milyen jó ember fog ide jönni, és milyen szakképzett lesz. Mondanom sem kell, a választás megtörtént, és jó magyar nagyvállalati szokás szerint felvettek vezetőnek egy olyan embert aki a mi területünknek még a környékén sem járt, jó sok helyen dolgozott, így valószínűleg sehol sem állta meg a helyét. Hogy mi volt a döntés mögött politika, vagy tényleg ennyire rossz a felhozatal vezetőből, még jó hogy nem egy troli vezetőt tettek meg főnöknek, igaz az legalább a kreszt ismeri és talán tud vigyázni a rábízott emberekre..... Halk sóhajok, együtt érző csettintések. Aztán a minap bandukolok a munkaterületünkön, amikor az egyik kollégám, Béla elém toppan egy ficsúr kinézetű idegennel, és rám köszön: -Szia! Hadd mutassam be az új Főnököt! -Szervusz, K. László vagyok! - Mert nálunk a szokás az volt, hogy tisztelve bár, de mindenki tegeződött alulról felülről. -Na, na nem őriztünk együtt kecskét! - szólalt meg a ficsúr kinézetű. Engem meg erre elfogott a pulykaméreg: -Igen, igazad van, tényleg nem! Amíg te a kecskéket őrizted, addig én itt a cégnél már lehúztam vagy húsz évet és a szakma minden csínját bínját tudom. Horkanások, kuncogások, és talán bajtársias vállveregetések. -Na, szia Bélám! -Neked, meg mek, mek! Aztán döntsd el, hogy most tegeztelek, magáztalak, inkább mekkegtelek! - " Sajnos a történet végét nem hallottam, mert elindult a légkondi, a hűtő, a szellőző a konyhában. Egy pillanatra eszembe jutott egy két életérzés, amikor egy interaktív műszaki tematikus park vezetőjének egy kiérdemesült focistát neveztek ki.... Volt már ilyen éra kis hazánkban, amikor Józsi bácsi az eke mellől lett gépgyár vezető, az alulról, ez meg felülről nem ért a feladathoz..... Én pedig csak állok mint tanú, ám szerencsére senki nem szólít az emelvényhez, és csak csodálom az emberi bátorságot, ki mit el nem mer vállalni, minden tapasztalat és önértékelés nélkül..... Aztán ismét kidobok egy fékezésnél összetört búzasörös poharat, melyet a szakértelem és a fennkölt tudás juttatott egy kiszámíthatatlanul mozgó vonat fedélzetére.......

Boldogság definíció……n+1

Éppen a Garay tér egyik kies sarkában reggeli napfelkeltémet élvezem…. Előttem egy terepasztal megfagyott pillanatait élvezem. A lovak a nyárfa alatt, a szénlapátoló munkás megfagyott pillanatát élvezem, ezek mind statikus dolgok, készre készítve mint a pillanat megfagyott cseppjei…. Ám az élet állandó változás…. Csodákat teremtünk nap mint nap…. Olyan boldog vagyok, hogy részese lehetek ezeknek a pillanatoknak. Három napot kaptunk a Kedvesemmel, péntektől, vasárnapig, bágyadt napsütést, és a Pilisen áteső szél fodrokat… Csodás pillanatok látogattak meg minket, család, gyermekek , barátok…. Mind mind, egy egy csoda… Köszönet nekik a pillanatokért, ahogy sültek a pillanatnyi étkek értük…. Csülök, fánk mennyire csodás együtt tartó erő, ízek és zamatok egyesítő erők… Milyen meghitt pillanatok egy asztal környékén. Árvácskák a földben, a Kedves oda álmodta őket, lapátolt és gazolt, és én csodálkozva néztem a lényt, ki világot teremt, színeset és szépet….. Számomra a homokozó padja maradt éppen…. Hasadt a föld az apró ásó nyomán, és kis virágok ültek a barna föld során. Csak ültem és ámultam láttam sok csodát, Kedvesem fánkjai tettek csodát, egy lány ölelte át oly szépen…. Gyomlálta a szükségtelen zöld televényt, Életet teremtett minden pillanatban, e kis lény! Annyira Törpe Nyúl, Ám amihez nyúl, csoda lesz. Szépet és csodát teremt a kis Nyúlkéz…… Ülök egy elaggott homokozó szélén, és ámulok, Bámulok, serény kezek szorgos munkáján, Mint helóta ámul egy görög államban. Gazol és kapál, pörög ezerrel, lelkem is emeli fel, egyre feljebb… Most éppen ölelném a világot teljes lelkemmel, Hisz látom a teremtés misztikáját a saját szememmel…. Csoda egy lény kivel együtt élek, Segít, és teremt mint igazi NŐ-i lélek. Filmeztünk, izgultunk a hősökért, Pedig az igazi hős mellettem aludt, ölelve engem. Szeretem ezt a lényt, elköteleztem magam, És tudom ő is letette a sorsát mellettem….. Ettünk és kávéztunk, tarotottot vetettünk, fürkésztük Állapotunkat, és kerestük az útjainkat! Pontosabban utunkat, mely mellett mindketten tettük voksunkat, Szép alázattal, és csodavárással….

Kiszáradt patakmeder.....

Kiszárad patakmedrekbe hordok vizet a tenyeremben a sziklaszirt alatt buzogó forrásból. Mint égi csermely a tiszta kék ég alatt a bérc hósapka végénél tör a felszínre, mint édes nektár, a föld és ég adománya, selymes érintése az égé, hűssége e földdé. Csalitokon bozótokon hordom rendületlenül, fájós lábbal, felsebezve, ám erős hittel felvértezve, hogy mit teszek jó és helyes, hiába lefelé kőgörgetek szalasszák léptemet, és az áldott víz néha kicsepeg lótuszt formáló tenyereimből, ám tudom, hogy azoknak a cseppeknek itt van a helye... hiszen majd valami élet fakad belőlük. Öntöm a vizet a mederbe hegyes sziklák, és gömbölyű kavicsok közé, szeretném ha éledne a patakocska, melyből egyszer óceánt tápláló folyó lehet. Térülök fordulok, a kicseppent cseppekből sok helyen virágok nyílnak vidáman, és kedélyesen szegélyezik utamat a következő fordulókban, némely cseppekből azonban szúrós tüskés növények fejlődnek, melyek nekiesnek sebes lábszáramnak, tépik marcangolják azt, ez mint ha valami ítéletet szeretnének végre hajtani rajtam. Nem tudván nekem, hatalmas és bátor szövetségesem van, melytől szeretetből kovácsolt páncélt kaptam, reményből faragott fokost, és a vágy tüzében edzett nyilakat... De legfőképpen két felfelé fordítható tenyeret, mely áldást is kérhet Égi Atyámtól, de az élet vizét is hordozhatja kehelyként.... Tépjetek és hasítsatok csacska tüskék, folyassátok véremet, bűzös sebeket üssetek rajtam, ma már mosolygok rajtatok, nem tudtok marasztalni inkább gyorsabb és nagyobb tettekre sarkaltok csak... Ha látnátok csacska földhözvkötött lények milyen segítők hada áll mögöttem, félelmetes sereg, a gonosz és a szenvedés, a fájdalom ellenségei, a düh, a harag értelmetlen érzések megszüntetői. Ha kell, megyek vár a mennyek kapuja, látom kitárva sőt hívogatóan fénylik! Azonban még nem mehetek, egy patakot életre kell keltenem, nedűvel és élettel kell megtöltenem, hittel és odafigyeléssel, és szeretettel... Majd ha munkámat elvégeztem akkor majd megyek, de ennek a kis pataknak életet kell adnom.... Szeretném ha elérné az óceánt a megnyugvást, és ne küzdve sziklákkal és kövekkel utazzon, hanem follya körbe őket, és nekicsapódó cseppjei által örüljön a rajtuk tenyésző bársonyos moháknak... az életnek melyhez ő is hozzájárult, racionalitástól mentesen, csak úgy máshoz nem hasonlítva önmagát és engem sem. Hordom a vizet szakadatlanul, a legnagyobb hőségben a patak nem engedte a vizet elpárologni, őrizte csacsogott és fodrozódott benne. Ám jött az ősz, és a patak ismét elkezdett kiszáradni, mint ha idegen állat lefetyelné fel a vizét mérhetetlenül, szomját nem oltván, csak károkozóként megjelenve, beletapicskolva az eddig megszentelt tiszta sodrásba, melyből mindenki gyógyulást és megértést remélt.... Szól a "Gladiátor" főzenéje becsukott szemmel visznek a kopár sivatag fölött, és még mondom: -Még nem! Még nem! Nics itt az idő Atyáim istenével találkozni!- Szerencsém van egyenlőre engem még nem a bosszú éltet, hanem a szeretet... Nagy kiváltság ez napjainkban.... Most ősz van hidegek a hajnalok, noha szépek, a ködsárkányok még csak a patakmedreket, a tavakat tudják a felkelő nap bágyad erejével felvenni a harcot.... Ám az én seregeim már sorakoznak a sötétség ellen, és győzni fognak, mert ez a sorsuk, a ködsárkányok elhalnak saját mérgező leheletükben, mert erre ítéltettek.... A hajnalpír a hegyek ormán jelzés nekik, nincs itt keresni valótok, itt igaz szeretetteli érző lények uralkodnak a földön minden szeretetükkel, és nincs esély velük szemben, a jó ezüst és arany sárkányok őrzik őket tiszta szeretettel, odaadással, figyelemmel, őszinteséggel.... Én is egy aranysárkány vagyok emberi mivoltomban, pusztítom a rosszat, átölelem a szépet, a szeretetet, köréje fonódom körbefonom a szeretteimet és mágikus védőpajzsom óv mindentől, még akkor is ha harcolsz ellene.... Nem engedem, hogy a sötétség martaléka légy, mert életed célja a fény, a vágy, a szeretet, ezt sok mindenért meg lehet tagadni de nehéz..... A patakmeder issza életem vizét, tünteti el kövei között, közben néha barmok lefetyelik ki a befektetett energiát, de nekem van elég, és annyit adok amennyit akarok.... Lábam fáradhatatlan, hordja a vizet, a lelkem szabad és csodákkal teli. Mert így akarom. Én kedves csodálatos virágokkal teli néha kiszáradó, néha dúsan áradó patakom, életem vizének hordozója lelkem kútjának felhasználója.... Mert adom, mert szeretlek, mert angyali muzsikák csendülnek bennem, mert olyannak fogadlak el amilyen vagy, sziklásnak, mohásnak, lassan csermelyezőnek, vagy éppen gyors és sebes folyásúnak.... Nem tudom, hogy jó-e hogy ezt te nem látod, csak a lelkem vissza tükröződéseit érzed néha mint a főlő leves illatát, de a levesbe nem merészkedsz be mert az forr.... Azért én táplálom vizedet, éltetem életed, őrzöm álmodat, és vágyom vágyadat..... Köszönöm hogy vagy nekem, mert ha nem lennél már mentem volna.....

Felhősárkányok.....

Brassóban ragyogott a nap, noha a hegyek hideg fuvallata már összerántotta a bőrt az ember fedetlen karján, amikor a szállásról indultam. A havasokon már kezdtek átkelni súlyos terheiket cipelő felhők, meghódítva a völgyet, elkergetve a napfényt, sötétséget és hideg nedvességet hozva..... Szerencsémre az égi áldás megvárta míg elértem az étkezőkocsi fedett menedékét. A városból kifelé tartó vonatból még látszott ahogy a felhősárkányok egyre nagyobb teret hódítanak meg, vágtáztak, szárnyaltak a még napsütötte mezők felett, egyre inkább diadalmaskodva a nappali fény felett... Az éjszaka sötét urai várták már a pillanatot, biztosan tudva, hogy eljön a ő órájuk, és diadalmaskodik a sötétség a fény felett. Mint minden nap, amikor a vörösen izzó aranygömb eltűnik a hegyek mögött.... Nem tudván, hogy állandó harcuk, egymás kergetése mindig egy csodálatos ciklus szerint zajlik. A felhősárkányok elzokogták könnyeiket, nagyszerű mintákat festve a robogó vonat ablakára. A cseppek patakokká álltak össze, és játékosan futkároztak az üvegfelületen. Játékukat folyamatosan csodálva bámultam az ablakot, mit sem látva a távolabbi egyre sötétülő világból. Megjelent az asszony.... aurájában sivatagi szelek dúltak, homoksárkányok marták egymás húsát, és tépték a lelkeket, melyek dacolni próbáltak velük. Nem szólt egy szót sem, mégis érzelmek tucatjai férkőztek tudatomba kérlelhetetlenül. A fránya "kamszin" (így hívják az ötven napig tomboló sivatagi vihart a Szahara környékén) megtépázta, kisemmizte, elfújta, szakított mellőle a lelket akit szeretett. Nem csorogtak könnyek az arcán, a lelkébe költözött sivatagi homoksárkány kiszívta a nedvességet, -melyet aztán jó áron tovább adott az égi piacon a felhősárkányoknak-, az ablakon kergetőző vízcseppekben felismerte saját könnyeinek életvizét, mert lelkében csak a maró só marad. Némán néztem az asszonyt, nem tudtam mit mondhatnék neki, mivel bátoríthatnám, adhatnám vissza a szeretet éltető nedvét, a remény és a vágy patakját. Elengedte azt aki sokat számított, nem nem elengedte hanem hagyta hogy a másik kitépje kezéből magát, lelket szívet sebezve értelmetlenül, és értetlenül. A szeretet enyvén megtapadt karcos homokszemekkel nem fényessé csiszolta kettejük életét, mint gyémántcsiszoló, ki a legtökéletesebbet hozza ki a hozzá került még alaktalan kristályból, hanem mint valami hirtelen alkotó csak mély barázdákat ejtett a felületen. Nem tudva, hogy a felületi sérülések lerezegnek a lélek legmélyebb zugaiba. Ült az asszony, hallgatagon, nem vádlón, csak helyzetének biztos tudatában, nem döntve még, hogy a következő világát miként kell megteremtenie. Most üresnek szeretné látni, sebezhetetlenül és kiszolgáltatottság nélkül nem kapva és nem adva hidat a két nem közötti érzelmeknek, a folyó helyett most végtelen óceánt álmodott melynek másik partja elérhetetlen és értelmetlen. A folyó melynek egyik partján állt, hirtelen megduzzadt, és a betörő sós tengervíz egyre távolabbra taszította a másik partot. Talán még elégedetten szemléli világa változását. Hiába is mondanám el most gondolataimat, csak a só maradt benne marón és fájón, a víz az ablak másik oldalán folydogál vidáman absztrak formákban tárva a világ elé útjainak meghatározhatatlan irányát. Látom ő is az ablakon folyó víz esemény töredékeit nézi. Hiszen a cseppek nem hagynak maguk után nyomot, csak pillanatokig. Érthetetlen irányváltoztatásokba kezdenek, pörögnek táncolnak minden cél nélkül. Az asszony is táncos, alkatához illő mozgást választott a flamencót.... Komoly és kemény tánc, céltudatos és akaratos, nem hajló nem feloldódó. Akárcsak részének egy része.... Látja már vajon a lehetőséget a csak játszó, csak kergetőző vízcseppek boldogságában? Remélem igen. Nem tartalmaznak ígéretet, sem örök érvényű igazságokat, csak léteznek - pillanatnyi állapotukban talán valódi és fennkölt célok nélkül, nem bosszankodva az üveg egyenletlenségein vagy a szél rohamain. A cseppek átjutottak az üveg kemény felületén, átmosták az az Asszonyban marad sót, és hangtalanul szeretettel telin eltűntek az Univerzum kiismerhetetlen ösvényein.... Ahogy manifesztálódott, úgy tűnt el hirtelen, nekem csak a mosoly maradt, a felhősárkányok könnyei miatt, mint tisztító víz vitték amit vinniük kellett.

A párszi és az asszony...

A párszi és az asszony... A sivatag, ez a folyamatosan vándorló ámulatba ejtő csoda, ez a halálos csapda, ez tehet mindenről. Hiszen olyan mint a szerelem, a selymes dűnék szélmentes oldalán fodrozódó finom homokszemcsék, mint megannyi csillogó csoda kristály óhatatlanul férkőzik be a legváratlanabb helyekre... Sok csodás csillogó csoda kel át páncélokon, az esti langy szellő segítségével, amikor a vándorok már az égre emelik a tekintetüket, feltűnik a telihold, amely a homokbuckák némán vándorló tengere felett, mindig sokkal nagyobbnak sokkal teltebbnek, és nőiesebbnek tűnik, mint a világ más tájain. A csend és a homokszemcsék melankolikus dallama, életre hívnak, hiszen ez a kietlen táj, az életre hivatott emlékeztetni. Az Asszony, aki már volt anya, szerető, szerelmes nő, szeretett kislány, érzelmek sokaságát tudta már maga mögött. Már védekezett is, tudatosan, páncélokat kreált, szkafandereket. Létének légüres terében lavírozott egy hím egyed mellett, mely himségét nem volt hivatott megélni. Anyaként és munkatársként igyekezett az apró örömpontokat begyűjteni létezésének igazolásához. Rendszeresen eljárt a Lelkek folyójához, és kisebb nagyobb csalódásait szépen becsomagolva a csacsogó víz gondjaira bízva egyensúlyozott a lét peremén. A sivatag azonban elvarázsolta, a csillogó remény kristályok behatoltak a tökéletesnek hitt szkafander alá.... Csiklandozták a lelkét, szemébe nem látott örömkönnyeket csalt a csalfa por, és hirtelen csillogni kezdett a szeme. A csillogás kívülről látszott, ám a szem előtt összegyűlt nedvesség a kifelé tekintőre is hatással van.... egyszerre csak el kezd csillogni a világ. Megannyi délibábként minaretek és ősi városok elevenednek meg, telnek meg élettel, csodával, reménnyel... A párszi ekkor jelent meg. Férfi volt a javából, hitében megingathatatlan, döntéseiben tudatos, viselkedésében udvarias és tiszteletet áraszó. Szóval férfi volt a javából, akit a sivatagi szél edzett, aki tudja a feladatát. Egyszerűen csak ott termett, mert szükség volt a szakértelmére, a problémamegoldó képességére. Olyan himként aki már átlépett az elsődleges nemi jegyek alapján megkülönböztetett egyedektől, már tett érte hogy ne csak egy farkincával rohangászó homo sapiens legyen, hanem férfi....Az Asszony felfigyelt rá, ám a csalfa sivatagi varázsra a párszi is felfigyelt... A tűz kigyulladt, és lepkék megkezdték táncukat a lángok fényében. A lángok egyre magasabbra csaptak, egyik pillangó sem gondolta végig, a lepkeszárnyak verdesése légáramlatot okozott, -akár a pillangó hatás-, csak repkedtek egymás körül, és a tűz körül, melyet ők lobbantottak lángra.... A megfáradt pásztor vacsorája elköltése után békésen heverészett a szőttesekből göngyölt párnáján, és merengve nézte a tábortüzet, aztán érdeklődve követte a két apró sivatagi lepke táncát a fel fel lobbanó lángok között.... Jöttek a pillanatok, a másodpercek varázsa. Merő plátói kapcsolat, hiszen két kultúra találkozása, meg nem értett tabuk, vagy éppen túlságos tiszteletben tartása, érdeklődés, vágyak ébredése, megismerés, és felismerés. Mindez rövid ideig tartott. Az Asszony kendőt öltött, és eltakarta felkarjait, tiszteletben tartotta a másik meggyőződését, hitét... Amelyen azonban szakadoztak a hit szilárd láncai, de félt... A férfi mutatta de félt, sőt rettegett, hiszen az Asszony okos volt, és művelt, a világ számos csodáját látta már... Nyelveket beszélt, és kultúrákat tudott megérteni, elfogadni... gondolatokok szintjén látta a világot, és csodálta sokszínűségét.... A párszi azonban még mindig a félelmei kis világában vergődött.... Csak ámult és nem értette a lelkierőt az Asszonyban. Még nem találkozott igazi Asszonyal, aki ha kell puha és vérzik, és könnyeket ont, ám ha szükség úgy hozza akkor tigrisként védi a szeretteit, és kemény érvekkel támasztja alá gondolatait... A pásztor álmélkodva vette észre, hogy az egyik lepke átsuhan a lángokon, a szárnyai egy kicsit megpörkölődnek, de boldogan lebegett a tiszta sivatagi éjszakában büszkén mutatva párjának az áldozatot a tisztító tűz felett.... A másik lepke óvakodva, hogy szárnyai hímporát óvja, óvatosan csapkodott, kerülve a lángokat.... Elmúlt a sivatag varázsa, sok sok kilométer nehezedett a párszi és az Asszony vállára, mélyebbre nyomva őket létük mindennapi síkján. Teltek a napok... az Asszony erősödött a szeretet által, egyre nagyobb teret hódított meg az Univerzumból, tette magáévá, birtokolta, ápolta, a párszi egyre inkább zuhant saját pokla felé a testi vágyódás és meg nem értettség bugyra felé... A sivatag már nem támogatta őt, nem adta már energiáját, szépségét, csak a szárazságát, és kietlenségét. Tudta kincset talált a csillogó szemekben, gyémántnál is értékesebbet, csak nem látta meg valódi értéküket, melyet csak a csiszolás hozott volna ki. A csiszoló lelke és gyémánt lelke eggyé tudott volna válni, ha nem fél annyira.... Hirtelen jött a lehűlés, a hímporát féltő pillangó a fagyos sivatagi széltől megdermedve hullott alá a tábortűz jótékony melegének hatósugarán túl a lángoktól feltüzelt lepke egy pillanattal később a pásztor meleg takarója alatt szenderedett el, óvón a pásztor kérges tenyerének biztonságában..

Tanítások... II.,

Ez egy tegnap előtti történet... Lényeg, összetört egy állólámpa búra, és rendeltem egyet egy nagyon kedves és szolgálatra kész cégnél... Átvettem, láttam nem sérült, de nem ugyan az a színhatású búra volt, mint a régi... amikor feltettem szentségelni kezdtem, majd a Kedvesem megszólalt: -Milyen jó, ennek még jobb is a fénye... Ez volt a tanítás a nap végére... Csak álltam és csodálkoztam... és tényleg... szebb a fénye mint a réginek. Köszönöm Kedvesem! Ám ehhez a naphoz több tanítás is tartozik, köszönhetően az Égieknek... Délután amikor elindultam érte, borússá vált az ég alja, ráadásul a körnéken nem volt friss virsli, eléggé múmia nyeállapotban leledztek. Lényeg, hogy mire a Kedvesem elé mentem a munkahelyére, majd bevásároltuk a kívánatos ételféleséget elkezdett nagy cseppekben csöpörögni az eső... Gondoltam mindent, csak szépet meg jót nem, főleg az után, hogy kiderült a páromnak nincs ma kedve kajakozni... Emelkedett hangulatban értük el a csónakházat Budakalászon. Aztán hirtelen minden megváltozott... Pillanatok alatt a kajakban találtuk magunkat, neki minden félelme és rossz érzése elmúlt... Ő maga javasolta hogy kerüljük meg a Luppa szigetet, ami eddig tabu volt...

Homok padok, kies öblök tűntek fel, átvágtunk sodrásokon, örvényeken, néptelen zátonyokon kötöttünk ki és neki tetszett, egyre jobban belemelegedett, élvezte a napsütést, a hajózást, a hullámokat és az új kalandokat... Fotóztunk sokat, de ez nem publikus... Fényképeztünk fákat, vadkacsákat, felhőket... álom nap volt, sok sok csodával, apró és nem mérhető örömökkel, átvágtunk veszélyesnek tűnő zátonyok, és nagy vizek között... És tetszett Neki evezett, kormányozott, navigált, majd cipelte a hajót, és mosta is mint egy igazi vizi sportlady, símogatta és köszöntette a hajó testét amiért vigyázott ránk, és egy időre magába fogadott... Majd közösen pancsoltunk (lehet, hogy Ő úgy mondaná... puncsoltunk) egy gyerekmedencében áztatva tagjainkat és örvendeztünk a naplementének... Szendvicset ettünk, és nagyon sokat mosolyogtunk, és még többször megéritnettük egymást..., nem csak testileg, de lelkileg is... Egy újabb csodás nap volt felejtehetlen élményekkel...

Európa szemetét szállítom... I.

Csak egy étkezőkocsi, a sokból, amely Európa vaspályáit követi, különböző célirányok szerint. Idealista vagyok, és egy réges régi kor szülöttje... Étkezőkocsi... mennyi csoda és álom kötődik hozzá, emlékek, illatok, elegancia... szépség. Első emlékem az étkezőkocsikról valamikor az az 1980-as évekre datálódik... Egy nagyon elegáns teakfa borítású étkező kocsi volt kiállítva a Városligeti Közlekedési Múzeum mellett, akkor még nem tudtam, hogy életünk egyszer csak összefonódik, ő is én is elkerülünk a "Liget"-ből, összefonódik életünk.. Elnidított egy úton és az ő felejthetetlen gazdája Dezső "Bá".... Eleganciát, tartást, illemet követelt meg még a vendégektől is... Tanított minket az illendőség alapszabályaira, és mi mohón ittuk szavait az ódon étkezőkocsiban... Embert faragott belőlünk... talán mert volt is miből... Ma étkezőkocsizom, szolgálom a vasutat az utasokat. Ami nagyon szép dolog, lehetne... Mennyire csodálom korombeli embertársaimat akik leülnek a terített asztal mellé, kivihetem az étlapokat, és lassan kedvük szerint választanak... Majd falatoznak, iszogatnak, megdícsérik a főztömet, köszönetet mondanak, gáláns borravalót hagynak... Ők igazi utazók. Sajnos egyre kevesebben vannak. Itt az új generáció, mobillal a kézben... Ez a kedvencem, minden kocsiban töltő csatlakozót keresnek, de ezek a járművek születésük előtt készültek, és nincsenek felvértezve az energia éhségre. Ezek még emberi éhségeket voltak hivatottak kiszolgálni... Állnak az ajtóban, berontanak a konyhába... "Menu Card"-ért ordítanak, aztán vesznek egy rózsaszín kupakos vizet... Büdösek, felteszik a koszos szandálos bűzlő lábukat az ülésre, Panninit zabálnak, tiszta morzsa minden, a fogpiszkálókat belefűzik az asztalterítőkbe... Nincs pénzük, és minden drága... de ők a janik.... Ma egy fickó 3000 forintot akart beváltani velem EURO-ra, csak úgy ja apróban :-)... Aztán mondtam neki ez étkezőkocsi és nem bank... még ő volt megsértődve... Nem veszi észre, hogy a forró csokit tejszínhabbal és csokiöntettel díszítem, az utolsó eurocentig visszakér, mert ez neki jár... Áll az ajtóban miközben üres asztalok vannak, ez egy McDonald-os társadalom, látja hogy sütök, de neki kell amit kér... Ülj le és majd megkapod, mint Európában... valamikor. Nem a kedvencem aki beül és elkezdi a házi elemózsiát enni, jó estben nem kér hozzá kést és villát... Aztán csodálkozik amikor szóvá teszem... Ilyenkor az "Operaház Fantomja" című nagysikerű musical egyik sora jut az eszembe: "Ember vagy állat ez"? Hol van az élvezet, a megnyugvás, főleg egy majdnem nyolc órás vonat út alatt... Alszanak az asztalra borulva? Masszírozzák a telefonjukat? Kik ezek a lények? Öntudattól átitatva, érzelmektől mentesen? Kiborgok? Lehetne ennél emberibb? Nem tudom... Ám azt hiszem valami borult a világban, és nem a legjobb irányba...

Tanítások... I.

Biztos megváltozott valami Bennem! Az a fránya pákozdi hölgy, sok sok mindent kipucolt a lelkem mélyéről. Valószínű, hogy sok sok embernek ezek a dolgok teljesen evidensek, illetve magától érthetődőek, de nekem még tanulnom kell. Hogy mit is? Vannak szituációk amikor nem én vagyok a középpont... Mert olyan sokan akarnak téged, én Kedvesem! Apukád, Anyukád, a nagypapád, a barátnőid... és még ki tudja hányan... Idő, és odafigyelés, azt hiszem mindannyiunk számára ez a legfontosabb kritérium, erre vágyunk akár tudatosan, akár tudat alatt... A minőségi idő amely minden szeretett embernek jár, és meg is kell kapnia, mert fontos! Olyan jó hogy ennyi ember kívánja a társaságod, amely tiszta és szép lélekre utal! Én is ebben a sorban vagyok, mint ahogy te is, amikor a gyermekeimnek kell segíteni, szállítani, adakozni, stb. Csoda volt a hétvége, és az sem zavart, hogy nem minden úgy alakult ahogy azt én szerettem volna :-) Szerencsére már tudom kezelni, és kaptam hozzá kellő bölcsességet, hogy meg tudjam élni a hirtelen program változásokat... Persze ebben voltak meglepetések is :-) Azért azonban néha szeretném tudni mi az amire számíthatok :-) "Napraforgó táblában csak kora reggel lehet telifényes képeket készíteni, ez nem ragaszkodás, hanem tény amelyet a természet ír elő! Főleg ha az ember Kedvese kéri az ilyen fotókat :-) Szeretném azonban, ha lehet, hogy te is kevesebb feszültséggel éld meg, ha változik a program amit te kódolsz magadban, és azon a negyed órán amit a napraforgó táblánál szeretnék eltölteni nem múlik a világ sorsa. Már megértem, ha valamihez nincs kedved, megtudom érteni és el is fogadom azt durcizás nélkül :-) Csak annyit szeretnék kérni, hogy ha valamihez nincs kedved akkor jelezd, vagy gondold át az idő fogalmát.. Sokan kis időbe annyira nem férünk el... valaki mindig vesztesnek fogja érezni a pillanatot amire készült... Nagyon jól éreztem magam a hétvégén! Csodálatos pillanatokat kaptam, amelyekkel sok mosolyt csaltál az arcomra. Olyan élményekkel ajándékoztál meg,hogy ihaj :-) Nagyszerű volt minden és csodálatos! Köszönöm Neked(tek) Szép nap volt :-) Aztán a második sem volt rossz :-) Sőt...

Visszatükröződések 2015.07.04.

Az egyik kedves ismerősömtől kaptam egy könyvet, Jean-Paul Didierlaurent: A 6:27-es felolvasó címűt. Nem egy vastag olvasmány, de annál velősebb... Budapest és Élesd között olvastam ki, néhol bosszankodva, néhol meglepődve a stílusán. Már alapvetően a két főhős munkája is meglepő, a férfi egy könyvzúzdában dolgozik, a hölgy pedig vécésnéni... Hát igen meglepő olvasni egy bevásárlóközpontban lévő nyilvános illemhely felügyelőjének a gondolatait embertársairól... Akár csak egy felszolgálóét is. Hiszen a szolgáltató ágazatban dolgoznak, arctalan egyéniség nélküli egyedként, legalábbis a vendégek egy része így szeretné látni. Igen magam is meglepődtem, nem egyszer a reakciókon, amikor vendégmentes időben az éjszaka és az étkezőkocsi ölelő karjaiban saját kis irományaimat pötyögtettem notebookomon. Egy egy éjszaka kószáló utas tekintetében mély döbbenetet fedeztem fel, sejtem mennyire kioldhatta a biztosítékot amikor egy "vécésnéni" gépelhetett a bejárat mellett... Eljátszottam a gondolattal, milyen ilyen élethelyzeteket hozhat a sors, amikor olyasvalamibe botlunk, amely szokatlan eltérő... Társadalom kritika a javából, kit milyen polcra próbálunk meg elhelyezni, a társadalom milyen tevékenységeket "engedélyez" egy adott személynek. Milyen gondolatokat ébreszthet amikor valaki áthágja ezeket a nemlétező szabályokat... Adott territóriumokat sért meg , a vendég nem érzi magát már olyan magabiztosnak, sőt esetleg teljesen kiesik a szerepéből, hiszen az ő előjogait sérti meg. A legveszélyeztetebbek agresszívvá válnak egyenesen. A mai kor igyekszik megmutatni a fogyasztónak, hogy ő mennyire okos, és milyen hihetetlen státuszban van, adott tárgyak birtoklásával, vagy csak képességei miatt. Elég csak megnéznünk a valóságshow-k szereplőinek viselkedését. Minden átlag állampolgár megnyugszik, hogy még nálánál is vannak "hülyébbek". Így aztán megnyugodva bíbelődik tovább a távirányítójával, amelyről nem tudja, őt irányítják, tanítják neki mi a helyes és helytelen, miről mit kell gondolnia... A könyv férfi alakja is érdekes.... leírásában a könyvzúzó gép egy idomtalan, állandóan éhes, rosszindulatú, saját akarattal bíró szörnyé változik, melyet ő kezel. Nem tud, nem akar mégsem szabadulni terhes feladatától.... Mint karmikus büntetést cipeli, és feloldozást remél egy egy megmentett lap felolvasása által. Pedig lehetne másképp is felfogni tevékenységét... A bezúzásra kerülő irományokból új papírt készítenek, amelyekre új és talán több érdeklődést kiváltó gondolatok kerülhetnek... Mindannyian saját világuk foglyai, akár sok esetben mi is. Pedig csak gondolatot kellene megváltoztatni amit egy tevékenységhez kötünk. Engedjük meg magunknak ezt a szabadságot, alakítsuk át gondolatmintáinkat, átváltoztatva az esetleges negatív felhangokat... Ez csak rajtunk múlik, ezek csak döntések... Csodák vannak körülöttünk, nem akarjuk észrevenni őket, pedig ránk férne. Egyre több ilyen műbe futok bele, egyre több ilyen emberrel találkozom. Aki már meghozta a döntést : - Merre tovább, felfelé, vagy lefelé.. Nincs minősítés, csak szabad választás, merre szeretnénk tovább haladni. Emelkedő pályán egyre magasabbról és átfogóbban szemlélni a körülöttünk lévő eseményeket, vagy süllyedve alulról szemlélve csak egy kút káváján keresztül. A döntés a mienk, mit szeretnénk, milyen utat választunk. Ám abban a pillanatban amikor választunk utak nyílnak meg, sok sok... Ezekben a pillanatokban világokat is teremtünk, a magunk és a körülöttünk lévő emberek számára is. Az Edda együttes soraival zárnám gondolataimat: "Álmodtam egy világot magamnak, Itt állok a kapui előtt, Van hitem, hogy betudjak lépni, Van hitem a magas falak előtt"

Boldogság definíció V.

Mindig úgy érzem a boldogságot nem lehet fokozni, aztán az események rácáfolnak a megérzéseimre. Van egy szó hétköznap, amelyet olyan lesajnálóan ejtünk ki oly sokszor. Pedig a hétköznap rajtunk múlik, ezt bizonyította be a hét. Ha lealacsonyítjuk a napokat hétköznappá, akkor azzá is válnak, unalmas nem megélt időszakká, amelyet a létfenntartás oltárán áldoztunk fel, - gondoljuk mi. Ám a nap az nap, és az lesz amivé varázsoljuk. Öt napot voltam itthon, egybefüggően és egyébként egy két céllal megspékelve... A Kedvesem napközben dolgozott, aztán kiderült én is azt fogom tenni, segítettem, a gyermekeimmel csináltam közös programot, intézetem az ügyeimet. Ám a délutánokat megbűvöltük.... Nem tudom, hogy sikerült, de brillíroztunk. Még az olyan délutánok is csodásak lettek amikor akár Kedvesemnek, akár nekem akadt olyan elfoglaltságunk amely elszakított egymástól, de ezt sikerült nem így megélnünk... Elraktároztam az emléket amikor Kedvesem elment, elvittem német órára, és hirtelen egyedül maradtam... Aztán csodákat találtam, villákat fotóztam Zuglóban, találtam egy csendes teret, ahol senki sem volt kívül, és felhívtam régi régen látott ismerőseimet, volt kivel programot beszéltünk meg, volt akivel csak elcsevegtünk kedélyesem.... Sütött a Nap, rigók rohangásztak élelemért, őket egy sunyi házi macska próbálta becserkészni, -eredménytelenül, számomra sok mókát okozva. Majd egy rövid napozás az Északi-összekötő vasúti híd lábánál... Zsíros kenyér evés.... csak az élvezetért, a szalámi és a sonka ott árválkodott a frigóban. Aztán suhant a kajak a Dunán, csendben és egy méterről fotóztunk egy tollászkodó vadkacsát... Felhőket fotóztunk visszafelé. Izgultunk a sok motorcsónak által keltett hullámokon... Fotóztuk egymást a csónakház kertjében lévő gyerekmedencében, elmajszoltuk a szendvicseket, dinnyét és málnát vettünk az út menti árusnál... A Kedves csecsemőket dajkált, annyi szeretettel és odafigyeléssel a szemében, hogy képtelen voltam levenni róla a tekintetemet, és a boldogság hullámokban öntött el. Egy békítő találkozás egy baráttal akivel voltak némi félre értések, aztán pillanatok alatt haladt minden a régi kerékvágásban... Egy vasútmodell fotózása, ilyen olyan fényviszonyok mellett... chips evés, és iszogatás, mindent megoldó pillantások... Aztán egy romantikus délután a romantika városában, koktélokkal, fotókkal, csülök evéssel, egy bepunnyadt vonatút vissza, majd közös gyümölcs evés. Közös bringázás a Ligetben... Esti séta... Teázás a speciális keverékemből... amit a Kedves annyiszor méltatott. Miközben oldódtunk, feloldódtunk, megoldódtunk csevegések, csacsogások érzések, érzelmek útján. Ünnepeket csináltunk hétfőből, keddből, szerdából, csütörtökből és még a péntekből is... Mindezt azért mert a hétvégén dolgoznom kellett...

Boldogság definíció IV.

Boldogság definíció IV. Boldogságok, annyi minden lehet boldogság... Pillanatnyi öröm, mely abban a pillanatban talál meg amely a számodra éppen alkalmas. Mint például egy vadkacsa aki a városligeti tóban többet áll fejtetőn mint normál vízen úszó állapotban...., és kacagsz a kedveseddel az állaton aki valószínűleg csak élelem után kutat. Boldogság amikor a vonat száguld veled Romániában, a bolgár tengerpart felé egyszer csak megcsörren a telefon, és a Kedvesed hív! Indul bulizni a barátnőivel, jó a kedve ragyog, csillog, várja a tánc a forgatag... Boldogság az is amikor öt év után kiderül, hogy a párod munkahelyének van egy csónakháza Budakeszin, ahol ingyen kajakozhatsz vele. Vízre az az Dunára szálltunk a kedvesemmel, relatíve kevés folyóvizi tapasztalattal... Élmények orgiája várt ránk! Kezdve attól az el nem felejthető emléktől, hogy kajakot kormányozni nagylábújjal és közben evezni.... ráadásul úgy, hogy a kedvesünk rapszódikus evezés üteméhez igazítani a miénket, hát nem éppen egyszerű feladat. Közben mindenféle vizi járművek jönnek, és vadkacsák is.... Ám az élmény gyönyörű.... a hajó néma csendben siklik a vizen, a fák alázatosan hajtják meg lombkoronájukat a folyó felé, a vízen szikrázik a napfény, csillog a Kedves szeme, szerintem az enyém is.... Pillanatnyi csoda amely csak a mienk... Az éjszakai beszélgetés a véleménykülönbségek után, aztán a közeledés a megoldások a megtapasztalások megosztása, oda figyelve a másikra, indulatok, és ellenérzések nélkül, egymás karjaiban, megoldásokat és nem újabb ütköző pontokat keresve... Tegnap a fiam elhozott egy mozdony modellt, meg kellett vennem, ennek az eredetijét állította meg szeretetével a Kedvesem Graz felé.... Mintha most is itt lenne a perc amikor kiderült, a vonat nem megy tovább... Én pedig indultam vissza hozzá. Most a mozdony modellje ott áll a terepasztalon, trófeaként, amikor a szeret győz... Egy esti sajtos bundáskenyér, közös összebújással, kevés romantikával, de annál több empátiával. Reggeli hamburgerezés, egy gyorséttemben nyitás után pár perccel? Ha egy kamera svenkelné az eseményeket, üresnek és unalmasnak tűnne, de érzésekkel pillantásokkal együtt, egy csoda. Minden napi apró csoda, amelyet mindannyian átélhetünk, ha szeretnénk, és felismerjük a pillanatot amely mindig ott leselkedik ránk, hogy megtöltsön örömmel, boldogsággal, szeretettel. Csak rajtunk múlik, hogy észrevesszük-e... Akár egy közös kerékpározás a Városligetben, egymás mellett lassan, állandóan beszélgetve, lazán róva a köröket. Az ismerősök akik mellénk kerekeznek, vérmérsékletük szerint üdvözölve, ki kitörő örömmel, ki egy kicsit visszafogottabban, de határozottan pozitív életérzéssel, amely ismételten csak hozzáad a csodálatos pillanatokhoz.... Régi kedves emlékeket felelevenítve, a kamaszkor környékéről... Irigylem ezeket az embereket (jó értelemben értve, tisztelve őket), ők hűek maradtak a Ligethez, a bringázáshoz, megmaradt bennük valami gyermeki báj, amely "örök fiatallá" teszi őket... Nem mintha öregnek érezném magam, de amennyire ők benne tudtak maradni a Liget platánjainak ölelő álmaiban, én annyira kerestem a világban az ölelést, a megismerést, a csodát. Idegen tájakon, idegen elemek között. Töprengtem sokat, honnét a vágy éppen most a vizek felé? Kajakba szállva új kalandokat keresni, ismeretlen kiívásokat megismerni... Olyan nagy a világ, olyan bonyolult és összetett! Lehet e valaki szerelmese a havas hegycsúcsoknak, a mély csendbe zárkózó száraz sivatagnak, a dús lombozatú erdőknek - mezőknek, a csacsogó patakoknak - folyóknak, a kemény csupasz szikláknak? Vagy csak tévelygő csodálkozó emberi lény, aki a természet előtt szeretne fejet hajtani? Vagy épp nem is alázat, hanem a megismerés vágya az ami sarkall? Nem tudom! Ha a Kedvesemmel rójuk a köröket a Ligetben, akkor az is csoda. Ha a Luppa szigeti Duna ágon siklunk a vízen az is gyönyörűség.... Egy hekk vacsora a Római parton, fokhagymás pácban illatozó sült haltest adja a librettót az esti koncerthez, gazdag limonádéval a gyertyafény mellett.... Sokat vágytam ezekre a pillanatokra! Köszönöm mindenkinek aki ezt lehetővé tette, égieknek, és egyszerű földi embereknek. Kívánom, hogy sok embertársam érezze ezt a csodát, ezt a boldogságot amellyel a pillanatok ajándékoznak meg bennünket.....

Anyák Napja... 2015

Benyomások? Valami vegyes.... Egy átalvatlan éjszaka, a Kis Herceg hiányzó mondatai, saját döntésem miatt, majdnem telihold, a Vértes lábainál. Egy lélektelen vendégség, selfserviccel, és ez nem viccel, kutyák, macskák, bolhák, és kullancsok, egyéb megnevezhetetlen miazmák. Egy elmaradt mise, egy köszönés nélküli segítség, egy csodálatos fogadtatás, meleg meggylekváros sütivel, mosollyal, anyáskodva kettőnk fölött, igazi anyák nap. Hirtelen csomagolások, apró ajándékok, szép és megismételhetetlen örömteli pillanatok, egy pillanatra mintha nekem is volna igazi anyám... Óvó, gondoskodó, szerető... Nincs kutyalihegés, macska nyivákolás, hanem mint mint igazi anya értünk van. Nem látom, ti ellátjátok magatokat... és irány az állatok... Minő önzés, minő lealacsonyítása a teremtésnek, az evolúciónak, és adjunk enni a kutyának macskának... Drágám, a habos kakaó, vagy a gyömbéres tea mindig az első a tiéd lesz... Nem állatoké... Ember! Aki segít, aki ölel, aki tud, és úgy is tud szeretni... Mindenen át, nem ösztönből, igaz szeretetből... Ma leckét kaptam a Kedvesemtől... Egy öreg sváb temetőben... kéz a kézben álltunk egy hant felett, mely akár az én nagymamámat is fedhette volna, csendben elmormolt ima, és egy vers, amely még most is itt zarándokol vérem sejtjeiben ereim rejtve, egy csacska gyermekvers, de minden szavát egy angyal írta... Szeretném én is ezt érezni de nem megy! Csak fáj, igen az én nagyanyám is ilyen volt... Tudom, de anyám eladott egy tál lencséért, és nem állt ki mellettem soha... Nézte ahogy vernek, mert így helyes... Taszított több évre, mert az élet nélkülem jeles... Nem is ismert engem... Nem is érdekeltem... Önzősége elsodort, annyiszor... Nem érdekelte eszem, vagy iszom... Csak a pénzem kellett, és a segítség... Az jól jött, ha baj volt... Köszönet csak ritkán szólt belőle Csak a gondolat fáj, ami átjárt ma délután... dögölj meg, Anyám... Ott állt az aprócska lény, ki a Kedvesem, A szíve csupa szeretet, és érzelem, Ajándékozik, álmokat és vágyakat. Tudja mi kell nekünk, mi az ami átmozgat! Mennyi csoda és szeretet, Mennyi angyali tisztelet! Köszönöm őt neked, Uram! Szüntelen, noha házadba ma sem tudtam leróni hitemet....

Csoda nap volt a tegnapi. Elkeltek a katonás könyveim, jó áron, én legalábbis úgy gondolom. Egy érdekes nap volt, egy hülye cikk alapján ráébredtél hogy seggfej vagy. Milyen jól esett ezt tegnap kimondani, mára már nincs értéke, de tegnap nagyon ott volt. Tényleg seggfej voltál, mert basztál engem semmibe venni, csak a kis önző érdekeid után mentél, olyan emberek után akikről csak azt hiszed, hogy a barátaid. Örültem, hogy én is seggfej, aztán faszfej lehettem, mert tényleg az vagyok érzelmi túl hevültségemben, igen nagyon fontos vagy a számomra, és megfigyeltem, mikor ezt megérzed akkor kapálózni kezdesz, mint egy fuldokló. Tudom, nehéz lehet megélni amikor van valaki aki melletted áll, mindig és mindörökké. Nem szoktál hozzá ehhez. Céda lények keringtek körülötted, a biztonság és az örökkévalóság ígérete nélkül, csak saját céljaik elérésének, igényeinek kielégítésének biztos vágyában... Én azonban SZAMURÁJ vagyok! Letettem hitem, hűségem, bizalmam valaki mellett akiért kész vagyok meghalni, életemet áldozni... megérintett már ez a kép többször is, amikor kardomat markolom, és hideg kemény elszántsággal emelem készen mindent is mindenkit megsemmisíteni, ha szeretteimet fenyegeti... Egy SZAMURÁJ nem felejt, emlékszik, és a Bushido útját járja... Nincs megbocsátás, nincs kegyelem, nincs irgalom, ha valaki a felesküdött személyt bántja... Ezt még soha nem mondtam el... ez a harcos útja. Ne tedd el vér nélkül a kardod, ha már kihúztad... ehhez kell némi bölcsesség, és tapasztalat az életben, hogy valaki értse... Markolom a kardom, és elszántan védelmezlek, még akkor is ha te rohansz a végzeted felé... Harcos vagyok, még ha oly sokszor nem látod, és titkolom is... Kardom védőn fölötted lebeg ha nem mondom is... Penge lebeg feletted védőn, és kegyetlen. Mert ha bántanak, én nem felejtek sohasem... Csak a pillanatot várom mikor a végzet jön el. Igen egy láma is vagyok, milyen kettős személy, ki ha kell ellenségét gyógyítja meg. A világ összes szeretete megérint engem, ölelni, és adni szeretnék, mindaddig amíg a harcos nem jön el. Mennyi csodás rezgés, életérzés tölt el, Milyen nagyszerű az együttérzés, mely oly sokszor fog el. Szeretlek, és a hűségem sírig tart, Nem tettem esküt, csak szíven mély zugában zakatol, Egy érzés, melyet csak egy sír old fel majd. Gyógyítalak, sír a lelkem érted minden pillanatban, Teszem mit tudok, mit érzek, hogy maradj. Kellesz nekem életeken át, mint fény a virágnak Mint tónak a csend, mint barlagnak a sötét, Mint víz a földnek. Maradj velem kérlek csodás Kedvesem, Kivont kardom őrködik feletted. Ki bánt, elárul, nem kellenek. Hidd el, én gyönyörű szépségem. Ne áltasd magad talmi világokkal, Teremtsünk együtt olyat, ami nekünk van!

Életünk homkja...

Lépdelünk előre múlik az idő... körülöttünk lévőkön vesszük észre mennyi rovást tesz az elmúlt... Aztán látjuk kik homok, kik kavicsok, kik éles sziklák az idő végtelen spiráljában. Hányan sebeznek, vagy éppen simogatnak minket, mindegy mert ők mind ott vannak... Bevonzottuk őket, akartuk őket, és legfeljebb vérző sebekkel emlékezünk rájuk. Mennyire jó lenne, ha mindenki ott látna minket ahol vagyunk, szeretetteljesen, ölelésre készen, nincs adok-kapok, ma épp ezt élem meg, van adok kapok, és elvész a valóság a szeretet,a önfeláldozás, a tényleges itt és most. "A halál árnyékának völgyében járok" Átértékelődött az itt és most, és még mindig csak az adok-kapok, esztelen racionalitása, a nekem van igazam fontos... Nem értem, mi tehetnék még én halandó lélek, hogy hitet és vágyat támasszak a való világban. Ki bársonyos homok volt, hirtelen éles sziklát rejtő csapdává válik. Mikor beszélni kell éppen ebédelni vágyik. Eltűnik a kommunikáció, hallgat a szív, A racionalitás mindent felemészt. Tárgyilagos, és mindenre emlékezni kész, Mérlegel, mint Istennő, csak a szeme be van kötve, miért? Ne lássa az igazságot, csak a valót? Ez lesz a végzet amikor csak a racionalitás a jó... Érzelem nem kell, csak tény, az a való... Nem tudok ilyen lenni, érző lény vagyok, és bízom benne, hogy az is maradok... l Múltat idézni könnyű, és precedenst teremt, biztonságot ad, Hiszen gondolkozni, érezni sem kell... Vagyok a szeretet spiráljában örökké benne, hiszem, hogy ő ilyenkor nem ő csak egy racionális elme, tudom egyszer megérti végtelen vágyamat, hogy óvjam, higgyem csodás álmunkat. Minden perc, pillanat boldog amit vele tölthetek ezen létsíkon, szüntelen... Nem érti nem kell más, csak mi ketten, és a világot teremthetjük újra szüntelen. Ajándékot kaptam tőle, egy éltre, melyet mint érdemrendet hordok örökre. Megtanított a pillanatra, az érzésre, a napsugaras csodára. Köszönet neki mindenért, sok csodáért, csak értsen meg néha pillanatra...

Étkezőkocsis kalandok 1.

Elnézést kérek mindenkitől aki soraimat olvassa, de egyszerűen kritikán alulinak értékelem a mai utazóközönséget. Lehet hogy soraimban nem éppen elfogadható kifejezéseket használok, de valamilyen szinten jogos felháborodás van bennem. Tények! A MÁV nem véletlenül közlekedtet étkezőkocsikat bizonyos nemzetközi vonalakon. A tény az, hogy ezt nyereségvágyból teszi. Ha nem lenne nyereségvágy akkor nem lenne étkezőkocsi az adott vonatban. Az, hogy romániában azt hiszik egyes utasok, hogy az étkezőkocsi ugyan olyan utazókocsi mint a vonat többi kocsija, még el tudom fogadni valamilyen szinten, hiszen nem olyan szellemben szocializálódott embertársainkról van szó... De a a csodálatos nyugat felé közlekedő járatainkon, amikor kérdezés nélkül ülnek be a drágán közlekedtetett járműbe ülnek be, csak úgy akkor mocorog a bicska a zsebembe... Nem tudom hányszor tettem fel a kérdést, európai kinézetű, és nem európai kinézetű embereknek, ültek e már be olyan étterembe, bárba, ahol csak úgy fogyasztás nélkül lehet ott lenni? Sőt saját önerőből hozott elemózsiájukat elfogyasztani? A mélypont az volt aki megkért melegítsem meg a magával hozott ételt... Ez nem ingyenkonyha... Ez egy étkezőkocsi, étteremmel, esetleg bár részleggel... Mennyi sértődött arcot láttam, amikor elküldtem őket a saját helyükre... Mi lett a világból? Tényleg ezek az érző lények komolyan gondolják viselkedésüket?

Boldogság definicó IV.

Boldogság e az amikor egy emberpár egy átbulizott éjszaka után, egy békés mezőn kiterített pokrócon elszundikál? Igen azt hiszem ez nagyon is az, hiszen bársonyosan süt a Nap, megmelegítve földet, testet egyaránt, háttérben kifeszített imazászlók csapdosnak a szélben. Egy magányos kutya heveredik mellénk mintha őrizni szeretné álmatlan álmunkat, mert töltekezünk mind a ketten, sőt a kutyát is beleértve hárman a pajkos tavaszi napfényben. Mi ketten egymást átölelve gondtalanul pihenünk az apró virágokat bontó mezőn, néha füstölő illatot hoz a szél... Egy Béke Sztúpa őrködik nyugalmunk, és a táj rendíthetetlensége mellett. Aztán az eb megunja passzív semmittevésünket, és odébb áll, hiszen egy turista csoport érkezik, lehet remélni egy pár finom falatot... Igen ez boldogság! Múló emlék a párom által elfogyasztott májgombóc leves, és az általam szétcincált hagymaleveses cipó... csak békés emésztésük emlékeztet az Éden Étteremben elfogyasztott könnyű ebédre... A cipó amely darabkáiból Kedvesem is kivette a részét, és arcán boldog mosollyal tüntette el. A tegnapi est emlékei, melyek még elevenen élnek, gyors pörgő ritmusok, villogó meleg fények, barátok, ölelések, a tánc csodálatos harmóniája, a coctailok remek zamata... Nem zavarják harmóniát, sőt kiegészítik azokat, valós emberi szintre hozzák le létezésünk szép pillanatait, mint egy rózsacsokor illata, amely nem megtartható, sőt emlékbe el sem tehető. A pillanat szépsége, a mulandóság ünnepe, mint ahogy lemegy a nap, és hűvös lesz a pokrócon. Igen ez boldogság! Vagy az idei év első bénázó ijászkodása, amikor az első lövéssel a szénabála egyetlen egy lyukába küldi az ember a frissen készített nyílvesszőjét, visszaszerezhetetlenül... A naplemente hazafelé, amikor az út ahány kanyart vesz mindig más arcát mutatja, sőt ha egy pár másodpercre nem figyelünk oda, rögtön átalakul az ég alja... Egy két előzés az autópályán, és már nem is látjuk a lenyugvó Napkorongot, csak a fények játékát... Igen ez boldogság! Vagy a közös fürdőzés egy kád forró illatos vízben, egymást lemosdatva, megtárgyalva az élet dolgait, melegíteni a másiknak a törülközőt... Vagy a pillanatok amikor a fényképezőképekről letöltjük a fotókat, néha elszörnyedve, néha méltató megjegyzésekkel, milyen jól is sikerült ez a kép, vagy mennyire jól nézel ki ezen a képen... Igen ez boldogság! Vagy egy esti gesztenyepüré sok tejszínhabbal, közösen elfogyasztva, egy fárasztó élményekkel teli nap után... Igen ez boldogság! Igen csak ennyi kell hozzá, apróságok, pici szépségek, emlékek, melyek mindig velünk maradnak ha úgy akarunk dönteni, és nem lökjük őket a reménytelenség mocsarába, hanem mindig új nevet adunk a pillanatoknak, az érzésnek, melyek belőlünk fakadnak, és újra és újra megéljük őket. Ám ha temetjük őket, feledjük közös útjainkat, élményeinket, akkor mennek a mocsárba azok a szép dolgok amik a mieink... és reménytelenül elnyeli őket a semmi... Ám ez csak rajtunk múlik.

Boldogság definicíó III.

Megint átsuhan rajtam a kérdés. Mi a boldogság? Mi az ami tényleg számít a világon? Szerb jegyvizsgálók által hozott nyers hús, csevabcsi amit meg kell sütni, és közösen elfogyasztani? Jó étvággyal egy másik néppel, akiket elméletileg utálni kellene? Pedig ők is emberek, szeretetre és gondoskodásra vágynak. Valakire aki megsüti a húst amit hoztak... Közelebb kerültünk egymáshoz? Azt hiszem igen, nem értettük egymás nyelvét, de szép pillanatokat éltünk meg együtt. Vagy a patak amelyet a "Kedvessel" együtt fedezünk fel, amely a korai tavaszon dús mohák között csacsog szerelemet, és vágyat, néha mint szeméremtest búvik el a habok és mohák között? Pedig fúj a szél, és az árpilisi eget felhők takarják, hideg van. Kedvesed kezét gyömöszlöd a kabátod zsebébe némi melegért, hogy melegítsd, mert ez így jó nektek... Fotók mely idétlenek, a "Kedves" macis kapucnis pólóban pózol, vagy én magam meglett férfiként kuporgok barlangok tövében, vagy idétlenkedek patakon átkelve... Vagy amikor a "Kedves" ragadja meg a slusszkulcsot, és autózik veled, és nyomja a gázt, élvezi a lóerőt a kilométereket, és rá bíztad magad, mert tudod jó... Mert is, istenien vezet és jobban megbízol benne mint önmagadban? Vagy az ebéd a "Kedves" édesanyjánál, aki miattad süt pogácsát... Ahol a párod testvére is ott van a kedvesével, és nincs vita, maximum csak évődés, élc, és humor. Csodás pillanatok ezek! Köszönöa m mindenkinek! Élvezem, és eltelek velük, mint tavaszi rét a záporral, mint a bércek a hóval, mint sivatag a langy szellővel mely dűnéimet fodrozza... Szépek ezek a pillanatok, áldás érte mindenkinek aki részt vett bennük. Igen volt ölelés és csók... Volt csodálatos közös teázás, és összebújás. Volt reggel és reggeli, volt autózás és közös hajnal hasadás... Volt palacsinta, és masszáz... Volt közös fürdés, és fürdetés... Volt minden amit élő ember tiszta szívvel kívánhat az élettől, ami nem anyagi nem valós csak megfogatlanul szép, mert leírhatatlan, mint egy napfelkelte, vagy egy csodás pillanat... Köszönöm Kedvesem!

Zágráb... az örök szerelem...

Furcsa gondolatok járnak az eszemben... Pár hét híján egy éve, hogy először állt meg a vonat velem Zágrábban. Igen előtte is jártam ebben a kedves kis emberléptékű városban, akkor éppen utat szerveztünk Velence felé, nem tudtam még, mennyi éjszakát fogok itt eltölteni még. Az első utunk sem volt zökkenő mentes, főleg az első út volt étkezőkocsisként, ráadásul szakácsnak osztottak be, engem aki még egy rántottát sem tudott megcsinálni, mert nem szeretem. Szóval a kollégával végig küzdöttük az utat... Ő a pénztár géppel, én az előre elkészített ételekkel.. Aztán megláttuk a szállást, és lépcsők vezettek a mélybe, már láttam egy szuterén helyiség ódon szobáját, dohszaggal belengve, emeletes ágyakkal szegélyezve... Mindenre fel voltunk készülve csak a valóságra nem, egy tündéri kis helységre, amelynek kertkapcsolata van, mindennel felszerelve amire egy megfáradt utazó vágyik... Aztán több időt töltöttem el ebben a városban. Megismertem a pályaudvar melletti a föld alá elbújtatott plázáját, a belváros hangulatát. az ó város csodáit... Magával ragadó forgatagát... Több kollégával jártam itt, volt akivel buliztunk, volt akivel csak a vonat visszaindulását vártuk. Olyanokkal bejártuk a piacot, süteményt ettünk régi kis cukrászdákban, megkóstoltuk a helyi sülteket, köszönet nekik! Velük elvegyültünk a lüktetésben, az életben amit ez a város ad. Nincsenek magas épületek, max. háromszintesek, hozzák Pest hangulatát a zsúfoltság nélkül. Nincs kutyagumi, sem vizelet... csak a tiszta utcák mint tőlünk nyugatabbra... Jó itt lenni...

Boldogság definícó II.

Boldogság e, ha egy négynapos külföldi út előtt a Kedveseddel tölthetsz húsz percet a napsütötte Városligetben... Egy könnyű séta, a tavaszi napfényben, a még kopasz fák között, ám már van amelyik virágot bontott, és áldott állapotban lévő menyasszonyként áll a temetési menet mellett, frissen és üdén mint a jövő ígérete, mely könnyedén legyűri a bánat dőreségét. Boldogság e, ha amikor a padon a Kedvesed az öledbe ül, és a lepihenő nap ajándékozza meg glóriával, átsütve hajszálai kusza tincsein. Aranyló fénysugarak szikráznak a feje körül. A szellő sem mer tolakodó lenni ezen meghitt pillanatokban. Megszűnik a világ, a pad még télről őrzött hidegsége, a Dózsa György út állandóan mormogó zaja, a kutya sétáltatók harsány kiabálása, csak ketten vagyunk pillanatokig, szavak, tettek nélkül. Gyönyörködünk egymásban. Még az egymástól távol ültetett Árvácskák is közelebb húzódnak a párjukhoz, hogy megmerítkezhessenek ezekben az égtől jövő pillanatokban. Nem a vágy és a szenvedély pillanatai ezek, hanem a harmóniáé, a megértésé... Nem a hormonok diktálnak a pillanatban, hanem a szeretet mely olyan mélyről tör elő, hogy megáll az idő... Szeretem, és tisztelem ezeket a pillanatokat melyek életünkben csak apró lenyomatokat hagynak, de olyan mélyen, mint egy mélytengeri árok, ahová csak pillanatokra van lehetőségünk belátni. Köszönöm Kedvesem ezeket a pillanatokat melyek miatt érdemes élni....

Boldogság definíció.... I.

Mi a boldogság, nem spirituális értelemben, filozófiailag vagy pszichológiailag kifejezve... Egy álmos eseménytelen út utolsó hajnalán jó beszélgetés egy régi új baráttal? Egy lilás rózsaszínes napfelkelte a határátlépés után, ami annyira szép és harmonikus, hogy véteknek érzed elővenni a fényképezőgépet. Mert tudod, ezt a pillanatot teljes pompájában nem tudod megörökíteni, az csak silány másolat lesz... A nyulak bolondozása a mezőn... ez egyik bámulja a vonatot, a másik versenyt fut vele, a másik mélán tova ugrándozik a serdülő vetésen... A szarvasok, őzek legelésző csoportjai a hajnali párában, csodálkozó vagy éppen riadt tekintete a vasszörny felé amely ártalmatlanul robog el egyszerű kis életük peremén... A "Kedves" álmos reggeli hangja..., mely még magában hordozza az álom édességét... Reggeli zöld tea... Mozart golyó, bécsi emlék.. Öltözés, készülődés, a találkozásra, egy parfüm illata... Egy doboz Toffie a vázának döntve, örül majd a "Kedves"... Egy magányos autózás egy autópályán amikor fáradt vagy, ám élvezet ahogy a gép falja a kilométereket, az otthon hagyott pendrive miatt csendes autórádió... Ebéd a vértes alján, remek húslevessel mely gyógyító írként csordogál a torkon le... Majd azt azt követő szaftos csülök... Pillanatnyi pihenés egy hintaszékben.... Rég látott sok emléket hordozó kerékpár előkerülése, tisztítása... Második ebéd, egy isteni pörkölttel, fekete teával melyet csak neked vettek... Gesztenyepüré, tejszínhab pamacsokkal, hármasban elfogyasztva, anyjával és lányával... Aztán a "Kedves" veszi át az autó kormányát, én elnyúlok a jobb egyben, száguldó ismerős tájak, megnyugtató dinamizmus ahogy ő vezet, már andalító fortimissimo. Imádok mellette ülni, csak nézni a tájat. Egy öreg platánsor, melyet már az előtt imádtam, hogy Őt ismertem volna. Anekdotázás régi "Trabis" emlékekről egy bukkanónál, ahol most Ő is gyorsít. Egy régi temető, ahol mindig örül ha megfordulunk, furcsa iróniája a sorsnak... Egy meglepetés előkészítése körüli bonyodalmak, melyek édes várakozást hoznak a holnappal kapcsolatban... Még szép tulipánok... Egy meleg szoba... Egy közös fürdőzés édes fehérborral, mely közben régi sérelmek, haragok oldódnak, elengetődnek, átformálódnak, homályba vesznek, erejüket vesztik... Egy masszázs, mely gyógyulást hoz, egy fájós lábnak, és terelik vissza szorgos és figyelmes kezek a megfelelő útra. Szép érintések, melyek nyomán elszállnak fájdalmak és gondok. A harmónia és a szeretet pillanatai... Egy közös teázás, keleti ízek, citromosan, édesen... Aztán másfajta érintések... Közös vacsora 22 óra tájban... Összebújás, pihentető alvás... Egy nap boldogság pillanatai melyek összefolynak, mint hegyi patakok egy nagy folyóba. Tartanak az óceán felé, örömmel, és várakozással... Köszönöm, Kedves...

Éjszakai étkezőkocsi… (Vers 003.)

Vonatunk, az éjszakában robog, Kint a setét éj kísértete szorong. Hideg fény festi arcunkat az üvegre, Ráncokat az éjnek, és a kilométereknek. Fakók az arcok, jobbra és balra figyelnek, Tekintetek kerülik egymást sietve. Otthon hagyott álmok, vágyak, Családok, Kedvesek kísérnek. Megannyi távoli szépség, Csak ne jönne annyi kétség… Üres a terem, a vendégek alszanak, A hálókocsik mint inkubátrok, Altatják a népet, akik most nem henyélnek. Kihűlt a tűzhely, nincs más csak kattogás. Csattannak a kerekek a sínek végén, Hogy egy új acélkígyón haladjanak elébb. Hűtő morog, a légbefúvó ordít, Csendet kíván az éj, Ám az meg nem adatik. Csak a magány mély tárnái, Nyelik a lelket napnyugtától, pirkadatig. Nincs semmi a tájból, csak mély sötét, Apró fények a szemzug csalóka körén. Egyre hosszabbak az esték, Gyorsan, hívatlan köszönt be a sötétség. Savanyú sörszag árad, egy utolsó vendég, A pohár alján némi komlós lepedék. Nézem játékát a löttynek, Ahogy ide-oda vándorol a zötykölődésben. Töprengek rajta, elmosogatom, Aztán hagyom… Nem kér senki kávét, sem teát, Tétlenkedve terülök tovább. Tudom, egyszer megérkezek én, Emlék lesz az éj, mely most kísért. Bakra áll a vonat, elhagyom őt, Keresem Kedvesem aki számomra az „Ő” Leszámolás, tortúra, mi egyéb, Hamar túl leszek rajta én. Húzom a bőröndöm a kapualj felé, Zörgök mint harckocsi a bázis felé. Hol szeretet vár, nyugalom és fény…

Egy túlkoros 1.2-es…. (Vers 002)

Használtak vagyunk, Nyomnak a kilométerek Gazdák, akik tapostak minket Hosszú utakon át. Gázoltunk sáron, és füveken át, Égő csikk esett az ülés alá… Kéklő metálfényezésünk kopott már, Zörgünk is egy kicsit talán. Aszott az anyag, a műanyag, fényét vesztette már. A szilikont is elnyeli mélyre. Alig csillog, csak ha nap fénye úgy esik. Szívünk a motor, azonban a régi, Nyeli az utat, mindegy, hogy pálya Vagy zsákfaluba vivő márga… Ha érezzük, aki a kormányt markolja, Szeret, és szíve velünk együtt dobban, Nem vágyunk baldachinos ágyba, Csak kemény aszfaltra. Esszük a kilométeretek hűségesen, Védve a bennünk utazó életeket. Mi még tudjuk feladatunk, Óvjuk a kormányzó kezet, A kart, és a szívet…. Ám ha a szív, másfelé tekint, Apró olajcseppet hullatunk, Nehéz megválni attól akit óvtunk. Fakó fényszórókkal látjuk ám, Az 1.6-sok, 2.0-sok sorát. Injektor, turbó, perdülésgátló, Mind elegáns, és hívogató… Ám mikor cserben hagy a pályán, A számítógép programja, Felülír téged, és közli a tied a probléma. Mi ilyenkor elsüllyednénk, porlasztónk Érted utolsókat lehel, megadva magát A fizika törvényeinek. Ezt nem írhatja semmi felül, sem Racionalitás, ész vagy program. Hiszen szívunk és robbanunk… Mi érted megyünk. Igen, isszuk a benzint, mint alkoholista a szeszt, Ez erősít bennünket, hogy elérjük a célt, Mámorosan Veled… Legyőzve kilométereket, Védve téged, esőtől, hótól, Meleget lehelve a hideg napokon. 1.2-ek vagyunk, belőlünk a legtöbb, Hivalkodás nélkül, csak kötelességből. A kötelesség mely szeretetből fakad, És nem átok, hanem vágy! Mely alvázból fakad… átjárja Egész fém testemet, örvend… Mert van kit vinne… Mosolygok a nagy vasakra, kiket Csak luxusból nem szeretetből választanak, Az országút igazi szeretet Királya én vagyok!... Maradok, míg a bontó fel nem emészt… Ám utána is szárnyalok, mint sas a végtelenben, Mert enyém a szeretet…

Rózsalevelek a szemetesben… (Vers 001.)

Öt szál virág, még majdnem bimbók, Rózsák lilában, egy ágy mellett, Várják, hogy örömet adjanak, és csodát. Félhomály van, csak mécsesek remegő lángjai simítják a meztelen testet…

Csepp hullik vissza a vázába, Egy rózsa indul küldetésbe, Ismeretlen tájakra, völgyekbe, csúcsokra. Pőre bőrt érint a szirom, lágyan, Hívóan, mint holdvilág a mezőt… Gyönyört ígér, és vágyat az érintés, Lassan végig zarándokol A legszentebb Caminón, Jupiter álmaiból származó lapockán, Minerva alkotta gerincen, Megannyi szentélye a csodának, Reménynek, beteljesülésnek. Átlibbenek a halmokon, Melyeket Hermész orzott el az Olympusról, Mély völgybe le, melyek titkait, Még Vénusz is irigyli… Suhan egy csípő ívén át, Meglelni a nyak nemes vonalát. Keresik a szirmok a száj ívét, A szemöldök álomszép szerpentinjét. A hajkorona előtt elidőzik egy kicsit, Tisztelve az éket, mely minden nőt nemesít. Kalandozik újra mindenfelé, Apró bársonyos érintésekkel fedez új csodát. Törékeny kézfejen, Áldott ujjakat, pihéket a karon, Ráncot a hónaljban. Világító toronyként ragyogó anyajegyet, Hogy ebből a nőből is anya legyen. Megteszi ezeket az utakat, Ezerszer, egyszer sem ugyan azt a sémát követve. Erószt hívja és kéjt, melyet egy ilyen érintés remél. Szítja a vágyat, a sóhajt a beteljesedést. Majd szirmait hullatja egy testre, Melytől csodát remél… Átadja szirmait, megannyi bársony csepp, Ám a vágy nem jön. A Kedves aludni kezd… Lassan veszi a levegőt, tán már unja is már, A férfit, aki varázslatot tenne már. Hullanak a szirmok egy ígéretre, Ám a lélekzet akadozik, nem Amor a nyerő Hanem Hüpnosz a győztes, Mélyálomba ringatja a Kedvest. Hullanak a szirmok, Mint szép lila őszi eső, Folynak le a női testen, Mint rózsaszín könnycseppek. Méltóbb véget reméltek a szirmok, Melyeket bimbóról szakított egy álom. Hullanak a szirmok, Hevertek szanaszét az ágyon, Elárvult ígéretként egy nászhoz. Borult egy pohár, Mélytüzű borral a kelyhében, Csordogált forró vérként a szekrényen… Elvérzett vágyak, csodák csatatere, Véráztatta lett a vége… A szirmok egy fonott kosárba kerültek, Hogy másnap egy fürdő vízébe merülnek. Egy közös merülés a vágyakba, Remény melyet új nap áldása hozhat. Aztán jött egy borús reggel, Melyet a feledés homálya lepett el. A szirmok a szemétbe hullottak, Nem sikoltottak, csak csendben sírtak… Hullanak a szirmok a végzet felé, Emlékük nem tudom megmarad e még…

Kuponos hétvége egy Miskolc Tapolcai "hotelben"

Nos ez nem panaszáradat lesz, mert kikacagtuk a világ ezen nyerészkedő, mosolytalan borsodi, balga kiszolgálóit. A mosolytalanság Szépasszony völgyben fogott kezet velünk először... Két pincénél is jártunk, ahol kedvenc vörösborunkkal a Turánnal nem tudtak szolgálni, eladni, kimérni vagy bár mi... Aztán a harmadik pincében felhangzott a nemes szózat, van... "ekkor jöttek a gondok a megszokás blokk, az unalom és még valami más, ez a szevasz tavasz csak az utolsó felvonás" - mibe töltse a pincemester a kiválasztott cseppeket... Mi voltunk Kedvesemmel, az egyetlen vendégek a hatalmas szépen berendezett pincében, amikor a borokat rendeltük, nem tudta a tulaj, hogy vannak e hordócskái, amikor a zsíros kenyeret, nem tudta van e kenyere... az már csak mellékes volt, hogy az itallapon kínált kékszölő szörpből nem volt... Több mint 5000 forintot hagytunk ott mosoly nélkül... Tudom ez még Heves megye... de tényleg ez lett a magyaros vendéglátásból? Aztán megérkezünk Miskolc Tapolca egyik jónevű szállodájába, ahol kínosan vigyázott mindenki, hogy ne mosolyogjon... először a drágábbnál drágább parkolásokat ajánlották, aztán mikor nem jött be, kiderült van a szállodának ingyen parkolója is... kamerával megfigyelt, majdnem zárt udvaron... A csomagjainkat senkinek sem jutott eszébe felvinni a szobába... "A Miskolctapolca szállás apartmanjai nagyon olcsóak. Felszerelt konyhával rendelkeznek, sokuknak saját kertjük is van. A családbarát barlangfürdő szállás kisgyermekes családok igényeit kielégítő szolgáltatásokkal rendelkezik. Mindenhol tiszta fürdőszoba, ingyenes internet hozzáférés és díjmentes parkolási lehetőség várja a vendégeket." Szállodánk ***-os és ****-os kategóriában kínál szálláslehetőséget. Aztán a szoba fürdőszobájában kellemes csatorna szag fogadott, felidézve a hetedik kerületi nyári élményeket... Aztán az ágyak elhelyezése amely két nyugdíjasnak maximálisan megfelelt volna, hiszen ha az egyik közeledni próbálna a másikhoz, akkor az aktív fél eltűnt volna a két ágy közötti hasadékban :-) A csúcs azonban a vacsora volt, amelyet egy ízléses, a hetvenes éveket idéző étteremben tölthettünk el, amelynek csak a táblája jelezte, hogy első osztályú... a hölgy az óvatosan megrendelt buborékmentes ásványvizet, kupak nélkül szolgálta fel, majd mikor ezt nehezményeztem, gyorsan visszafordult... Amelyért majdnem annyit sikerült fizetnünk, mint a "Flying Hamburg" expresszvonaton, csak ebben az étteremben nem volt ablak, és így bőségesen áradt az ételszag a chaffingek irányából... A víz hideg volt a barlangfürdőben, a rozmárok is menedékjogért álltak sorba a kanadai nagykövetségen, a lángosos hölgy is rettenetesen vigyázott, hogy ne hogy mosoly kerüljön az arcára... Kár, hogy ezt az információt nem sikerült megosztani a parkban cserkelő mókusokkal, és rigókkal,ők erről mit sem tudva vidámkodtak ingyen..., és voltak tisztában azzal, hogy bő két liter Turán vörösborunk van, kólánk, baracklevünk és egy doboz Toffei-nk....

Az infraszauna csak kettőnkre várt,akár a bevált finn szauna is, a hátsó medencével, és élveztük az életet, szaunáztunk, fürödtünk, tepidáriumoztunk, és újra szaunáztunk... és fürödtünk... Kettesben voltunk senki sem volt rajtunk kívül... miénk volt minden...

Vacsoráztunk, mosolyogtunk az ásványvíz árán... Sétáltunk a parkban, gőzölgő tavak mentén, megöleltek minket a fák árnyékai, még a mókusok is integettek odvaikból... Aztán a Kedvesem testét rózsabimbók cirógatták álomba, majd a rózsákból szirmok lettek, és borították el hamvas zugait, völgyeit... Aztán álmodtunk szépeket... kis nyulakról, családról, sírig tartó szerelemről... Ölelések, sóhajok, vágyódások... a közös jövő reményében. Idétlen film a tévében... Gyors Skyplás az ismerősökkel, rokonokkal... Miénk volt az éjszaka... Aztán másnap eljöttünk... kérdés, milyen volt, hogy éreztük magunkat... nem volt. :-) Mi jól, csak kuncogtunk, mint annó Poroszlón... Ha mi jól akarjuk érezni magunkat, egymást kevés ilyen hatalom :-)

Üdítő volt Mezőkövesden a Turul étterem, ahol tényleg vendégül láttak minket... mosolygósan, kedvesen, nem a pénzünkért, hanem mert vendégek voltunk... Köszönöm!

Igen, nem tud a világ összefogni ellenünk, mert mi ketten vagyunk, a világ meg csak egyedül, és azt is csak pillanatokra... Kisüt a nap, és átvarázsolja a világot, épp ahol vagyunk, mint Óndon, vagy Latorvár alján... ezer ajándékkal, szép pillanatokkal,csodákkal, lámpaoszlopba bújó cicákkal...

SzerelemÜnnep!

Az egyik kedvenc filmebi mondásom mindig az volt fiatalon : -Az évek senkit sem tettek bölcsebbé, csak öregebbé. Fiatalon azért tetszett mert egy kicsit fricskának éreztem a nagy élettapasztalatokkal a, most meg azért tetszik mert rájöttem tényleg igaz... Nem régen múlt el Valentin nap, vagy ahogy felénk nevezik Bálint nap. Már csitulnak a kedélyek amelyet ez az amerikából átvett ünnep okozott környezetemben. Természetesen vannak ellenzők és helyeslők. Ki vérmérséklete szerint ad reakciókat. Azt hiszem mind a két félnek igaza van, a saját szemszögéből. Az ellenzők egyik kedvenc mondása, majd akkor tartunk Valentin napot, ha amerikában megünneplik a Búsó járást... aminek kicsi a sansza lévén kevés a subás sokác srác van azon a kontinensen. A másik nagy viharokat kavaró új szerzemény a Hallowen ünnepség... Erről a neves ünnepről még mit sem tudtam, amikor a hetvenes évek végén, az augusztusi melegben kapitálisra nőtt úri tökökre vadásztam a nyirádi kukoricásban. Mámorító érzés volt amikor Mariskanéni, engedélyt adott egy egy ilyen példány megfaragására, és töklámpást készítettem nagy nagy örömömre, a cocák nem kisebb örömére, mert a belét ők kapták meg desszertként. Aztán közösen kerestünk gyertyacsutkát a pincelejáróban, és már alig vártam, hogy beesteledjen, milyen félelmetesen is fog világítani a fogatlan rémisztő töklámpásom. Akkor még nem sejtettem, hogy társadalmat barátságokat megrázó viták fognak kialakulni a töklámpások körül, leginkább azonban szegény tökök nem tudták... Azóta évek teltek el, felnőttem, elvesztettem egy két hozzátartozómat, átértékelődött a Mindszentek ünnepe. Magam is hozzátartozóimmal ilyenkor felkeressük a sírhelyeket, rendbe tesszük egy kicsit őket, mécsest gyújtunk, és mindenki elmormol egy imát a már távollévőkért... Azt hiszem, ez így is van rendjén a pillanatot, a percet meg kell adni az emléknek, emlékeknek. Mégis úgy gondolom, hogy gyermekként ezeket a veszteségeket, csak kevesen értik, Istennek hála, ők boldogan öltöznek jelmezbe, vagy a fiatalabb generáció tagjai is. Az emlékezés pillanatait felváltja a jókedv a bolondozás, nincs ezzel semmi baj. Idővel ők is másképp fogják megélni ezt a napot. A Valentin napot át kellene keresztelni a Szerelem ünnepnapjává, vagy a Szerelmesek Ünnepévé. Talán akkor mi közép-európai gondolkodásunk át tudná formálni saját arcára. Annyi ünnepünk van, a Fegyveres erőktől, a Munka ünnepén át a Közalkalmazottak napjáig, nem férne el a szerelemnek az ünnepe ezek között? Az egyik talán legcsodálatosabb érzésnek amivel az égiek megajándékozták az embert? Persze lesznek mindig akik akkor és ott éppen nem szerelmesek, magányosak, kiábrándultak. Nem kötelező ünnepelni, sőt saját arcunkra is alakíthatjuk, létrehozhatunk saját tradíciót is. Nem szükséges a kis műanyag bársonyborítású szíveket ajándékozni... Ezen gondolatokat kedvesem édesanyja indukálta, mert bár ő nem szerelmes de a lánya a fia, és azok párjai igen... ő megköszöntött minket. Apró ajándékok, nem giccsek, szívecskék, csak a megemlékezés. Elgondolkodtam ezen a gesztuson, mi is a kedvesemmel elutasítóan viselkedtünk ez ünneppel kapcsolatban, igyekeztünk cáfolni a létét, aztán rájöttem, hogy mi szerelmesek vagyunk, és pont mi ne ünnepelnénk? Nem Valentin nap lesz nálunk, hanem Szerelemünnep! Legyen egy napja ennek a nagyszerű és felemelő érzésnek, amely csak két ember között jöhet létre.

Márciusi Erdély....

Pillanatfelvételek a vonat ablakából gyors egymásutánban követik egymás, mint ha egy diavetítésen ülnék. Most minden, barna...., barátságtalan barna, piszkos sárga és e két szín milliónyi árnyalata hangolja lefelé a lelket... Már nincs hó vidám fehérségével, nincs még zöld dús ígéretével. Csak okkerszínek a narancsos, és pirosas árnyalatok kivételével... Nem tudom eldönteni, hogy az alkony kezd e beköszönni, vagy a mindenütt égő gyom füstje homályosítja el a napot. Kolozsváron még bágyadtan igyekezett erőlködni a napfény, ám a tavasz ígéretét, csak egy rövidujjú pólós lány látványa ígérte a vasútállomáson. Igaz volt rajta egy ujjatlan pufidzseki is. Lépten nyomon égetnek, némelyik falu a távolból olyan, mintha újkori tatárjárás áldozatául esett volna, és a vad hordák, most égetik porig az emberi hajlékokat. A töltés mellett is égetnek, a tűz mellett egy kalapos öregember áll, botjára támaszkodva, és merengve szemléli a lángnyelvek apró játékát, talán fiatalkori hevességén elmélkedve.... Az egyik hátsó kertben egy család nyúlketrec előtt tevékenykedik, a ketrecajtó tárva nyitva, és látszik egy hatalmas nyúl amely vísszintesen mereszti a füleit, mint valami felszállni készülő teherszállító fehér repülő, piros helyzetjelzőkkel... Megérteném ha erről a vigasztalhatatlannak tűnő tájról repülőstartot venne, és vidámabb helyen landolna... Két asszony bandukol a fennsík csupa sár földútján, láthatóan megküzdve az előre jutásért, messze vannak, mozdulataikból az látszik, hogy mindig is küzdöttek, méla megadással, télen a hóval, ősszel és tavasszal a sárral, nyáron a porral... de mennek számomra rejtélyes céljuk felé a kietlennek látszó barnás síkságon... Aztán megakad a szemem egy táblán "Vamzare" (Eladó) hirdeti fennen, három takaros új építésű, teljesen befejezettnek tűnő ikerház terrakotta színű vakolattal, igényesen körbekerített telken. A semmi közepén épültek, közel távolban nincs egyetlen egy település sem, se vasúti megállóhely, se buszmegálló... Milyen megfontolás vezette azt aki ezt az építkezést elkezdte? Két róka pajkosan méregeti egymást egy még lábon álló kukoricás mellett. Meg mernék esküdni egy hím és egy nőstény ravaszdi kerülgeti egymást... ők is érzik a még bujkáló tavasz buja virágbontását. Háromlábú kutya a kert végében... szomorúan szemléli a vonatot amely elzakatol, régen biztos megkergette volna egy darabon, és büszkén kocogott volna vissza vackára, hogy milyen hatalmas valamit sikerült elkergetnie... Macska a tarlón, rezzenéstelenül figyel valamit a talajon, talán valami rágcsáló fészkének a bejáratát, uzsonnában reménykedve... Aztán, mint ha valaki őrült légyottra készült volna, és eszement vágyában tépte le magáról a ruháit rádobva az út menti levéltelen bokrokra, majd visszatérni már nem tudott. A bokrok szégyellik magukat, nem azért aminek esetleg tanúi lehettek volna, hanem mert elcsúfított karácsonyfaként kell némán állniuk a piszkosszürke előesten... Nem ruhadarabok borítják kinyújtott karjaikat, hanem fóliazsákok, nylonszatyrok, és még ki tudja mi nem... Nem a szélúrfi tehet róla, hogy féktelen tombolásában, vad száguldozásában magával ragadott ezt azt... Talán még ő is szégyelli magát, nem ilyen ajándékot akart vinni pajtásainak... Kivájt szemű ház, vakon esdekel, eltűnt belőle a melegség az élet. Még áll, még önmaga egy darabig, de már várja hogy egyenlő lehessen a földdel, ahonnét indult, és ahová egy két évtized után újra megtér... Várja vissza a nyári lurkókat, akik a játék idejére belakták, nevetést, és vidámságot hoztak... Ám a nyári lurkók már megkeseredett kalapos, sapkás emberek, melyek fejfedőjüket mélyen a szemükbe húzzák, és csak az orruk elé bámulnak... Kristályszínű hegyi patak szegődik az ezüstös sínpár mellé, játszani, kanyarogni, helykén és virgoncan, próbálja túlcsacsogni a kerekek csattogását, követ görgetve vetélkedni... Mosolyogtató örömteli látvány, töltekezem is a pillanattal, az élménnyel. Majd sodrása hirtelen lelassul, egy vastag ág mered testébe amelyet mint csiklandozó társat el is fogadna. Ám az ág ölelő karjai között megannyi, talán több száznyi PET palack lengedez... Honnét került oda elmélkedem, hiszen mióta útitársunkká lett a kis patak, nem érintettünk emberi települést? Szégyellem magam, szégyenkezik a patak is...