Éjszakai étkezőkocsi… (Vers 003.)

Vonatunk, az éjszakában robog, Kint a setét éj kísértete szorong. Hideg fény festi arcunkat az üvegre, Ráncokat az éjnek, és a kilométereknek. Fakók az arcok, jobbra és balra figyelnek, Tekintetek kerülik egymást sietve. Otthon hagyott álmok, vágyak, Családok, Kedvesek kísérnek. Megannyi távoli szépség, Csak ne jönne annyi kétség… Üres a terem, a vendégek alszanak, A hálókocsik mint inkubátrok, Altatják a népet, akik most nem henyélnek. Kihűlt a tűzhely, nincs más csak kattogás. Csattannak a kerekek a sínek végén, Hogy egy új acélkígyón haladjanak elébb. Hűtő morog, a légbefúvó ordít, Csendet kíván az éj, Ám az meg nem adatik. Csak a magány mély tárnái, Nyelik a lelket napnyugtától, pirkadatig. Nincs semmi a tájból, csak mély sötét, Apró fények a szemzug csalóka körén. Egyre hosszabbak az esték, Gyorsan, hívatlan köszönt be a sötétség. Savanyú sörszag árad, egy utolsó vendég, A pohár alján némi komlós lepedék. Nézem játékát a löttynek, Ahogy ide-oda vándorol a zötykölődésben. Töprengek rajta, elmosogatom, Aztán hagyom… Nem kér senki kávét, sem teát, Tétlenkedve terülök tovább. Tudom, egyszer megérkezek én, Emlék lesz az éj, mely most kísért. Bakra áll a vonat, elhagyom őt, Keresem Kedvesem aki számomra az „Ő” Leszámolás, tortúra, mi egyéb, Hamar túl leszek rajta én. Húzom a bőröndöm a kapualj felé, Zörgök mint harckocsi a bázis felé. Hol szeretet vár, nyugalom és fény…