Egy közösségi oldal margójára II.

A minap jeles női névnap volt, és mivel úgy gondolom, mindenki örül, ha megemlékeznek róla, egy ilyen nyilvános ünnepen, (a születésnapot inkább tartom bennsőségessebbnek, mert ugye nem mindenkinek tudjuk a születés dátumát, főleg hölgyek szoktak rá, érzékenyek lenni) ezért a névnapos ismerőseimet nekiláttam megköszönteni, csak egy pár szóban, nem túllihegve a dolgot, verseléssel, smailkkal, csak egyszerűen. Amikor már a harmadik köszöntőt írtam, tudatosult bennem, hogy három éve minden születésnapon )akiknél ez az adat publikus, névnapon szorgalmasan írogattam ezen ismerőseimnek. Aztán a kis pipán kívül, hogy látta semmilyen reakció. Mindig magánlevelet írok, ne hogy valamelyik féltékeny kedves, vagy ingerlékeny férj esetleg kérdőre vonja a hölgyet, hogy ki ez a "pasi" aki itt köszöntget.... Töprengtem, hezitáltam, vajon miért is alakulnak így ezek a régi kapcsolatok, akikkel régen még együtt buliztunk, esetleg közösen dolgoztunk, vagy jártunk iskolába. Fölmerült bennem, lehet, hogy ezeknek az embereknek esetleg kényelmetlen, sőt talán zaklatva érzik magukat, hogy én itt csak úgy írogatok. Az biztos, hogy nagyon nem örülhettek neki, mert nem volt rá reakció. Ekkor azt a döntést hoztam, hogy egyszerűbb lesz mindkettőnknek, ha ezt a látszatkapcsolatot, amely talán csak statisztikailag mutat jól," ...úhh milyen sok ismerősöm van" megszüntetem. Ha három éven keresztül nem sikerült levélben érintkezünk egyszer sem, amely kölcsönös információk átadásán alapult volna, akkor az nem is annyira kapcsolat. Azt hiszem a hibát ott követtem el, hogy ezen gondolataimat megosztottam az oldalon. Nem gondoltam volna, hogy ekkora lavinát indítok el... Nem Istent tagadtam meg.... Sok érdekes hozzászólás érkezett a bejegyzéshez, haragról, dühről. Nos egyiket sem éreztem, csupán konstatáltam az érdektelenséget... Nem vezérelt sem bosszúvágy, sem büntetési hajlam. Hiszen nincs miért, a közöny és a közömbösségre nem lehet revansot venni, meg nincs is rá szükség. A leginkább drága barátom levele lepett meg, valami Lázár Ervin nevezetű, gondolom modern mesemondó szösszenetével, amelyet sajnos többszöri elolvasás után sem tudtam teljesen jól értelmezni, ennek az ügynek a kapcsán... Ezen döntésben nem a már nem szeretlek érzés volt benne, hiszen ha szeretném akkor rendszeresen találkoznánk, beszélgetnénk telefonálnánk, tudnánk egymás gyermekeinek a nevét, stb. Ezek olyan halott kapcsolatok voltak, mint a mobiltelefonban az olyan szám, amelyet már nem fogunk hívni, hiszem, már nem rendelek hetente hidegtálat, vagy hangosítást a rendezvényekre.... Elmúlt pillanatok kavicsai ezek a kapcsolatok, és talmi értékként hurcolhatjuk a hátizsákunkban őket, kellemes illúzióval kecsegtetve önmagunkat, ám azt vesszük észre, hogy a zsák egyre jobban lehúz, egyre nehezebben haladunk, egyre nehezebb új kavicsokat tenni a zsákba... A mesékre még visszatérve, nekem Benedek Elek meséi jobban bejönnek, amikor a legkisebb fiú elindul, hogy megszerezze a királylányt, a kezében az ördög három aranyhajszálával, legyőzi a sárkányt, és rend van a világban... és boldogan éltek amíg meg nem haltak...