Egy túlkoros 1.2-es…. (Vers 002)

Használtak vagyunk, Nyomnak a kilométerek Gazdák, akik tapostak minket Hosszú utakon át. Gázoltunk sáron, és füveken át, Égő csikk esett az ülés alá… Kéklő metálfényezésünk kopott már, Zörgünk is egy kicsit talán. Aszott az anyag, a műanyag, fényét vesztette már. A szilikont is elnyeli mélyre. Alig csillog, csak ha nap fénye úgy esik. Szívünk a motor, azonban a régi, Nyeli az utat, mindegy, hogy pálya Vagy zsákfaluba vivő márga… Ha érezzük, aki a kormányt markolja, Szeret, és szíve velünk együtt dobban, Nem vágyunk baldachinos ágyba, Csak kemény aszfaltra. Esszük a kilométeretek hűségesen, Védve a bennünk utazó életeket. Mi még tudjuk feladatunk, Óvjuk a kormányzó kezet, A kart, és a szívet…. Ám ha a szív, másfelé tekint, Apró olajcseppet hullatunk, Nehéz megválni attól akit óvtunk. Fakó fényszórókkal látjuk ám, Az 1.6-sok, 2.0-sok sorát. Injektor, turbó, perdülésgátló, Mind elegáns, és hívogató… Ám mikor cserben hagy a pályán, A számítógép programja, Felülír téged, és közli a tied a probléma. Mi ilyenkor elsüllyednénk, porlasztónk Érted utolsókat lehel, megadva magát A fizika törvényeinek. Ezt nem írhatja semmi felül, sem Racionalitás, ész vagy program. Hiszen szívunk és robbanunk… Mi érted megyünk. Igen, isszuk a benzint, mint alkoholista a szeszt, Ez erősít bennünket, hogy elérjük a célt, Mámorosan Veled… Legyőzve kilométereket, Védve téged, esőtől, hótól, Meleget lehelve a hideg napokon. 1.2-ek vagyunk, belőlünk a legtöbb, Hivalkodás nélkül, csak kötelességből. A kötelesség mely szeretetből fakad, És nem átok, hanem vágy! Mely alvázból fakad… átjárja Egész fém testemet, örvend… Mert van kit vinne… Mosolygok a nagy vasakra, kiket Csak luxusból nem szeretetből választanak, Az országút igazi szeretet Királya én vagyok!... Maradok, míg a bontó fel nem emészt… Ám utána is szárnyalok, mint sas a végtelenben, Mert enyém a szeretet…