Egy rock koncert margójára...

Köszönöm kicsi Kedvesem a tegnap estét. A vége tetszett a legjobban. A mondatod amelyet végre ki tudtál mondani, megmelengette a szívemet. Egyszerű és szép szavak voltak, nagyon nagy utat tettünk meg érte, hogy Te ki tudd mondani, és én eltudjam fogadni... Azt hiszem azonban megérte... Rosszul kezdődött az este... egy fiatalos, kamaszos, nem átgondolt vélemény nyilvánítással kezdődött, ami nagyon megdöbbentett... pont egy olyan emberi lénytől, akit talán a legjobban szeretek a világon. Mintha ősi családi átok ülne rajtunk, nem tudunk osztozni a másik ember örömében. Igyekszem, igyekeztem ebből a karmából kitörni, dicsérni és értékelni utódaim teljesítményét. Még akkor is ha az én világomban ezek teljesen értéktelenek, de láttam és éreztem, hogy számukra fontosak ezek... Velük lelkesedtem, mert tudtam mennyire fontos ez a számukra. Ám amikor számomra egy fontos életeseményt szeretettem volna megosztani, degradálást, és negatív gondolatokat kaptam viszonzásul... Megosztottam ezeket a gondolataimat fiammal, de annyira fájt az a hihetetlen gyűlölet ami sugárzott közben a szeméből... Egy pár héttel ez előtt nehezményeztem, hogy az internetes megosztásaim közül csak két embert hiányolok, aki "tetszikelné", erre jöttek a csípős megjegyzések... Tudomásul vettem, megértettem! Nincs sem időm sem energiám arra, hogy meggyőzzem őket, hogy felemeljem, megértessem velük az élet szépségeit, és nagyszerűségeit... Volt rá egy pár évem, nem sikerült, megmaradtak a lehúzós, negatív világban, pont ami elől elmenekültem, nincs szükségem ilyen gondolatokra... élni szeretnék a saját világomban. Megértem az őket érő hatásokat, azt ezt nyújtó kényelmet.... Elfogadom. Főleg mikor csak az anyagiakért fejőstehénnek néznek, érzelmek nélkül, néha azt gondolom, talán nem az ő hibájuk... Nem tartottam őket terrorban (mint engem a szüleim), szabadságot és elfogadást igyekeztem adni nekik... Nem tudtam, ez az én kudarcom... Csak egyszerűen, nagyon fáj. Nem vártam el a tiszteletet, csak a tiszteletlenséget nem értem. Persze lehet, hogy ez a "22-es csapdája". Majd jött a másik csapás... Kedvesem mondta, hogy hívjak fel valakit... Majd közöltem, nincs benne a telefonomban... erre közölte ne legyek már olyan. Nem rá haragudtam... Hanem a helyzetre, tavaly voltak az életemnek nehéz pillanatai... Jól esett volna egy két baráti szó, sokan nem voltak erre képesek... Hát így más polcra kerültek, mindenki a helyére... Nincs harag, csak tapasztalás, ismét egy ember volt közelemben akinek kisírhattam a vállán magam, elmondhattam a fájdalmaimat, pont olyas valaki akitől nem vártam. Itt és most köszönöm Neked Attila! Miért kellene megőrizem olyan emberek számát a telefonomban, akik amikor lehet hogy nem a legjobban vagyok, eszükbe se jut felhívni... Felejtősek! Nem fogom visszaadni a kölcsönt, ezen én már túl vagyok, de azon is hogy számítsak rájuk... Aztán jött némi poénkodás a telefonomban szereplő névvel... szerintem T-Rex (már mint Törpe Rex) poénos volt... szerinte nem... :-) Szóval így indult az este... Elindultunk a Hunnia Bisztróba a Reggie Csökkentés koncertjére. A pultos lány nem volt a toppon, nagyon szeretett volna máshol lenni, és kevesebb vendéget, ezt azért a tudomásunkra is adta... :-) A koncert a hangosítás hibái ellenére remek volt. Kedvesem ismerőse remekül énekelt, kiemelkedve az együttes többi tagja közül... biztos ebben volt része Morgan Kapitánynak is, amely kísértete elkísért azt est folyamán :-) Közben azért évődtünk Kedvesemmel... Majd hazaérkeztünk, bebújtunk az ágyba, és akkor hangzott el a mondat, amely annyira szép volt: -Nagyon szeretlek, de ma csak együtt szeretnék aludni veled! Így is lett... Egymást átölelve a legnagyobb szeretetben szunnyadtunk el... Helyén volt minden... a nőiesség, a férfiasság, a szeretet, az elfogadás... Minden helyére került az univerzumunkban... A reggel kóma volt, semmire nem emlékszem, csak a közös utazásra, az élményre, hogy Veled lehetek, aztán homály... Köszönöm, hogy Vagy!

A szeretet ereje... kontra Traxx..

Mi a szeret ereje? Az amit tegnap megtapasztaltam... Egy üres kietlen étkezőkocsi száguld az acélsínpáron Ausztria felé, csak egy magányos férfi van az ablakozott acélszekrényben, aki várja a holnapot a másnapot, amikor a szeretett lényt, újra a karjaiban tartja, de tehetetlen az elválasztó energiákkal, a szétszakítókkal... megadja magát nekik, kötelességtudatból, az út iránti vágyból... nem tudni. Ám ekkor... Egy aprócska lény talán 40 kiló, női szövet, tiszta szeretet... Vágy, odaadás... Megfordított egy nemzetközi vonatot Graz felé, csak mert szüksége volt rám. A vonat 500 tonnáját, a mozdony 7504 lóerejét visszafordította. A Nemzetközi EC csak Kónyig jutott, onnét vissza fordították. Bukott a napidíj, de nem ez volt az első gondolata, hanem hogy ismét vele alszom. Aranyfényű estében száguldott vissza velem a vonat, habzsolta a kilométereket.. mint ha csak felvillant volna Győr, Komárom, Tatabánya... csak Kelenföldön eszméltem... Húzott a haza a szeretet, egy igazi Nő szerelme... 7504 ló erejét legyőzve száguldott a vágya az éteri síkon, váltókat állítva, leszakítva egy jelentéktelen 25.000 Voltos felsővezetéket, némi galibát okozva az alacsony szintű energiákban, egy vonatot visszafordítva megváltoztatva sok mindent... Álmosan fogadott, pihe puha fehér köntösében... Melegítettem teát neki, citrommal, gyömbérrel, beszélgettük, mint mindig ha éjszaka érek haza... Sokat, szép dolgokról... Örömteli dolgokról... Néha feladatokkal teli dolgokról... Majd együtt alvás mint még soha. Éveken keresztül nem aludtunk egymás karjaiban ilyen skat, mintha az utóbbi időben hazatértünk volna... egymáshoz. Éjszaka annyira nő volt... Ezt ő tudja és a mondata is ezt sugározta: -Mikor utazol legközelebb... - Köszönöm a tegnapi napot! Köszönöm az éjszakát! Köszönöm hogy segíthettem! Köszönök mindent! Lehet ilyen hatalomnak ellene szegülni? Egyáltalán kell-e? Ez az igazi szeretet! Érzem! Köszönöm!

Ne ébresztgess sárkányokat...

Pszichológiai szakdolgozat a Skizofréniáról….. avagy, ne ébresztgess sárkányokat. A smaragdzöld mezőt, óvóan vették körbe a csupasztörzsű fenyőfák, a lány finoman felemelte az ágat és ismerkedett a rajta lévő virág szirmai közül kiáramló illattal. Nagyon vigyázott rá, nehogy valami sérülést okozzon a növénynek. Mint aki felelősséget vállal minden érző lény iránt, óvatosan mozgott a természetben. Ez tetszett a sárkánynak. Némán, visszatartva lélegzetét figyelte a lányt. Szinte beleolvadt a környezetébe. Remekül tudta szabályozni anyagcseréjét, bármiből energiát tudott szerezni. Enni csak akkor evett, ha olyan állatot talált, amelyik amúgy is elpusztult volna és nem érzett örömet, mikor ölt. Nem volt hedonista és kegyetlen, mint ahogy azt általában a sárkányokról tudni vélik. A természet és a mágia lénye volt. Mindent tudott, amit sárkányként tudnia kellett. Értette a világot és érezte is! Nem akarta, hogy a lány felfedezze. Rossz tapasztalatai voltak az emberekkel... A lány azonban észrevette a mellső mancsát. Ijedten bámulta a hatalmas karmokat. A sárkány ijedten bámulta a lányt. Nem akart megmozdulni, eddig annyira élvezte a csendet, a békét, a természetet. Négy napja figyelte a bokrot várta hogy kinyíljanak a kis virágok. Szerette a természet kis apró boldogságot sugárzó illatozó teremtményeit. Remélte nem kell sárkányként viselkednie…….. A lány, aki szintén varázsló volt (noha ő nem tudta), meglátta ezt az előtte fekvő hatalmas lény szemében. Elveszett a hatalmas szemgolyókból áradó érzésekben... A pikkelyeken játszó napfény gyöngyházfényében. A tüskék méltóságteljes meredésében a csontos keménységet árasztó erőben, a bölcsességben, és a nyugalomban amely ebből nem csak a fizikai síkon hatalmas lényből áradt... Beszélgetni kezdtek. Vágyakról, tudásról, érzésekről, álmokról…….. Egy emberöltőn keresztül. A sárkány olyan érzéseket kapott a lánytól, mint még senkitől és semmitől, soha. Közben múltak az évszakok, ha tél volt a sárkány enyhe meleget lehelt a lányra, ha látta hogy dideregni kezd, ha forró volt a nyár, akkor a szárnyával keltett hűs áramlatokat... Az idő telt közben, életeiket mesélték egymásnak, érzéseiket... Ám az idő telt, két külön mércével... A lány haldoklott a kedvenc rétjükön. Feküdt a sárkány ölelésében, és rövidre mért emberi élete végén járt. A sárkány tudta, ez be fog következni. Szerette volna, ha pillanatok örökké tartanak, a lelkek megérintik egymást, kéz a kézben, tekintet a tekintetben... A lány utolsó és békés gondolata a virág volt, amit első találkozásukkor tartott a kezében. Milyen szép lenne, ha nem csak vörös, hanem sárga színekben is pompázna. A sárkány hallotta gondolatát, és apró mágiával sárgává varázsolta a virágokat. Megszületett szerelmük gyermeke…..a sárga tulipán. A hiányt, amit a lány hagyott semmi sem pótolta. Völgyeket varázsolt teli sárga tulipánokkal, millió ragyogott előtte, és csak potyogtak könnyei, mind egy egy szeret gyémánt amire annyira várnak a kincs keresők... könnyei lefolytak a föld mélyébe, és kikristályosodtak a szeretet lévén... Ahl az év ezredek múltán a legnemesebb kristállyá váltak, ám senki sem tudja mi a történetük... Sárkánykönnyek a föld mélyében a legértékesebb lelet... mennyi érzelem és szeretet tartja őket össze. Ám ezt csak az igazi beavatottak tudják, és tisztelik igazán. Visszavonult kedvenc barlangjába, ahol a föld mélyén egy melegvizű tó várta. Belecsobbant a tóba, lehunyta szemét, ez volt a legutolsó mozdulata. Várta a halált. A sárkányoknál azonban ez nem megy könnyen. Évezredek teltek ez. A lány asztrális lelkének útját mindig követte. Felépítették a piramisokat, prófétákat feszítettek keresztre, sivatagi zarándokok hirdették az általuk vélt igét. Poklot, és mennyországot ígértek az embereknek. Világok égtek, és közben érző lények szerettek, imádkoztak, vágytak, tették dolgukat, egyszerűen csak éltek szépen a nagy világ megváltó történelem mellett mint szürke kis lények. Ők vitték tovább a világot, a szeretetet a megértést, az elfogadást... Nézte a lány sorsát, akár férfiként akár nőként született újjá... felfedezve vágyakat, kínokat, örömöket és szomorúságokat. Csak figyelni tudott, mert nem tudott résztvevő lenni ebben az őrült körforgásban... Várta a lehetőséget amikor újra együtt lehetnek, emberi testben sok konfliktussal, nem emlékezve a megtapasztalt csodálatos pillanatokra... Az ősmágiáról elfeledkeztek, inkább elméleteket gyártottak, mint a valóságot keresték. A sárkány meghalt. A plafonról lecsöppenő vízcseppek kővé változtatták testét. Lelke felröppent és várta a visszatérést. A sárkánylelkek mindig emlékeznek, nem felejtenek, csak a felismerés pillanatát várják. Majd meglelik egymást, néha ritka helyeken, lehet ez egy kezelő ágy is.... igaz? Kis T-Rex? Neked! Vera!

Egy tábla csokoládé…

Egy tábla csokoládé… Fáradtan érkeztem a munkából haza. A nagymamám -Cukor-, így nevezzük őt a családban - sőt a barátaim is így hívják-, behozza az ebédet. Nem kényszerűségből, hanem szeretetből. Ezt sokan nem értjük, majd egyszer, amikor nekünk is a másik lesz a legfontosabb, és nem önmagunk. Pöffeszkedek a kanapén, mint afféle vezér hím a, nézem a tévét. Jól laktam. Megint megjelenik, hogy elvigye a tányért. Kopott pongyolájában, tele szeretettel. Benyúl a zsebébe: -Hoztam neked egy kis csokoládét. Nem Milka, de a nyugdíjamból csak ezt tudtam neked venni. Letesz az asztalra egy kis tábla csokoládét. Olyan Mézgás, vagy váras hat kockás csokit, amit talán még te is majszoltál boldogan. Kiviszi a tányért. Szerencsére. Elkezdenek potyogni a könnycseppjeim. Kezd lázadozni a lelkiismeretem… A többszörösét keresem, mint az ő nyugdíja, mégsem hoztam szinte soha semmit neki. Ám mikor lement a boltba, eszébe jutottam. Nagyon fáj, hogy ő nekem nem. Sírok, mint egy kisgyerek. Szégyellem magamat. Nem tudom hova tenni, amit érzek. Felkászálódok, és leszaladok a közeli szálloda elegáns cukrászdájába. Kérdezem, mekkora a legnagyobb tálca, ami a boltban van? Akkor azt rakják tele süteménnyel! Viszem haza. Csodálkozik, miért, pont most… -Nem kellett volna, kis Unokám! Nem tudja, valamit kaptam tőle, amit egy tálca süteménnyel nem lehet meghálálni. Most már, nem él. A gyermekeimet is ugyan úgy szerette, mint engem. Most már tudom milyen a szeretet, neki már nem tudok adni belőle. De másoknak igen…

Péntek este egy fotóstúdióban...

Ez nap is úgy indult mint már két hónapja minden közösen telt reggelünk. Azt hiszem a munkám miatt mindketten felértékeltük az együtt töltött pillanatokat... Előtte nagyon sok időnk volt egymásra... azt hiszem ezt nem értékeltük eléggé. Közös reggelizés, hajnali autózások a kedvesem munkahelye felé... Együtt töltött idő így lehet aposztrofálni.... Aztán jött ez a péntek, én egy kicsit kapkodva készültem rá, Ő természetesen már hét elején összekészült a fotózásra... Elmentem eléje, a munkahelyére... hozta magával a benti feszültségeket, kétségeket, fájdalmakat... még egy kinyomtatott papírt is hozott a benti problémákról, és felolvasott a listából, hát nem volt lélekemelő, sérelmekről, fájdalmakról, mellőzöttségekről, meg nem értésekről szóló sorok voltak... Aztán megérkeztünk Újpestre a fodrász-sminkeshez... Ott hagytam, hogy ne zavarjam. Elmentem rózsát venni a fotózáshoz... Egy órán keresztül bolyongtam a virágboltok között a szürke panelrengetegben...Olyan árakon kínáltak virágot, hogy többe került volna egy csokor mint a sminkelés... Így aztán virág nélkül tértem vissza a szépségszalonba... aztán csak ültem megdöbbenve, új frizura, nőcis smink...olyan ajakrúzs, hogy elaléltam... Aztán sétáltunk egyet, csináltam néhány fotót... remegett a kezemben a fényképező gép.. Majd bevonultunk a stúdióba... Kicsivel később megérkezett a fotós... Rendszer vakuk, hátsó súrlófények, záridők, filmérzékenységek, fehéregyensúly, fénymérés... Majd kezdődött a fotózás. Kedvesem segített magán egy kis "Betonnal" (Becherovka+Tonic)... Ruhák, beállások, izgalmas zenék a hangfalból... Jött a Nő! Hihetetlen és lehengerlő módon, a lábai előtt hevert a fotós és én is... Uralata a műtermet, varázsolt, erotikát, szenvedélyt, szendeséget, ártatlanságot, vadságot.. NŐ volt a szó szoros értelmében, kitárulkozott, megmutatta önmagát, exhibicionista, és mégsem... nem volt frivol, vagy közönséges... csak természetes. Ruhákat,jelmezeket váltott, és újabb és újabb arcát adta minden egyes képkockához, mint külön fejezethez... Ámultam, és csodáltam a NŐ-t, akit eddig én annyi más oldaláról ismertem. Láttam aggódónak, féltőnek, kedvesnek, vágyódónak, elutasítónak, kedvesnek, akaratosnak, megértőnek... Ám ezek új arcok voltak.. döbbenetes képek születtek! Négy napja nézegetem őket, nem tudok betelni velük, nincsen még korrektúra, javítás a képeken, csak saját természetességében az én NŐm... Köszönöm ezek a pillanatokat! Köszönöm, hogy részese lehettem ezeknek a jeleneteknek,, és egy másik csodálatos oldaláról ismerhettem meg egy női lényt aki mellett évek óta létezem... Kívánom minden női lénynek, és férfitársamnak, tapasztalhassák meg ezeket a pillanatokat, amikor számukra egy ismert lény szárnyalni kezd, és ámít és csábít minden mozdulatával.. Köszönöm Vera!

Balti tengerparti homok…… (novella 03.)

Balti tengerparti homok…… A Balti tenger parti homok, szinte égette a talpamat, pedig már a nap lemenőben volt, és hosszú árnyákokat vetetett a dűnék tetején megmakacsolt hosszúra nyúlt fűcsomók kusza árnyékában. A Nap már nagyon lenyugvóban volt, mai napig szeretem ezt a pillanatot, mintha a fény mindent szeretne alulról is felemelni. A dűnék aranylottak a fényben, a tenger felett cirkáló baljós felhők mintha egy védőburokként terültek volna a morajló minden titkot tudó és elnyelő tenger felé, földöntúli látomásként….. Ez volt a gyermekkorom, mélabús várakozással teljes nyugodt, és melankólikus képekkel teli ábrándozás, egy hazatérő apáról, - aki háborús hős, a „Tengerek Farkasainak” vezetője (ha ez a fogalom még majdnem 30 évet váratott magára, hivatalosan) – egy anyáról aki elaszott, és az alkoholban keresett menedéket. Egy nevelőnőről aki alig pár ével idősebb nálam, az ő telt kebleiről ahol gyakrabban leltem menedéket mint anyám fonnyad emlőin….. Szerettem ezt a lányt, a mosolyáért, a tudásáért, az optimizmusáért! A dús kebleiért a kacagásért a másságért! Tizenéves voltam, ültem az ölében latinul, angolul, franciául beszélt velem, és együtt vártuk a hajót, a tengeralattjárót mely hősömet -apámat-, hazahozza. Két év telt el a nagy világégés óta, akkor még nem sejtettük, hogy numerikus kóddal lesz ellátva….. Cirógatott mint gyermekét, pedig alig volt nálam több tíz évvel, fajtája tudásvágya, és alkalmazkodóképessége segítette a szeretetben, zsidó volt….. Akkor én még ezt nem értettem….. szerintem nem csak én sokan mások sem, pedig tanultabbak és tapasztaltabbak voltak. Szeretett engem, az ártatlanságomért, a rajongásomért, az egyszerű gyermeki létemért! Anyám meghalt, gyorsan és egyszerűen, a snapsz legyőzte őt, és lelke fájdalma ebben csak segített, én nem számítottam neki, csak a tengerek mélyén levegő nélkül, egy összeroppant hajótestben apám. Hideg szemű sügérek köröztek néma holtteste körül csodálkozva mint akik nem értik mit keres az ő világukban egy nem idevaló lény…. a szeme amíg el nem foszlott reménykedve fürkészte a tenger mélyéről a leszűrődő légi fényt, ahová egyszer ő is tartozott. Ám megadta magát sorsának, az áporodott levegővel szemben csatátnyerő zöldes hideg sós tengervízzel, a nyomás erejével…. feladta pedig én nem hittem. Anyám is feladta, a dűnék mögötti házban, fekete-fehér csipke ruhájában a májával harcolva, és saját démonaival. Vesztett, ekkor értettem meg nem veszthetek soha az életben. Jöttek a kadét évek, szappanszagú, izzadságszagú poroszos katonaiskola, tapasztalatai… kegyetlenséggel, uniformizálással, egyszerű igazságokkal…… Jött a nyár! Anyám helyén valami régi korból származó hadfi, nagybácsi trónolt, uralta otthonomat, nevelőnőmet, a dűnéimet…… Fél férfiként tértem haza, megaláztatásoktól és dicsőséges törpe csatákból származó kitüntetésektől hemzsegő világból! Pöffeszkedett egy sörhasú hadfi az otthonomban, melyre jogosan formáltam igényt! Mutogatta fényesre masszírozott fegyverét, egy pisztolyt! Nem tudta, hogy én egy bajonettre vágyom, érezve utolsó leheletét, a vérének melegségét ahogy végigfolyik halált hozó kezemen, és látni a megmeredt pillantását, mely az enyém lesz, és én tettem, melyért majd a Walhallában pajzsra emelnek, és sörszagú kórus dicsőíti tettemet, mellyel kinyílváníttattam jogom ősí jussát földre, és nőre! Szerettem volna, ha szeret, mint nő a férfit de könnyes szemmel menekült előlem, mint aki bűnben él…. Nem értettem, hiszen félgyermek, félférfi voltam…. Keretem kívánságát, csüngtem szaván, és csodáltam őt mint nő…… Nem tudtam gyűlöli önmagát, ahová vezette a sorsa és mennyire vágyik a dűnék homokjának tisztaságára, és az északi szél metsző formálására….. A nagybácsi ágyba rendelte őt, minden este….. Nem tudtam! Egyik éjjel mikor nagy elhatározások, és kétségek között elforgattam manzárdszobájának ajtajának gombját, és ágyában még testének lenyomatát sem találtam, csak nőiességének illatát, szörnyű gyanú ébredt bennem….. A nagybácsi szobájában találtam őt, mint viaszbaba feküdt az ágyon, hideg, fakó szemekkel meredt a plafonra, mintha onnan várna megváltást. Egy szőrös férfihát, és a lihegés a gyalázat minden jelével mutatott utat…. Ott volt a pisztoly olajosan, tisztán nagyon felsőbbrendűen mint a halál angyalának lakhelye….. Úgy simult a kezembe mint áldást és megbékélést hozó apró pásztorbot…. a ravaszának földöntúli tapintásával együtt….. Szerettem azt a nőt, nagyon szerettem, és szerettem volna minden földi kínjától megmenteni, és lehetőséget adni neki egy új étforma felé, melyben tisztafajú árjaként bonthatja ki tudása és szeretete legjavát! Lőttem, mindenre ami mozgott mint igazi harcos, mint áldozópap, mint a halál angyala, mely megmutatja az igazságot, és enyhíti a kínt, és megnyugvást hoz a szenvedőknek felhős, ködös éjszakákon, kik várják hogy jöjjön a megkönnyebbülés a szédítő átlépés egy másik világba ahol az igazság és fájdalom csak szó, csak fogalom mely megtapasztalásra vár! Csattant a fegyver, és mint megvilágosodás tüzijátékaként villant fel, aromás füstölőként egy izzadságszagú és hormonoktól terhet szobában, mint tisztítótűz, melyet én indítottam el. A tenger morajlás mint buddhista szerzetesek kórusa dicsőítette szent tettemet, és a szél állandó mantrája áldotta meg áldozatomat az ego oltárán…… A tárgyalás egyszerű és tömör volt, mint a cellám amelyet nemes tettemmel elnyertem a szent háborúban. A magány kínzó és gyötrelmes volt mint katonai ügyészem szavai. Az ítélet pedig szigorú és egyszerű volt mint a börtönélet. Egyszer csak kinyílt a börtöncella ajtaja….. nem mint megtért bűnös, nem mint vezeklő áldozat, nem mint jogosan elítélt bűnöző, hanem mint hős, aki megmentette egy kárhozott lélek tévelygéseit egy alacsonyabb rendű lénnyel! Dicsérték 190 centis magasságomat, széles vállamat, és fakószőke hajamat, mely alatt egy acél hideg kék szempár pihent. Elismerték napi 10 szer 108 fekvőtámaszomat. és bütykös öklömet, melyet a katonai börtön kemény és hideg kőpadlóval edzett acéllá! Antantszíjat kaptam és zöld parolint, az elitek között is a legelelitebb lettem az SD-hez tartoztam, mint újkori Mahakala aki igazságot hoz a földre! A halál angyalának szerzetesévé váltam, egy ki nem elégíthető szeretettel, és gyűlölettel! Igazságot osztottam a Szent Harmadik Birodalom nevében, öltem százakat saját kezemmel, mert tudva, hogy jó és Szent célt szolgálok, és ölettem halomra ezreket mellyel népem felemelkedését tettem teljessé. Szorongtam napsütötte páncélozott harckocsiban, mely technikai fejlettséget szimbolizálva ropogtatott koponyákat, és gerinceket széles lánctalpai alatt, eltaposva egy avítt világot. Szívtam a cigaretta füstöt kódfejtő szobákban, ahol népünk árulói akarták a Vaterlandot átjátszani angolszász, vagy éppen szláv uraiknak. Figyeltem ahogy a körmök alá befeszülő véres vasszögek megtörik az ellenfél kémjeinek magabiztos, kiképzett ellenállását, és mint újszülött csecsemők gömbölyödnek össze jól kiképzett tiszteink kérdései hallatán a kínzókamrák mélyén, ahol annyira aromás a levegő és oly tiszták a gondolatok…….. Szerettem a frontvonal ágyúdübörgését, a kordit illatát, az orosz földnek az állagát, a rádiósok hitetlen koordinációs tevékenységét, amikor olyan jelentéseket kaptak, amelyeknek a felét sem értetem. A hadifoglyok megdöbbent arckifejezését, amikor rájöttek tényleg vesztettetek. A páncélos dandárok gázolaj szagát, gyomorig ható dübörgését és földet szaggató erejét amikor az alacsonyabb rendű keleti népeknek megmutatták az igazi hatalmat! Tudtam, hogy német tiszt vagyok, apám igazi örököse! A tenger mélyén a felszín felé tekintő tiszta kék szempár most mosolyog, és ha Walhalla istenei megsegítik a tekintet mély tüzével elpárologtatja a sós víz minden tisztátlan molekuláját. Tettem, amit tennem kellett, hittel, meggyőződéssel és reménnyel, egy szebb, jobb, új világért… Aztán lassan véget ért a világégés, veszteségek, nyeretlen ütközetek, és az álom szertefoszlott. Kísértett még égő zsinagógák képe a benne rekedt hívekkel, és halálba induló csont sovány páriák lassú menete, melyek végéhez a staccatót géppisztoly adta… Hirtelen menekülés egy tengeralattjáróval a Balti tenger homokos partjairól… Majd egy hajó menekültekkel teli fedélzete a periszkópban… egy halott parancsnok, kivel én végeztem, mert nem akarta ezt az ellenségekkel teli hadianyagot szállító személyszállító vöröskeresztes hajót a tenger mélyére küldeni… Egy elsőtiszt aki elkötelezettje volt a Vaterlnadnak tökéletes torpedó lövéssel a megsemmisítette a célobjektumot… Csodálatos volt, ahogy a megroppant hajógerinc a mélybe húzza az ellenségeket… mámorító volt…. Aztán jött a romboló… mélyhangú csattanós vizibombákkal ajándékozott meg minket… Mint megannyi ökölcsapás a hajónk testén… -Megdöglesz, fanatikus állat… - Hallottam, az első tiszt hangját, és pisztolyát előrántva több lövéstadott le. A lövedékek becsapódtak, testem nem küzdött e világi létért.. Jött egy óriási ütés a hajótestre… aztán csak ömlött be a hideg Atlanti ócenáni víz… engem kisodort a hajóból… és gyönyörű sügérek csodálkozó tekintetei között találtam magam… süllyedtem egyre lejjebb és vérem fekete ösvényt hagyott maga után a zöldes szürkés vízben… Lebegtem, és kilebegtem véget ért jelen samsarám… A boldogság és az öröm pillanatait éltem át, mert megfogta kezem apám, és egy fénylő fehér ködbe húzott maga után… Láttam az Istenek csarnokait, ahol régi hősök szorítottak velem kezet, öleltek keblükre és a mézsör bódító illata vezetett a megnyugvás szent pillanatába…

Sárkány (novella 02.)

A sárkány A cseppkövek némán álltak, mint megannyi leégett gyertya…… A barlang vaksötétjében mozgolódó társait tökéletesen látta. Sötétben is látott, hatalmas volt és bölcs, ez számára teljesen természetes volt. A hosszú évszázadok nem hagytak nyomot pompás fekete testén, megerősödött, keményebbé vált. Sok nőstény szívesen fogadta volna apának születendő gyermekeik mellé. A mesék butaságai a sárkányok magányszeretetéről, a kapzsiságról….. Nem kellettek szavak, sem írott szöveg. Ha akarta, népük egész legendáját el tudta mesélni pillanatok alatt, akármelyik utódjának. Ezt a modern tudományok telepátiának neveznék, ő csak beszélgetésnek. Elég volt bele pillantani valamelyik társa szemébe, sőt csak rá kellett gondolnia, és pillanatok alatt több tekercsnyi tudást tudott átadni, mint amennyit tucatnyi írástudó több évtized alatt sem volt képes lekörmölni. Ritkán szólalt meg, inkább a többeket hallgatta. Nem bírált, nem javított ki másokat. Nem azért, mert közömbös volt mások iránt, hanem mert tudta, itt lesz mindennek az ideje. Amit a másik nem ért meg, vagy nem fog fel, azt hiába is magyarázná…… A barlangban csend volt. Nem kellettek szavak. Ha néha valaki a békés szendergésben meglökte a másikat, vagy rálépett a lábára méltatlankodó sziszegés tört föl, de aztán hamar elhallgatott. Mindenki tudta hol a helye, ki után következik a rangsorban. Egyébként független és szabad lények voltak. A természet csúcsragadozói, akiket csak saját bölcsességük pusztíthat ki…… Némelyeket mágiával, vagy gonosz varázslattal tudták az aprócska kétlábú lények irányítani, ideig-óráig. Pedig csak puszta szeszélyről volt szó. Nem született még a világon olyan emberi mágus, aki ha egy sárkány szabadulni szeretett volna a béklyóból, ellen tudott volna állni több tucat sárkány mágikus hatalmának. Ekkor meghallotta a hívást….. A lány hívta. Mindig kislányként gondolt rá….. Számára csak egy pár pillanat telt el mozgalmas és tartalmas életéből, pedig közben a vékony lány, aki véletlenül talált rá egy sárkány talizmánra, felnőtt nővé, sőt kegyetlen harcossá vált. A sárkány talizmánokból már nem sok volt a világon, az ő gyomra is megemésztett már egy pár lovagot a talizmánnal együtt. Búcsúzott a többektől…… Érezte, ez most a végső. Nem fog hazajönni. Legkedvesebb lányának és fiának „üzent”, gondolatain keresztül. Lesz min gondolkodniuk az elkövetkező egy-két száz évben. Kisuhant a barlang bejáratán. Szeretett repülni. Néha élvezte a sikoltozást, ami az alatta elsuhanó falvakból hallott, vagy a legelésző állatok esztelen rohanását. Pedig most nem is volt éhes.. Hívták…. Várták…. Nem kényszerből ment. Nem ismertre a fogalmat: szerelem, pedig ez állt legközelebb az érzéshez, amit az apró és törékeny lény iránt érzett. Örült, hogy újra láthatja. A harcosnő, ha tudja mennyire nincs hatalma az öreg fekete sárkány felett, még a közelébe sem megy, sőt még azt is elfelejti valaha sárkányt látott. Ám ő meg volt győződve talizmánja hatalmáról. A cölöpvár erkélyéről méltóságteljesen intett a sárkánynak, emelkedjen feljebb. Ráült az izmos nyakra, és beszéd nélkül utasította, merre vegye az irányt. Már elfelejtette az első találkozást. Mikor a kiégett várrom mellett megtalálta az ezüstszínű ábrás korongot. Dörzsölgette, és reménykedett nem fogják elvenni tőle. Kap érte élelmiszert és szállást. Ekkor jelent meg a sárkány. Elájult. Mikor magához tért, látta, a sárkány őrizte az álmát. Hallott már a talizmánokról, úgy gondolta most övé a világ. A sárkány a csacska kéréseit teljesíthette… Most azonban harcos volt, kemény és kegyetlen. Még a bajtársai is rettegve ejtették ki a nevét. Az ellenség pillanatok alatt megtört, ha megjelent a hadszíntéren. Meglátták a csatát. A sárkány, mint aki kitalálta lovasa kívánságát, a legnagyobb embertömegbe vetette be magát. A lány a karddal, a sárkány fogaival és karmaival esett az ellenségnek. Jó íze volt az embereknek…. Ám kíméleten lovasa nem engedte, hogy elmerüljön a táplálkozás örömében, mert hajtotta tovább. Mint mezőn a kalász, hullott körülöttük az ellenség. Remek páros voltak. Mintha a halál angyala kelt volna bennük életre. A sárkány szinte soha sem érzett fájdalmat. Lándzsa, kard, kő vagy tűz…. Érzékelte, hogy történik valami, de már rég nem foglalkozott ilyen érzékeléssel. Egyre nehezebben repült, egyre súlyosabbnak érezte lovasát. Mintha valaki hálót dobott volna szárnyaira. Elálmosodott, elfáradt…. Szinte halk puffanással esett a földre. Neki készülődött, minden mágiáját saját gyógyítására készült felhasználni. Lovasa lepattant, megállt előtte….. Felemelte kardját, és a sárkány koponyájába döfte a kardját! Kegyelemdöfés - gondolta a sárkány, még egy pillanatra a hála nem ismert melege is át járta a lelkét. Lehunyta a szemét, a halál nem különösebben érdekelte. Szerette volna még egyszer látni a lányt. Nehezen kinyitotta a szemét….. Aztán meglátta lány arcát és tekintetét. Érzelem nélkül, mint egy darab vasra tekintett rá…… Már fordult is, hogy ossza a halált. A sárkány lelke megnyugodva, sőt megkönnyebbülve szállt a magasba, s közben tudta –mert övé volt a bölcsesség-, egy másik világban és időben újra találkoznak a lánnyal, és szeretni fogják egymást…..

A Gyógyító (novella 01. 2006.03.27)

A Gyógyító Várakozón tekintett szét a havas völgyben, várta a társát. Érezte, hogy jönni fog, sőt már közeledik. Mindig megérezték egymás közelségét, mindannyian lelki társak voltak. A Gyógyítók külön csoportot alkottak, egyetlen egy nemzetségnek, vagy törzsnek nem voltak a tagjai, ők a Gyógyítók voltak. A kívülállók nem ismerték a nevüket, csak Gyógyítónak hívták őket. Természetesen volt nevük, de ennek semmilyen jelentősége nem volt a számukra, ismerték egymást, ha megszólították a társukat tudták, kinek szól az üzenet. Dobokkal üzentek egymásnak, de ezek nem közönséges dobok voltak, hanem lélek dobok… Hangjuk a hallható hangtartományban nem volt érzékelhető, még az óvatos mókusok sem hallották, csak a lelkek, -az igaz lelkek-. Így választották ki a tanítványokat is, aki meghallotta a lélekdob hangját, tudta merre felé kell elindulnia, hogy a tudást megkaphassa. Valójában nem is voltak tanítványok, hiszen minden tudásukat magukban hordozták születésük óta az örök körforgásban, csak fel kellett éleszteni képességüket, hogy az életerőt miként tudják átadni a szenvedőknek. Természetesen ismerték a gyógynövényeket is, a kövek képességeit is, hiszen nem lehettek mindenütt jelen. Szerencsére a törzsek sámánjai, varázslói birtokában voltak a szájhagyomány útján terjedő alapvető kezeléseknek, így valóban csak a nagyon betegeket keresték fel. Ropogott a hó ormótlan szőrcsizmája alatt, ez már a tavasz közeledtét jelezte, hiszen megolvadt a felső hóréteg, és csak éjszakára fagyott meg újra. Képes volt napokat gyalogolni pihenés, és evés nélkül, egyfajta álomba merülve, de célját sohasem tévesztette el. Látta sátortábort, amelyben már várta egy haldokló… A tábor szélén felhalmozódott csonthalmok is a tavasz hírnökei voltak, a törzs lassan kezdte felélni téli hústartalékait. Jövőre kicsit odébb vernek majd tábort a Langyos völgyben, mert azt már megértették, hogy a csonthalmok környékén rossz szellemek vernek tanyát, amitől gyorsan megbetegedhet mindenki. A táborban néma tisztelettel fogadták, nem volt üdvrivalgás, csak várakozással teli csönd. A törzsfőnököt négy hold óta kínozta valami rossz szellem, és a törzs félt, mert nem volt alkalmas utód. Odakísérték a legnagyobb sátorhoz, ahol Vadászó Farkas küzdött e világi létéért. Mikor bement a füstös, betegségtől, és szárított növényektől nehéz levegőjű sátorba a helyi sámán némán, karját tehetetlenül széttárva, kihátrált a sátorból. A beteg beesett sápadt arccal zihálva feküdt, egy csomó szépen szőtt takaró alatt. A Gyógyító lekuporodott és várta a társát, már nagyon közel volt… Meg kellett menteni ennek az embernek az életét, mert még voltak végrehajtandó feladatai ebben az életben. Ez a tudás mindig fájdalommal töltött el minden gyógyítót. Tudni azt, kinek kell segíteni, és kit lehet elengedni, nehéz tudás volt. A hozzátartozók fájdalom kiáltásai, könnyei mindig megviselték. Az elején még megpróbálta elmagyarázni, hogy nincs értelme segíteni, mert már várja egy másik újjászületés a haldoklót,- abban az életében lehet, hogy sokkal boldogabb lesz -, ám mindig értetlenség és meg nem értés fogadta a magyarázatot. Egy termetes, maszkot viselő férfi csapta félre a sátor ponyváját, az érzésből jelenlét lett. Megölelték egymást, szavak nélkül is értették egymás gondolatait. A Gyógyító elmosolyodott, hiszen mindenki egy férfit látott társában, csak ő nem tudta megszokni ebben a testben, első eszmélésekor asszony volt, és ez a kép maradt meg benne, hiszen emlékezett minden előző életére. Letérdeltek a haldokló mellé, leemelték róla a takarót, a már eszméletlen férfi megborzongott. Végigsimították kezükkel a testét, kutatva a betegség okait. A törzsfőnök testében több helyen is érzékelték a fekete gócokat, majd némán elkezdték a tenyereikből a gyógyító életerőt a megfelelő helyekre irányítani. Kis idő múltán Vadászó Farkas lélegzete lecsillapodott, visszatért arcába a szín, majd fájdalmasan, halkan felnyögött. Teste felmelegedett, szívverése is lecsillapodott. A gyógyulás útjára lépett, már a teste is élni akart, nem csak a szelleme. A maszkos gyógyító lassan bólintott egyet, megölelte a társát, megsimította az arcát,- tudták mind a ketten, ebben az életben többet nem találkoznak-, majd szó nélkül eltávozott. A távozása után a törzs sámánja óvakodott be a sátorba, döbbent tekintettel szemlélte a már magánál lévő törzsfőnököt, aki ennivalót kért. A gyógyító tarisznyájából kék köveket szedett elő, a tenyerére helyezte, majd elmagyarázta a sámánnak, hogy hova tegye őket, hogy befejezhessék a gyógyítás folyamatát. Majd asszonya sátrába ment lepihenni. Sok helyen volt asszonya, mindegyiket egyformán szerette, ragaszkodás nélkül. Tudta, hogy mindegyik asszonyának jó sora van, megbecsülik, a vadászatkor megkapja a részét a zsákmányból, és megvédik a harcosok, ha valamelyiket elkapja a hév. Itteni asszonyának nem volt gyermeke, ez volt a sorsa. A nő néma megadással tűrte, valahol ösztönei mélyén érezte, ha az lenne a sorsa, -segítene rajta a gyógyító. A hajnal a Gyógyítót már a fehér ösvényen találta, egy bamba tekintetű rénszarvassal közösen törték a lábszárközépig érő havat. Most sem búcsúzott, soha sem búcsúzott, jött, amikor jönnie kellett, és ment, amikor mennie kellett, minta nem lettek volna személyes érzelmei, -pedig voltak. A szarvas egy saroglyát húzott néma egykedvűséggel dél felé. A hevenyészett szállítóeszközre a törzs ajándékait csomagolták fel, köztük egy szent medvekoponyát. A Gyógyító tudta a koponya önmagában semmilyen hatással nem bír az emberek felett, hiszen csak egy állat porhüvelyének darabkája volt. A benne lévő erő, az állat halálával felszabaduló lélekkel együtt eltűnt. Elérte az álomszerű állapotot, és monoton haladt csak előre, nem mérlegelve időt és távolságot. Ha nem lett volna vele a szarvas, aki előbb-utóbb fájdalmas bőgésekkel adta tudtára, itt lenne az ideje a pihenésnek, tovább folytatta volna útját. Révületéből eszmélve a szarvas bamba pofáját látta meg először, eltöprengett rajta miért ennyire méla ez az állat… Kiszabadította a hámból a megfáradt állatot, hadd legelésszen. Ekkor vette észre, jó nagy távolságot tehettek meg, hiszen a hó már csak foltokban takarta a zöldülő talajt. Belelépett a patakba, megadta magát az apró hullámok simogatásának, élvezte a természet erejének serkenését, várta hogy teherhordója erőre kapjon. A következő település, amelyre megérkezett, cölöpökkel körbevett hatalmas tábor volt. Egymással megbékélt törzsek közös városa volt. Nagy üdvrivalgással köszöntötték a Gyógyítót. Mindenki tudta nagy nap ez, hiszen újabb gyógyítót fognak avatni. Az érkező azonban először az itteni asszonyát kereste fel, aki hat gyermekkel is megajándékozta. Az egyikből, majd ha eléri a férfikort, szintén gyógyító fog válni. Kiosztotta ajándékait, és gyönyörködött egy kicsit az apró elevenségekben. Majd felkereste az avatandót, aki már jó pár éve a megtisztelő Koponyalékelő nevet kapta a sámán mellett, akivel együtt igyekeztek kiűzni a gonosz szellemeket a betegek fejéből. Csendesen mosolyogott a barbár aktuson, melytől sokan reméltek javulást kínzó fejfájásukra. Pár perc múlva maga a Koponyalékelő fog elborzadni saját tetteitől, és próbálja majd meggyőzni a sámánokat ennek a tevékenységnek teljesen fölösleges voltáról. A sátor magányában várta már az ifjú, szó nélkül a fejére tette kezét, elvégezte a rituális mozdulatokat. Várta az eszmélés pillanatát, volt benne valami isteni, amikor az avatottak arcán megjelent a megtapasztalás döbbenete. Fejével intett az újdonsült gyógyítónak, hogy kövesse. Ahogy áthaladtak a sátrak között, nagy örömmel köszöntötték az ifjút, aki azonban ebből semmit sem vett észre, hiszen csak pillanatokkal ez előtt öntötte el az előző életei emlékei. A gyógyító a táboron kívül egy barlanghoz vezette, ahol nagyon sok csillogó fekete követ lehetett találni, melyek foglyul ejtették azokat az erőket, melyek az élet ellen voltak. Mindketten gyűjtöttek egy párat az értékes ásványból. Az idősebb férfi megölelte az ifjút, és elindult a végzete felé… Hatalmas ütközetre készültek, több törzsből összeszövetkezett több ezer harcos indult csatába. Sok gyógyító indult a veszteségek csökkentése miatt a leendő csatatér felé. Észérvekkel nem lehetett meggyőzni a haragvó feleket, hogy csak életeket pocsékolnak el, magát a problémát ezzel nem fogják megoldani, de mikor az erőszak felébred, a józanész aludni tér. A gyógyítók elmondták érveiket, de többet nem tehettek… Jajongott, sikoltozott maga az erdő is, ahol a csata folyt. Az egész esztelen tevékenység az élet megcsúfolása volt, kifacsarodott halottak, még vérző sebesültek, égő fák, sivító nyílvesszők, harci kiáltások, nyöszörgés egyvelege fogadta a Gyógyítót. A gomolygó füstben botorkálva mentette a menthetőt. A többi gyógyító is némán tette a dolgát, őket nem bántották a harcosok, hiszen pártatlanok voltak. Nem csak az egyik fél sérültjein segítettek. Itt nem válogattak, mérlegeltek, szórták az életenergiát, kizárva szinte mindent a tudatukból. Az egyik nagydarab harcos mellkasán tépett szélű szekerce szakította sebbel fuldokolva köhögött. A Gyógyító elkezdte vonszolni egy kevésbé füstös hely felé, a sebbel még csak boldogult volna, de a légszomj ellen ő is tehetetlen volt. Egy tisztásra húzta a már magatehetetlen férfit, itt tisztább volt a levegő. Egy másik gyógyító is ezen a tisztáson ápolt egy sérültet. A Gyógyító tenyere alatt érezte, ahogy a roncsolódott izmok helyrejönnek, a seb is kezdett bezárulni. Egy érzés suhant át a rajta, a harcos szívének hidege szinte belemart, aztán azt is érezte, a következő csatában utol fogja érni a végzet. Potyogtak a könnyei a hiábavalóságon, de tette a kötelességét, a másik gyógyító is zokogott csendesen. Amint végzett, hátralépett a mozduló embertől, mert annak utolsó emlékei az öldöklésből származtak, nehogy öntudatlanul is megtámadja. Mögötte megroppant egy hatalmas, lángokba burkolózó fenyőfa, és már dőlt is. Elnevette magát, ez volt a végzete. Az izzó fatörzs rázuhant a Gyógyítóra. Lelke kiszabadulván rabságából kacagva indult egy új élet felé, ahol talán nem lesz ennyire hiábavaló a munkája…

A birka..

A birka véletlenül toppant be az életembe, hívatlanul, mondhatnám gátlástalanul, de ez nagyon emlékeztet Jean Paul Belmondo-s kedvenc filmemre a Profira. Az a jelenet ott szórakoztató volt és elegáns... Hát ez a birka nem volt szórakoztató, de elegáns sem, csak egy kos akivel valószínű hamarosan találkozni fogok... Milyen lesz ez az első kapcsolatfelvétel? Agresszív lesz, vagy baráti? Vajon a nevén kell neveznem ezt a névadással kitüntetett nagyszerű teremtményt? Ha valaki ránéz erre a gyapjas jószágra nem fog kaján mosoly játszani az ajkán? Remélem nem.... Nem tehetek róla, hogy még egy kanárit sem neveztek el soha rólam a szeretett hölgyek. Az összerakott hangfal rendszert sem nevezték el ZsoltSystemnek.... úgy látszik nem tudok nyomot hagyni az életben. Pedig mennyire szerettem volna, de hát nem sikerül. Ám most bánt a dolog. Főleg az ütött szöget a fejembe, hogy kedvesem már a találkozó előtt két héttel megkért, hogy ne hozzam szóba a kos dolgát ha lent leszünk a rokonainál.... Azt hiszem ez olaj volt a tűzre. Fantáziám szabadon kezdett szárnyalni... Milyen lehetett ez a birka kergetés majd befogás, biztos valami nagyon férfias nagyon macho dolog főleg, hogy kedvesem volt párja hajtotta végre e nemes cselekedetet.... Mi lehet benne annyira titokzatos.... Száguldnak bennem a kérdések, miközben ez a párosujjú gyapjas élőlény olyan boldogan és büszkén viseli nevét, ráadásul kéjesen rágcsál nem tudva mit orzott el tőlem. Szegény pára nem tehet róla, hogy már most előítéleteim vannak vele szemben. Hiszen ő csak elszenvedő alanya volt egy képtelen állatvásárlásnak ahol szerintem mindenki rossz helyen volt és rossz időben zajlott. Ahol elfogójának dicsőséges tettét rögtön egy névadományozással is megszentelték. Még szerencse, hogy kedvesem nevét nem adták a nősténybirkának (noha valakiben a jelenlévők közül javasolta ezt az ötletet), melyet párjául és utódai kihordójának szerezték be.Most mégis ott legel egy vértesaljai település egyik udvarán becsesen elnevezve, mementóként amíg csak ebben a létformában itt tartózkodik a jelen világunkban... Remélem nem lesz belőle exitusa után birkapörkölt, mert már hallom a mennyei szózatot: - Egyétek a testemet.... Az ominózus találkozás előtt egy héttel, hívott kedvesem, hogy a kuvaszok széttépték a kost... Volt egy kis lelkiismeret furdalásom, nem kívántam szerencsétlen állat végét... főleg nem ilyen véget. Persze jött a slusszpoén... vasárnap kospörkölt volt... Péterből... így hát ettük a testét... Becstelen eltávozásának végső híre, hogy nem sikerült utódokat létrehoznia.... Így nyom nélkül múlt el dicsőséges napjai után... Igen amikor ott csücsült a tányéron, kéjes elégtétellel fogyasztottam a húsát.... csendes mosollyal hallgatva a rokonok finom célzásait az állat nevével kapcsolatban. Győztem, nem reagáltam a piszkálódásra, hanem mint aki semmit nem tud az állat eredetéről némán a tányéromba temetkeztem.... Közben megszületett bennem a gondolat, és a vágy, rólam soha ne nevezzenek el semmilyen állatot, mert nem tartom jó ómennek......

Különvélemény...

Ma egy világ szakad össze bennem. Miért is, egy facebook bejegyzés miatt. Egy számomra nagyon fontos és kedves ismerős osztotta meg, a cikket amely biztos, a ő szempontjából hitelesnek tűnt. A férfi erőszakossága a nők felé volt ismét a téma.... Egyszer, régen volt egy párkapcsolatom, ahol egy pillanatnyi nézeteltérést kinyújtott karmok véres csíkjai tettek fizikális valóssággá... ott álltam megdöbbenve, ilyen mértékű gyűlölet és agresszió láttán. Belém nevelt "ne bántsd a NŐ-t programozásnak megfelelően ott álltam lebénulva... Tudom most sok férfitársam esetleg elmosolyodik. Értem én őket. Csak azokat a cikkeket nem amely a férfit vadállatnak állítja be egy párkapcsolatban. Főleg olyan esetekben amelyeket a cikk írója nem élt át, csak vélelmezi, hallomás alapján szeretné nagy és mély bölcsességeit közkincsé tenni. Nyalva a hölgyek seggét (férfiként) vélt vagy valós emlékek alapján. Úgy gondolom, hogy ököllel ütni szégyen, főleg gyengébbet és kiszolgáltatottat. Igaz, és nem bocsátható. Csak ez már a jéghegy csúcsa... Mire gondolok? A lelki erőszakra... "Amikor egy sorkatonát aki nagyon szerelmes a kedvese három hónap után megcsalja, és édesen andalog egy idegen pasival, tudván tudva hogy aki szereti azt bebörtönözték és nem azért nincs jelen mert nem akar..." A férfit aki feleségét várja haza, romantikus gyertyafényes estével, kellemes zenével, finom falatokkal, akinek belép a párja és közli... "Nekem nincs ehhez a romantikázáshoz kedvem" Vagy az apát aki a lányának tortát vesz a névnapjára, úgy hogy az anyja (már mint a közös gyermeké), csak annyit tud mondani: -Na remélem ez nem lesz olyan szar mint a tavalyi... Vagy a Kedves akinek vacsorát készítesz, és látod kihűlni, mert ő csetel, vagy éppen skypozik.. Sorolhatnám még a lelki terror milliónyi változatát amit a nők követnek el ellenünk, de ez nem bűn, sőt méltatásra váró cselekedet. A szerelmes férfi "teper" mert jót szeretne tenni a párjának. Nem elismerésre méltó, hanem még ebben is meg lehet alázni minket... Ezek nem agressziók, nem bántások, csak csodálatos női kivetülések. Ébredjetek már fel! Miről beszéltek, ti megalázhattok lerombolhattok, megszégyeníthettek, lealacsonyíthattok, és ez törvényes és elfogadható, mert nem fizikális erőszak.... Ez mentális és érzelmi erőszak, és nagymesterei vagytok ennek. Ráadásul ha szóba hozzuk, akkor csodálkozva néztek ránk mint egy UFO-ra, hogy gondoljuk mi ezt nektek férfiaknak nincsenek érzelmeitek, csak a gonosz ösztönvilág vezérel titeket. Mi annyira érző lények vagyunk, de ti hogy gondoljátok hogy lehet véleményetek, vagy érzésetek... Tegyétek fel a kérdést hölgyeim, mivel lehet nagyobbat ütni... ököllel vagy szóval. Ti szóval teszitek, és nem játszotok fer játékot... Szóval ismerősöm megosztásához hozzászóltam, mert úgy éreztem kellene védenem saját nemem érdekeit... Ütköztek a vélemények, majd törlődtek a hozzászólások is... mert nem fértek a képbe. Közben ilyen leveleket kaptam, igaz privátban: "Nem akarok nyilvánosban vitatkozni Veled... De valamibe nagyon beragadtál most... majd ha elmúlt a köd, nézz rá, ha akarsz..." "az egészet töröltem" "de engedd meg nekem, hogy az legyen az üzenőfalamon, amit én szeretnék, én sem mondom meg, mi legyen a Tiéden. Ha dühöngeni akarsz, tedd a sajátodon..." Ezek a mondatok egy spirituális vezető nő gondolati voltak, csak azért mert más volt a véleményem egy adott témáról. Ezek után nem is szeretném tudni milyen tanácsokat adhat a hozzá forduló nőtársainak.... Hölgyeim! Ébresztő! Nem ellenségek vagyunk hanem társak! Mi vagyunk a párkapcsolat párjai... Ha nem értitek problémás leesz az életek.... Bármit is írnak fennkölt gondolkozók

Kellemetlen illatok....

Gyerekkoromban Budapest, egy elég elöregedett városrészében nőttem fel. Szorgalmasan jártunk papírt gyűjteni az iskolatársakkal. Akkoriban még nyitva álltak a kapuk, a gangokat sem védték rácsok. Amikor kis csapatunk megszállt egy egy ilyen bérházat, különböző emberekkel találkoztunk, főleg öregekkel... Voltak köztük mogorvák, és indulatosak, de a többség mosolygós szeretetre méltó idős ember volt. Beinvitáltak a lakásukba, hogy az ott lévő papírlomot elszállítsuk. Így aztán különböző otthonokba jutottunk be. Voltak elegáns, és kínos pedantériával rendben tartott lakások, voltak elhanyagoltak, és még ez alatt is. Sokféle szaggal találkoztunk... friss virágillattal, fertőtlenítő tisztaságot sugalló szagával, dohszaggal, áporodott, gyógyszerszagú és levegőtlen lakásokkal... Egyet azonban, nem tudok felidézni, az "öregség szagát"... lehet, hogy belém nevelt, -tisztelni kell az időseket-, gondolat miatt. Ezt először a volt feleségemtől hallottam, amikor hallókészülékeket vitt ki házhoz beállítani, olyan embereknek akik nem tudtak bemenni a boltba. "Nem bírom, kikészülök tőle" hallottam sokszor... Aztán a minap összefutottam egyik régi ismerősömmel, aki nagyon elkámpicsorodva mesélt nekem egy történetet magáról, és tizenévvel fiatalabb élettársáról... "Képzeld, mi történt velem a minap-kezdi történetét. A múltkoriban csapdájába estem a fogyasztói társadalomnak... A páromtól kaptam ajándékba egy férfi parfümöt, aztán egy arcvizet... persze nem azonos illatvilágból, de neki mind a kettő tetszett. A dezodort magam választottam, hosszasan, hogy megfeleljen az ő ízlésének... A régi jól bevált Denim márkára esett a választásom, tudod könnyen izzadékony vagyok. Egy esti találkozásnál közölte, hogy jó illatom van, amikor a mellkasomra borult. Aztán beleszagolt a nyakamba (ahová a tőle kapott parfümöt permeteztem), majd az arcomra adott egy puszit... Aztán közölte, utálom ha egy férfin három illat van... (igaz ebből kettőt ő választott). Ám felbuzdulva a mellkasomon eltöltött pillanatoktól és az arra érkezett reakcióktól.. Levontam a következtetést, a Denim lesz a befutó... Másnap nekiálltam Denim arcszeszt és parfümöt keresni, de csak az arcszeszig jutottam, főleg olyat kerestem amely a kék dezodorhoz illik, tehát kék after shawe-t... A napot szorgalmasan töltöttem, főleg a Párom dolgaival foglalkoztam, igyekeztem megédesíteni az életét, még vacsorát is készítettem neki... Majd egy pár percre összefutottunk délután, ahová már teljes illatharmóniában érkeztem... Öröm, a hiány feloldása, szeretet, vágy és még annyi minden érzés száguldott bennem.. Egy utca sarkon futottunk össze... jellegtelen belvárosi utcasarkon. Magamhoz öleltem, és ő magához ölelt engem... Majd közölte, minden érzés nélkül a hangjában: -Olyan illatod van mint Öregapámnak... egy szeretet kapcsolatban...Hát elsülyedtem szégyenemben, mindet megteszek azért, hogy számára megfelelő illatban jelenjek meg, teszem érte a dolgom szeretettel... és odaadással, és erre ez... Milyen állapotban gondolt az öregapjára, egyáltalán kire gondolt... még élő vagy már akkor is halott személyre a ravatalján... Nem vette észre a fáradozásomat, hogy tetszem neki, ez lett tényleg az eredmény? Ebben az érzelmi pozícióban vagyok nála? Egy vénemberhez kell hasonlítani pár év korkülönbség miatt, tényleg ennyi nála a státuszom... Tényleg ennyit jelentek? Komolyan ez a fontos... nem a virág a reptéren, nem a reggeli elkészítése, nem az hogy a tenyeremen hordozom... Egy Denim szappan szaga... és az én elmúlást sugalló illatom... Tudom, ő sokszor foglalkozik az én egészségi állapotommal, de nem én járok hetente orvoshoz, én még mindig felszaladok a lépcsőn, lihegés nélkül, neki meg kell állnia... Aktív vagyok és egészséges, nem én alszom el elsőként este, és nem én vagyok aki fáradt... Én lennék az ő Öregapja egy illat miatt??? Komolyan ez lenne az ami meghatároz két ember között... Tovább kellene lépnem, mielőtt még nagyobb sebeket ejt rajtam, esetleg már tehetetlen, tosza vénembernek akar látni... Te mit gondolsz barátom? " Nem tudtam mit gondoljak... megdöbbentem. Nem tudtam milyen viszonyban az adott hölgy a az öregapjával... lehet, hogy egy kellemes élményt hozott fel benne az illat. Ám lehet, hogy az elmúláshoz, az "öregség szagához" általánosított, és akkor el kellene gondolkozni a végkövetkeztetéseken... Megdöbbenve álltam a monológ előtt... Lefagyva, és megsemmisülve, még szerencse gondoltam, hogy (én is hasonló szituációban vagyok) nálunk ez nem fordulhat elő egy illat, egy benyomás miatt... Hiszen nem ezek a fontosak, hanem az érzelmek, a másik felé nyújtott kéz, az ölelés, az összebújás... a vágy, és a Szeretet... Nem az, hogy a másik éppen kinyúlt hálóruhában vagy, kócosan bújik mellénk. Ezek részlet kérdések, a vágy és a szeretet mindent felülír... ha nem, ha ezek kezdenek fontossá válni akkor ott le kell kezdeni gondolkozni... Ha pedig ez akkor a életünk párja szerezze be amire szüksége van az orrának….

Visszatükrözőések 4.

Brassó 2015. 02.07. Hajnali egy órás kelés, alig másfél óra alvás, amely összemosódik az álom és a valóság talaján megjelenő képekkel, lázálmok és fantáziálások egy rossz kisugárzású helyen. Indulás, szakad a porhó, a viharos szél, hordja csapkodja az apró kis gyilkos tűket, táskák a szem alatt nem csak a vállon. Két ragyogóra suvickolt félcipő süpped a friss hóban, rövid lenyomatát itt hagyva egy didergő utazónak. Benyomások a sapka sildje alól... Szélcsengőt csilingeltet a fergeteg havi vihar, egy magányos vaskerekes kézikocsi a piac bejárata előtt, akkurátusan rendszámmal ellátva. Feltűnően villogó reklám, a mellékutca végén egy éjjel nappal nyitva tartó EU-s szabványoknak megfelelő élelmiszerbolt tetején. Biztosítva arról az éjjeli vándorokat, hogy most is elkölthetik pénzüket, nem kell megvárni a reggelt. Tükörsima üres utcák, a hó mindent békésen eltakar, fények nélküli ablakok. Hópelyhek szenzációs keringős játéka az utcai lámpák fénykévéjében, mint őrült pillanatnyi revü a reflektorfényben, nézőközönség nélkül.... A szövetnadrágban didereg a lábam szára, a sapka alól kilógó fülkagylóim is gyanúsan zsibbadni kezdenek.... A főúton meggyalázott hópelyhek sikongatnak, de csak nagyon halkan, olyan mint amikor az autók kereke felveri a latyakot. A hópelyhek fehér életről és víztiszta átváltozásról álmodtak, és csacsogtak egymás között míg a mennyekből szállingóztak lefelé, aztán rájuk rakódott a piszok és a szenny... A pályaudvar előtti tér néptelen, mint egy forgatásra váró díszlet, ahol a statiszták még nem jelentek meg mint egy téli Thurman show... Kísértetnek érzem magam, ám a hó ropogása a cipőtalp alatt segít a jelen világban maradni, és átsugárzik a kriptai hideg. Aztán a pályaudvarra belépve fokozódik túlvilági hangulatom, a majdnem lekapcsolt világításban lidércek bolyonganak, mint céltalan élettelen fakó tekintetű lények... Egyesek olyanok, mint akik feladták, hogy kitörjenek a létkerék ezen küllővilágából, mozdulatlanságba dermedve hevernek a hideg padlón... Zavart keltek ebbe a hipnotikus félhomályos világban, ahogy sietve kopogok félcipőmben a matt köveken. Közéjük valónak sejtenek meglátva karikákat a szemem alatt, de nem tudják hová tenni céltudatos haladásomat. Itt most mindenki le van lassulva, mintha leszedáltak tartanának valami titkos és misztikus találkozót, egy nagyon barátságtalan épületben. Nem azért sietek, mert félek, hogy magával ragad ez a világ, hanem mert fázom... Szeretnék megtérni az anyaölbe a melegbe, a nyugalomba, amelyet most az étkezőkocsi jelent... Aztán a peronra érve boldogan hallom, hogy a román kollégák bekapcsolták a fűtést. Így kellemes meleggel fogad be a kocsi, amely aztán lassan elballag velem hazafelé. Az utamat vidámmá teszik a horizonton lassan bandukoló fehér és sárga csillagfények, melyek felragyognak a fagyos hajnali sötétségben. A hegyeket és fákat is hó lepi, tisztán és békésen, az idehullott hópelyhek szerencsések, fehér életük és átlátszó haláluk lesz, majd újjászületésük után egy tiszta hegyi patakban játszanak fogócskát.... Egy forró tea aztán végleg visszainvitál a való világba és már ringat is a vonat, mint anyaméh a magzatát, belépve a életkerék egy másik küllővilágába...