Balti tengerparti homok…… (novella 03.)

Balti tengerparti homok…… A Balti tenger parti homok, szinte égette a talpamat, pedig már a nap lemenőben volt, és hosszú árnyákokat vetetett a dűnék tetején megmakacsolt hosszúra nyúlt fűcsomók kusza árnyékában. A Nap már nagyon lenyugvóban volt, mai napig szeretem ezt a pillanatot, mintha a fény mindent szeretne alulról is felemelni. A dűnék aranylottak a fényben, a tenger felett cirkáló baljós felhők mintha egy védőburokként terültek volna a morajló minden titkot tudó és elnyelő tenger felé, földöntúli látomásként….. Ez volt a gyermekkorom, mélabús várakozással teljes nyugodt, és melankólikus képekkel teli ábrándozás, egy hazatérő apáról, - aki háborús hős, a „Tengerek Farkasainak” vezetője (ha ez a fogalom még majdnem 30 évet váratott magára, hivatalosan) – egy anyáról aki elaszott, és az alkoholban keresett menedéket. Egy nevelőnőről aki alig pár ével idősebb nálam, az ő telt kebleiről ahol gyakrabban leltem menedéket mint anyám fonnyad emlőin….. Szerettem ezt a lányt, a mosolyáért, a tudásáért, az optimizmusáért! A dús kebleiért a kacagásért a másságért! Tizenéves voltam, ültem az ölében latinul, angolul, franciául beszélt velem, és együtt vártuk a hajót, a tengeralattjárót mely hősömet -apámat-, hazahozza. Két év telt el a nagy világégés óta, akkor még nem sejtettük, hogy numerikus kóddal lesz ellátva….. Cirógatott mint gyermekét, pedig alig volt nálam több tíz évvel, fajtája tudásvágya, és alkalmazkodóképessége segítette a szeretetben, zsidó volt….. Akkor én még ezt nem értettem….. szerintem nem csak én sokan mások sem, pedig tanultabbak és tapasztaltabbak voltak. Szeretett engem, az ártatlanságomért, a rajongásomért, az egyszerű gyermeki létemért! Anyám meghalt, gyorsan és egyszerűen, a snapsz legyőzte őt, és lelke fájdalma ebben csak segített, én nem számítottam neki, csak a tengerek mélyén levegő nélkül, egy összeroppant hajótestben apám. Hideg szemű sügérek köröztek néma holtteste körül csodálkozva mint akik nem értik mit keres az ő világukban egy nem idevaló lény…. a szeme amíg el nem foszlott reménykedve fürkészte a tenger mélyéről a leszűrődő légi fényt, ahová egyszer ő is tartozott. Ám megadta magát sorsának, az áporodott levegővel szemben csatátnyerő zöldes hideg sós tengervízzel, a nyomás erejével…. feladta pedig én nem hittem. Anyám is feladta, a dűnék mögötti házban, fekete-fehér csipke ruhájában a májával harcolva, és saját démonaival. Vesztett, ekkor értettem meg nem veszthetek soha az életben. Jöttek a kadét évek, szappanszagú, izzadságszagú poroszos katonaiskola, tapasztalatai… kegyetlenséggel, uniformizálással, egyszerű igazságokkal…… Jött a nyár! Anyám helyén valami régi korból származó hadfi, nagybácsi trónolt, uralta otthonomat, nevelőnőmet, a dűnéimet…… Fél férfiként tértem haza, megaláztatásoktól és dicsőséges törpe csatákból származó kitüntetésektől hemzsegő világból! Pöffeszkedett egy sörhasú hadfi az otthonomban, melyre jogosan formáltam igényt! Mutogatta fényesre masszírozott fegyverét, egy pisztolyt! Nem tudta, hogy én egy bajonettre vágyom, érezve utolsó leheletét, a vérének melegségét ahogy végigfolyik halált hozó kezemen, és látni a megmeredt pillantását, mely az enyém lesz, és én tettem, melyért majd a Walhallában pajzsra emelnek, és sörszagú kórus dicsőíti tettemet, mellyel kinyílváníttattam jogom ősí jussát földre, és nőre! Szerettem volna, ha szeret, mint nő a férfit de könnyes szemmel menekült előlem, mint aki bűnben él…. Nem értettem, hiszen félgyermek, félférfi voltam…. Keretem kívánságát, csüngtem szaván, és csodáltam őt mint nő…… Nem tudtam gyűlöli önmagát, ahová vezette a sorsa és mennyire vágyik a dűnék homokjának tisztaságára, és az északi szél metsző formálására….. A nagybácsi ágyba rendelte őt, minden este….. Nem tudtam! Egyik éjjel mikor nagy elhatározások, és kétségek között elforgattam manzárdszobájának ajtajának gombját, és ágyában még testének lenyomatát sem találtam, csak nőiességének illatát, szörnyű gyanú ébredt bennem….. A nagybácsi szobájában találtam őt, mint viaszbaba feküdt az ágyon, hideg, fakó szemekkel meredt a plafonra, mintha onnan várna megváltást. Egy szőrös férfihát, és a lihegés a gyalázat minden jelével mutatott utat…. Ott volt a pisztoly olajosan, tisztán nagyon felsőbbrendűen mint a halál angyalának lakhelye….. Úgy simult a kezembe mint áldást és megbékélést hozó apró pásztorbot…. a ravaszának földöntúli tapintásával együtt….. Szerettem azt a nőt, nagyon szerettem, és szerettem volna minden földi kínjától megmenteni, és lehetőséget adni neki egy új étforma felé, melyben tisztafajú árjaként bonthatja ki tudása és szeretete legjavát! Lőttem, mindenre ami mozgott mint igazi harcos, mint áldozópap, mint a halál angyala, mely megmutatja az igazságot, és enyhíti a kínt, és megnyugvást hoz a szenvedőknek felhős, ködös éjszakákon, kik várják hogy jöjjön a megkönnyebbülés a szédítő átlépés egy másik világba ahol az igazság és fájdalom csak szó, csak fogalom mely megtapasztalásra vár! Csattant a fegyver, és mint megvilágosodás tüzijátékaként villant fel, aromás füstölőként egy izzadságszagú és hormonoktól terhet szobában, mint tisztítótűz, melyet én indítottam el. A tenger morajlás mint buddhista szerzetesek kórusa dicsőítette szent tettemet, és a szél állandó mantrája áldotta meg áldozatomat az ego oltárán…… A tárgyalás egyszerű és tömör volt, mint a cellám amelyet nemes tettemmel elnyertem a szent háborúban. A magány kínzó és gyötrelmes volt mint katonai ügyészem szavai. Az ítélet pedig szigorú és egyszerű volt mint a börtönélet. Egyszer csak kinyílt a börtöncella ajtaja….. nem mint megtért bűnös, nem mint vezeklő áldozat, nem mint jogosan elítélt bűnöző, hanem mint hős, aki megmentette egy kárhozott lélek tévelygéseit egy alacsonyabb rendű lénnyel! Dicsérték 190 centis magasságomat, széles vállamat, és fakószőke hajamat, mely alatt egy acél hideg kék szempár pihent. Elismerték napi 10 szer 108 fekvőtámaszomat. és bütykös öklömet, melyet a katonai börtön kemény és hideg kőpadlóval edzett acéllá! Antantszíjat kaptam és zöld parolint, az elitek között is a legelelitebb lettem az SD-hez tartoztam, mint újkori Mahakala aki igazságot hoz a földre! A halál angyalának szerzetesévé váltam, egy ki nem elégíthető szeretettel, és gyűlölettel! Igazságot osztottam a Szent Harmadik Birodalom nevében, öltem százakat saját kezemmel, mert tudva, hogy jó és Szent célt szolgálok, és ölettem halomra ezreket mellyel népem felemelkedését tettem teljessé. Szorongtam napsütötte páncélozott harckocsiban, mely technikai fejlettséget szimbolizálva ropogtatott koponyákat, és gerinceket széles lánctalpai alatt, eltaposva egy avítt világot. Szívtam a cigaretta füstöt kódfejtő szobákban, ahol népünk árulói akarták a Vaterlandot átjátszani angolszász, vagy éppen szláv uraiknak. Figyeltem ahogy a körmök alá befeszülő véres vasszögek megtörik az ellenfél kémjeinek magabiztos, kiképzett ellenállását, és mint újszülött csecsemők gömbölyödnek össze jól kiképzett tiszteink kérdései hallatán a kínzókamrák mélyén, ahol annyira aromás a levegő és oly tiszták a gondolatok…….. Szerettem a frontvonal ágyúdübörgését, a kordit illatát, az orosz földnek az állagát, a rádiósok hitetlen koordinációs tevékenységét, amikor olyan jelentéseket kaptak, amelyeknek a felét sem értetem. A hadifoglyok megdöbbent arckifejezését, amikor rájöttek tényleg vesztettetek. A páncélos dandárok gázolaj szagát, gyomorig ható dübörgését és földet szaggató erejét amikor az alacsonyabb rendű keleti népeknek megmutatták az igazi hatalmat! Tudtam, hogy német tiszt vagyok, apám igazi örököse! A tenger mélyén a felszín felé tekintő tiszta kék szempár most mosolyog, és ha Walhalla istenei megsegítik a tekintet mély tüzével elpárologtatja a sós víz minden tisztátlan molekuláját. Tettem, amit tennem kellett, hittel, meggyőződéssel és reménnyel, egy szebb, jobb, új világért… Aztán lassan véget ért a világégés, veszteségek, nyeretlen ütközetek, és az álom szertefoszlott. Kísértett még égő zsinagógák képe a benne rekedt hívekkel, és halálba induló csont sovány páriák lassú menete, melyek végéhez a staccatót géppisztoly adta… Hirtelen menekülés egy tengeralattjáróval a Balti tenger homokos partjairól… Majd egy hajó menekültekkel teli fedélzete a periszkópban… egy halott parancsnok, kivel én végeztem, mert nem akarta ezt az ellenségekkel teli hadianyagot szállító személyszállító vöröskeresztes hajót a tenger mélyére küldeni… Egy elsőtiszt aki elkötelezettje volt a Vaterlnadnak tökéletes torpedó lövéssel a megsemmisítette a célobjektumot… Csodálatos volt, ahogy a megroppant hajógerinc a mélybe húzza az ellenségeket… mámorító volt…. Aztán jött a romboló… mélyhangú csattanós vizibombákkal ajándékozott meg minket… Mint megannyi ökölcsapás a hajónk testén… -Megdöglesz, fanatikus állat… - Hallottam, az első tiszt hangját, és pisztolyát előrántva több lövéstadott le. A lövedékek becsapódtak, testem nem küzdött e világi létért.. Jött egy óriási ütés a hajótestre… aztán csak ömlött be a hideg Atlanti ócenáni víz… engem kisodort a hajóból… és gyönyörű sügérek csodálkozó tekintetei között találtam magam… süllyedtem egyre lejjebb és vérem fekete ösvényt hagyott maga után a zöldes szürkés vízben… Lebegtem, és kilebegtem véget ért jelen samsarám… A boldogság és az öröm pillanatait éltem át, mert megfogta kezem apám, és egy fénylő fehér ködbe húzott maga után… Láttam az Istenek csarnokait, ahol régi hősök szorítottak velem kezet, öleltek keblükre és a mézsör bódító illata vezetett a megnyugvás szent pillanatába…