Egy rock koncert margójára...

Köszönöm kicsi Kedvesem a tegnap estét. A vége tetszett a legjobban. A mondatod amelyet végre ki tudtál mondani, megmelengette a szívemet. Egyszerű és szép szavak voltak, nagyon nagy utat tettünk meg érte, hogy Te ki tudd mondani, és én eltudjam fogadni... Azt hiszem azonban megérte... Rosszul kezdődött az este... egy fiatalos, kamaszos, nem átgondolt vélemény nyilvánítással kezdődött, ami nagyon megdöbbentett... pont egy olyan emberi lénytől, akit talán a legjobban szeretek a világon. Mintha ősi családi átok ülne rajtunk, nem tudunk osztozni a másik ember örömében. Igyekszem, igyekeztem ebből a karmából kitörni, dicsérni és értékelni utódaim teljesítményét. Még akkor is ha az én világomban ezek teljesen értéktelenek, de láttam és éreztem, hogy számukra fontosak ezek... Velük lelkesedtem, mert tudtam mennyire fontos ez a számukra. Ám amikor számomra egy fontos életeseményt szeretettem volna megosztani, degradálást, és negatív gondolatokat kaptam viszonzásul... Megosztottam ezeket a gondolataimat fiammal, de annyira fájt az a hihetetlen gyűlölet ami sugárzott közben a szeméből... Egy pár héttel ez előtt nehezményeztem, hogy az internetes megosztásaim közül csak két embert hiányolok, aki "tetszikelné", erre jöttek a csípős megjegyzések... Tudomásul vettem, megértettem! Nincs sem időm sem energiám arra, hogy meggyőzzem őket, hogy felemeljem, megértessem velük az élet szépségeit, és nagyszerűségeit... Volt rá egy pár évem, nem sikerült, megmaradtak a lehúzós, negatív világban, pont ami elől elmenekültem, nincs szükségem ilyen gondolatokra... élni szeretnék a saját világomban. Megértem az őket érő hatásokat, azt ezt nyújtó kényelmet.... Elfogadom. Főleg mikor csak az anyagiakért fejőstehénnek néznek, érzelmek nélkül, néha azt gondolom, talán nem az ő hibájuk... Nem tartottam őket terrorban (mint engem a szüleim), szabadságot és elfogadást igyekeztem adni nekik... Nem tudtam, ez az én kudarcom... Csak egyszerűen, nagyon fáj. Nem vártam el a tiszteletet, csak a tiszteletlenséget nem értem. Persze lehet, hogy ez a "22-es csapdája". Majd jött a másik csapás... Kedvesem mondta, hogy hívjak fel valakit... Majd közöltem, nincs benne a telefonomban... erre közölte ne legyek már olyan. Nem rá haragudtam... Hanem a helyzetre, tavaly voltak az életemnek nehéz pillanatai... Jól esett volna egy két baráti szó, sokan nem voltak erre képesek... Hát így más polcra kerültek, mindenki a helyére... Nincs harag, csak tapasztalás, ismét egy ember volt közelemben akinek kisírhattam a vállán magam, elmondhattam a fájdalmaimat, pont olyas valaki akitől nem vártam. Itt és most köszönöm Neked Attila! Miért kellene megőrizem olyan emberek számát a telefonomban, akik amikor lehet hogy nem a legjobban vagyok, eszükbe se jut felhívni... Felejtősek! Nem fogom visszaadni a kölcsönt, ezen én már túl vagyok, de azon is hogy számítsak rájuk... Aztán jött némi poénkodás a telefonomban szereplő névvel... szerintem T-Rex (már mint Törpe Rex) poénos volt... szerinte nem... :-) Szóval így indult az este... Elindultunk a Hunnia Bisztróba a Reggie Csökkentés koncertjére. A pultos lány nem volt a toppon, nagyon szeretett volna máshol lenni, és kevesebb vendéget, ezt azért a tudomásunkra is adta... :-) A koncert a hangosítás hibái ellenére remek volt. Kedvesem ismerőse remekül énekelt, kiemelkedve az együttes többi tagja közül... biztos ebben volt része Morgan Kapitánynak is, amely kísértete elkísért azt est folyamán :-) Közben azért évődtünk Kedvesemmel... Majd hazaérkeztünk, bebújtunk az ágyba, és akkor hangzott el a mondat, amely annyira szép volt: -Nagyon szeretlek, de ma csak együtt szeretnék aludni veled! Így is lett... Egymást átölelve a legnagyobb szeretetben szunnyadtunk el... Helyén volt minden... a nőiesség, a férfiasság, a szeretet, az elfogadás... Minden helyére került az univerzumunkban... A reggel kóma volt, semmire nem emlékszem, csak a közös utazásra, az élményre, hogy Veled lehetek, aztán homály... Köszönöm, hogy Vagy!