Egy tábla csokoládé…

Egy tábla csokoládé… Fáradtan érkeztem a munkából haza. A nagymamám -Cukor-, így nevezzük őt a családban - sőt a barátaim is így hívják-, behozza az ebédet. Nem kényszerűségből, hanem szeretetből. Ezt sokan nem értjük, majd egyszer, amikor nekünk is a másik lesz a legfontosabb, és nem önmagunk. Pöffeszkedek a kanapén, mint afféle vezér hím a, nézem a tévét. Jól laktam. Megint megjelenik, hogy elvigye a tányért. Kopott pongyolájában, tele szeretettel. Benyúl a zsebébe: -Hoztam neked egy kis csokoládét. Nem Milka, de a nyugdíjamból csak ezt tudtam neked venni. Letesz az asztalra egy kis tábla csokoládét. Olyan Mézgás, vagy váras hat kockás csokit, amit talán még te is majszoltál boldogan. Kiviszi a tányért. Szerencsére. Elkezdenek potyogni a könnycseppjeim. Kezd lázadozni a lelkiismeretem… A többszörösét keresem, mint az ő nyugdíja, mégsem hoztam szinte soha semmit neki. Ám mikor lement a boltba, eszébe jutottam. Nagyon fáj, hogy ő nekem nem. Sírok, mint egy kisgyerek. Szégyellem magamat. Nem tudom hova tenni, amit érzek. Felkászálódok, és leszaladok a közeli szálloda elegáns cukrászdájába. Kérdezem, mekkora a legnagyobb tálca, ami a boltban van? Akkor azt rakják tele süteménnyel! Viszem haza. Csodálkozik, miért, pont most… -Nem kellett volna, kis Unokám! Nem tudja, valamit kaptam tőle, amit egy tálca süteménnyel nem lehet meghálálni. Most már, nem él. A gyermekeimet is ugyan úgy szerette, mint engem. Most már tudom milyen a szeretet, neki már nem tudok adni belőle. De másoknak igen…