Visszatükrözőések 4.

Brassó 2015. 02.07. Hajnali egy órás kelés, alig másfél óra alvás, amely összemosódik az álom és a valóság talaján megjelenő képekkel, lázálmok és fantáziálások egy rossz kisugárzású helyen. Indulás, szakad a porhó, a viharos szél, hordja csapkodja az apró kis gyilkos tűket, táskák a szem alatt nem csak a vállon. Két ragyogóra suvickolt félcipő süpped a friss hóban, rövid lenyomatát itt hagyva egy didergő utazónak. Benyomások a sapka sildje alól... Szélcsengőt csilingeltet a fergeteg havi vihar, egy magányos vaskerekes kézikocsi a piac bejárata előtt, akkurátusan rendszámmal ellátva. Feltűnően villogó reklám, a mellékutca végén egy éjjel nappal nyitva tartó EU-s szabványoknak megfelelő élelmiszerbolt tetején. Biztosítva arról az éjjeli vándorokat, hogy most is elkölthetik pénzüket, nem kell megvárni a reggelt. Tükörsima üres utcák, a hó mindent békésen eltakar, fények nélküli ablakok. Hópelyhek szenzációs keringős játéka az utcai lámpák fénykévéjében, mint őrült pillanatnyi revü a reflektorfényben, nézőközönség nélkül.... A szövetnadrágban didereg a lábam szára, a sapka alól kilógó fülkagylóim is gyanúsan zsibbadni kezdenek.... A főúton meggyalázott hópelyhek sikongatnak, de csak nagyon halkan, olyan mint amikor az autók kereke felveri a latyakot. A hópelyhek fehér életről és víztiszta átváltozásról álmodtak, és csacsogtak egymás között míg a mennyekből szállingóztak lefelé, aztán rájuk rakódott a piszok és a szenny... A pályaudvar előtti tér néptelen, mint egy forgatásra váró díszlet, ahol a statiszták még nem jelentek meg mint egy téli Thurman show... Kísértetnek érzem magam, ám a hó ropogása a cipőtalp alatt segít a jelen világban maradni, és átsugárzik a kriptai hideg. Aztán a pályaudvarra belépve fokozódik túlvilági hangulatom, a majdnem lekapcsolt világításban lidércek bolyonganak, mint céltalan élettelen fakó tekintetű lények... Egyesek olyanok, mint akik feladták, hogy kitörjenek a létkerék ezen küllővilágából, mozdulatlanságba dermedve hevernek a hideg padlón... Zavart keltek ebbe a hipnotikus félhomályos világban, ahogy sietve kopogok félcipőmben a matt köveken. Közéjük valónak sejtenek meglátva karikákat a szemem alatt, de nem tudják hová tenni céltudatos haladásomat. Itt most mindenki le van lassulva, mintha leszedáltak tartanának valami titkos és misztikus találkozót, egy nagyon barátságtalan épületben. Nem azért sietek, mert félek, hogy magával ragad ez a világ, hanem mert fázom... Szeretnék megtérni az anyaölbe a melegbe, a nyugalomba, amelyet most az étkezőkocsi jelent... Aztán a peronra érve boldogan hallom, hogy a román kollégák bekapcsolták a fűtést. Így kellemes meleggel fogad be a kocsi, amely aztán lassan elballag velem hazafelé. Az utamat vidámmá teszik a horizonton lassan bandukoló fehér és sárga csillagfények, melyek felragyognak a fagyos hajnali sötétségben. A hegyeket és fákat is hó lepi, tisztán és békésen, az idehullott hópelyhek szerencsések, fehér életük és átlátszó haláluk lesz, majd újjászületésük után egy tiszta hegyi patakban játszanak fogócskát.... Egy forró tea aztán végleg visszainvitál a való világba és már ringat is a vonat, mint anyaméh a magzatát, belépve a életkerék egy másik küllővilágába...