Visszatükröződések 3.

Átléptük az osztrák határt... érdekes módon rögtön símább lett a kocsi futása, olyan mint ha vajon gurulnánk a csendes kis falvak között. Nincs még késő este, de már az állomásokon ritka vendég az utas. A padok is hiába várják a rajtuk megpihenni vágyókat, és a sárga lámpák fénye sem vet árnyékot a vonatravárók sötét alakján. Békesség lengi körbe a tájat, és nyugalom. Igaz ez nem egy zajos fővonal, inkább csak fontos mellékvonal. Nincsenek gyáróriások vagy félelmetes ipartelepek a vágányok mellett, inkább csak kisebb üzemekhez, mezőgazdasági épületekhez kígyózik ki egy egy vágány. Szeretem ezt a vidéket. Jó suhanni a sötét tájon, nem ébresz félelmetes, vagy bajlós gondolatokat mint Erdély tájai, inkább vidám és szórakoztató mint egy osztrák sramli... Legutoljára mikor erre jártam, Szent Este volt, és nagyon lehangolt a kiürült vonat, a néptelen utcák... értéktelennek tűnt az az utazás. Ráadásul egy csomó kétséget és fájdalmat is becsomagoltam arra az útra, amelyet igyekeztem gyakran megízlelni. A magányosság és kapcsolat között álltam félúton. Milyen furcsa is most visszanézni akkori önmagamat, pedig nem telt el egy hónap a két utazás között. Mennyire elkínzott volt a tükörképem az ablakban, mennyire nem akartam látni, mert tudatom hátsó bugyraiban teljesen tisztában voltam azzal, ez az én döntésem. Most ha belenézek az ablakon remegő tükörképbe egy más embert látok, még rá is tudok mosolyogni, annyira megváltozott a kép. Köszönhetem ezt a páromnak, és önmagamnak, hogy meg tudtam hozni azokat a döntéseket, melyek a helyes útra tereltek. Nem szeretném leírni, hogy vissza mert az az út nem volt helyes csak nagyon kis százalékban. Ki kellett rostálni és még mindig van mit kirostálni amelyek talmi ábrándok felé hívogattak... Kezdem megérteni Odusszeusz bolyongásainak különböző stációit, amelyek sokszor szerették volna, hol kényszerítéssel, hol csábítással eltéríteni céljától, hogy Haza találjon. Ha már a régi bölcseleteknél tartunk, valakitől hallottam: -Az otthonod mindig ott van ahol Te éppen vagy. Nos igen, de ehhez magában kell lenni teljes egészében az embernek. Megbékélve képességeivel, adottságaival. Azt hiszem ez a legnehezebb a világon. Annyi féle dolgot próbálnak a nyakunkba akasztani az évek folyamán, hogy az elmondhatatlan. Sokszor nem is tudjuk melyik a mienk, és mely amelyet csak úgy ránk biggyesztettek. Felállni és lerázni ezeket a láncokat az a nehéz döntés, mert hirtelen ott állunk önnön egyszerű meztelenségében, és ez szép... először riasztó, amikor nincsenek kész sablonjaink az helyzetekre, ám ha önmagunkat adjuk, akkor mindenki számára a legjobb megoldás születik. Mert nem lesz benne kényszer, csak tisztaság. Annyi tisztaságot kaptam az elmúlt időszakban sok körülöttem lévő segítőszándékú embertársamtól, hogy be kellett, hogy érjen bennem is. Persze nem megy egyszerre a láncok és a berögzöttségek letétele. Nap mint nap kapom az újabb jeleket, mi az ami még régi énemhez köt... csak egy kis idő elteltével meglátom a hibát amit elkövettem, és átértékelhetem azt hogy a jövőben már ne a bevált sablon szerint cselekedjek.... Azt hiszem pont ez a különbség a két táj és az ott lakó emberek életvitelében és gondolkodásmódjában is, az egyik szenvedni akar, a másik megélni a jelent a maga feladataival, vagy csodáival együtt