Visszatükröződések...1.,

Vonatok... éjszakák, és nappalok...
Tájak, emberek, napszakok, évszakok,
Ha kinézel egy ablakon, és figyelmesen nézel mindig feltűnik saját önarcképed. Ahogy elkezd kint sötétedni egyre erősebbé válik a tükörképed, és amikor teljesen leszáll az éj akkor előtűnik igazi önvalód... félelmeid, erősséged, fájdalmad, és mosolyod....
Hónapokat utaztam félelmeimmel összezárva. Düledező kunyhók, kóbor kutyák, elhagyott tanyák, lepusztult gyáróriások közt kanyargott velem a vonat... nem volt végállomás sehol, csak az utazás, csalódott emberek, fájdalmakat bőröndjeikben cipelő utasok, kitaposott koszos cipőjükben gyalogoltak az életemben... Alkoholisták, nikotinfüggő sárga ujjú kísértetek merengtek a lassan buborékjait vesztő, melegedő söreik mellett... mind arra várva kinek mikor szívhatják a vérét, a szellemét és lelkét. Én odaadtam nekik, a bennem cipelt fájdalom, és magány utat engedett ezeknek a lényeknek...
Szenvedni akartam, vezekelni saját ostoba, öntelt döntéseim miatt, amelyeknek nyomát kutatva jutottam el a szűz hóban a megoldáshoz, a tisztasághoz....
A kilométerek megszépítettek, lecsiszolták lelkem vadhajtásit, majd begyógyították mély sebeit. Köszönöm a távolságoknak a magányos éjszakáknak a pillanatokat amelyek lecsiszolták lelkemről és arcomról a ráncokat, melyeket magam varrtam oda. Kemény munka volt, hiszen ahányszor a tűt beledöftem saját lelkembe, és bőrömbe egy régi emléket rögzítettem megváltoztathatatlanul magamhoz. Aztán jöttek egy állomás futó fényei, egy lilában, rózsaszínben játszó hajnal, majd a havas mezőn futkározó nyulak....
Majd jött egy bécsi advent, ahol a kiállított fenyőfa tüskéi mint töviskoszorú martak belém, egy magányos elveszett karácsony Golgtájaként....
Ma már másképp van... vidám ablakok fényei ragyogják be a tájat, kivilágított keresztek mutatják az utat a hegytetőkön, és szűz hó roppan a kerekek alatt miközben a jéggel borított felsővezetéken csillagszórót játszik az áramszedő... Vidám őzek versenyeznek a vonattal, és büszke szarvasok hajtják meg agancsukat a száguldó vascsoda előtt... Én nézem őket, és örömmel töltenek el, élményeket adnak, melyek újabb utakra csábítanak, mert már vár valaki..., mert már vagyok valaki!
Eltűntek a kísértetek, az ártó démonok. Megsemmisültek, felemésztették önmagukat a sötétségben, megriadtak saját tükörképüktől az ablakokban... Ma már csak valóság van, feladatok melyek örömmel töltenek el, és újabb feladatok melyekhez a hegyek és a befagyott pocsolyákon visszatükröződő nap vagy holdfény adnak energiát....
Köszönöm a létet, köszönöm jelen feladataimat, és köszönöm hogy ráébresztettek az idő fontosságára! A múltban sok időt kaptam, és nem jó sáfára voltam... mulasztottam csak, és kitölteni igyekeztem...
Aztán segítettek és megértették mennyire fontos az idő... melyet a kedveseddel töltesz, csak fél órát, látszólag semmit nem téve összeölelkezve pihentek, vagy éppen csak összefuttok pár percre... Már értem és köszönöm a pillanatokat is melyek olyan csodálatosak, hogy akár egy egész teljes élet beléjük fér... és van akinek ez sem adatik meg... Nekem megadatott, és méltó leszek rá!