Kemence feketén fehéren...

Megdöbbenve olvasom mindkét oldal hozzászólását. Mint kisvasutakat ismerő ember és mint idegenforgalommal foglalkozó, szeretnék pár dolgot valóságossá tenni mind a két fél részére. Nem is tudom hol kezdjem... 
1., Bár mennyire is kellemetlen, de jelen világunkban az autós turizmus igen sokat fejlődött, az urbanizálódott társadalomban, sokakat nem elégít ki a Városliget, vagy éppen a Margitsziget meglátogatása, ráadásul akár a Pilis akár a Börzsöny meglehetősen közel van a fővároshoz. Így optimális célpontja az autós kirándulóknak. Így aztán az erdő bevezető útjai megtelnek autókkal, és zajos kíváncsi emberek vonulnak be erdeinkbe, "koca turisták" ahogy egy kedves hozzászóló megemlítette. Szemetet, természeti értékek lerombolását hagyva maguk után. Megjegyezném, gyermekeimet arra tanítottam, hogy soha ne szedjünk le virágokat az erdőben... ez mind addig tartott is amíg egy nap egy nyugdíjas kiránduló csoporttal nem találkoztunk, amelyek roskadásig voltak erdei, mezei virágokkal megrakva. Aztán a kijelölt parkolóban (aszfaltozott, buszok számára is alkalmas) visszatérve az összes kornyadt virág ott hevert. Ebben nem ezek az emberek a hibásak,hiszen nem tanulták meg, hogy mit nem szabad elhozni az erdőből. 
2., Kedves WWF a nevüket már hallottam, erdészektől többször is... Lehet hogy Önöknek azzal kellene foglalkozni, hogy tájékoztatást nyújtsanak a természetvédelmi, és nem természetvédelmi területen lévő helyes viselkedésről? Én még az erdőben, de a kisvasutak mentén sem találkoztam WWF-sekkel... Pedig gyakran járom az erdőt, amely nagyon szemetes. Milyen hatástanulmányokat készítettek a Gemenci illetve a Zalai kisvasutakról? Mert hogy ott minden szépen működik... Az 1990-es években (és attól kezdve filmezem jó barátommal Moór Attilával a kisvasutakat), itt megemlíteném a Mesztegnyői és a Börzsönyi vasutat. Egyben és ésszerűen kellene nézni a modern kiránduló világát... Igen el fog indulni a "Vilati-tól" megkeresni a "Salgó várát", tökön uborkán keresztül, mert a GPS felajánlja.... 
3., Szerencsémre már akkor hajtányoztam a Kemencei vonalon, amikor még az itt megszólalók többsége meg sem született... patakmederben toltuk át a hajtányt a levegőben lógó síneken. Csodálatos volt, de senkit nem akarok erre a kalandra biztatni.
4.,Az előbb említett gondolatmenetben három kisvasutat is megemlítettem A közös bennük, hogy a természeti értékeket próbálják a legkevésbé környezetszennyező módon bemutatni. Kellemetlen volt látni a lánctalpas tológépet, de nagyon hatásos volt. valóban egyszer meg kell építeni a kisvasút műtárgyait, nem tudom mennyit, sok híd és áteresz lesz... A nyereség egy olyan közlekedési eszköz, amely károsanyag minimális kibocsájtásával juttatja el az érdeklődőket a célhoz, és sokan lesznek akik innét vissza is térnek! Mellesleg koncentráltan lehet megoldani a keletkezett hulladék elszállítását... 
5., Kedves Kemencei lakos aki volt olyan kedves, és hozzászólt az íráshoz, először 1991-ben értesültem erről a településről, és csodálatos pár napot töltöttünk el Kőrózsa panzióban... egy pár forintot otthagytunk... Majd jöttek az évek, és még pár forintot otthagytunk, majd a Szalamadra vendégházakban, közben ettük a pizzát a Pizzázóban, mellesleg akkor még a játékautomatákba is dobáltunk egy pár fillért, még mellesleg csináltunk egy videó filmet a Kemencei kisvasútról, majd céges bulit szerveztem a volt "Villati üdülőbe" Szóval pár pénzérmét otthagytunk, ha nem lett volna kisvasút akkor nem megyünk oda? :-) Tetszik érteni? Nincs idegenforgalom, nincs ámulat akkor pénz sincs? Az idén jártam Kemencén milyen kis helyre település lett... Aztán átmentünk Perőcsénybe, amely legalább annyira szép település lehetne, ha nem lenne tele elhagyott lakóházakkal, talán csak azért mert ott nincs turizmus, nincs kisvasút....  Beszélgettünk a helyi volt polgármesterrel, számokat sorolt, és könnyek voltak a szemében... Szóval hátrébb az agarakkal :-) Mellesleg nem tudom te mennyire figyeled a hiúzok életét, és mennyire fontos a számodra... 
6., Szóval elég az álszentségből 130 éves fák, és egyéb blabla... A természetet jelenleg nem a WWF-el hanem pénzel lehet megvédeni, ha van bevétel, adózik a fagyis és lángosos is akkor boldogság van... Tényleg gondolkozzunk már el azon miért járnak Kemencére az emberek, hogy van 4 szálláshely egy kis határ közeli faluban? Miközben Perőcsényben már csak 400 ember lakik? Valamit, valamiért...
Egy igazi civil, gondolatai, ami mellesleg imádja az erdőket, a kisvasutakat és az embereket, elkötelezettség nélkül... mert csak egy ember, nem szövetség, és nincsenek érdekei, Mert csak csodálja a tájat, az abba korhűen illeszkedő kisvasutat, A fákat, amelyek megölelik a kis mozdonyokat, és a rajtuk utazó embereket. Mert mindenki oda való a természetbe, ős erővel segítik egymást. Vadászunk és halászunk, fákat vágunk ki, hogy ételünk rotyogjon a sparhelten, és ne fázzunk amikor a kemencét tápláljuk vele. Ám ezt lehet ésszerűen is tenni, mint a múlt és mint a természetet tisztelő ember. Aki csak annyit öl, amennyire szüksége van... Mert ez így harmonikus. 
Záró akkordként elmesélek egy pusztai emberrel történt beszélgetésemet, az akkor még nem turisztikai vonatkozású Hortobágyi halvasútnál tett kirándulós, filmezős, felfedezős emlékeim közül, Ohat-Pusztakócs vasútállomástól nem messze...
"Csak a természetvédőket ne emlegesse, - szólalt meg a hallgatag, szikár öreg parasztember - azok több kárt okoznak mint hasznot. Pár évvel ez előtt megfigyelték hogy a (kékbörzsönyös sápi lillike (szegény kis madár nevére nem emlékszem az idő homályából)) ott fészkel, ahol először a lovakat, aztán a marhákat, majd a birkákat és legvégül a kecskéket legeltetjük... Sápítoztak is, hogy a marha majd összetapossa a szigorúan védett madár tojásait, és feldúlja költőhelyét...  Hangos nyivákolással és "tudományos érvekkel" meggyőzték a gazdaság vezetőit, hogy szüntessék be a legeltetést a területen, persze szerencsétlen egyetemet, főiskolát végzett fejük mit tehetett... lezárták a területet. Aztán jövőre nem jött a madárka fészkelni, mert átment egy olyan területre ahol folyt a legeltetés... Miért is, mert a marha, bármekkora marha is nem lép a fészekbe, mert látja azt, hogy az egy élőlény fészke... Csak lelegeli körülötte a füvet, aminek a madárka örül, mert némi fű marad, amely védi a széltől a tojásait, ráadásul messzire ellát, hogy jön e ragadozó.. Így a madárka mindig oda fog fészket rakni ahol van legeltetés... " 
Szóval ennyit a ti WWF-es tudományotokról... beszélgessetek öreg, tiszteletreméltó természetközeli emberekkel, és lehet, ám csak lehet, hogy megvilágosodtok és elmentek a McDonalds-ba hamburger árulni mer csak arra vagytok alkalmasak :-) Ez is nagyon tiszteletreméltó és embersegítő cselekedet... mellesleg miért is nem lázadtok a műkaja ellen :-) 

Csilla

Egy kedves ismerős kért meg, hogy írjak valamit Csilláról....
Már megőszült hajjal, megereszkedett pocakkal emlékeim múltjába merülve töprengtem Csillával közös emlékeinken... Már Ő is elhagyta az ötvenet... Ám még mindig ragyog, mint a lányok akik körülötte vannak, magam is igyekszem nem opálossá, homályossá válni, és ezek a kamaszkori élmények mindig segítenek, főleg, hogy látom mennyire túlteng bennük a vitalitás. Már abban a korban vagyunk, amikor több a veszteség, az elmúlás.... Számunkra fontos emberek lépnek más dimenziókba...
Ám szívünkben annyira kamaszok maradunk... Ha hagyjuk, és van aki inspirál. Mielőtt leragadtam a billentyűzet előtt, -olvastam-, naplókat képeket nézegettem, mert mit is jelent számomra Csilla. Egy lányt a múltból, akit először a Palatinus strandon láttam..., egy első (beteljesületlen szerelmet ?) sületlenség... Csak voltunk és léteztünk, néztük hajnalban a várost, Budapestet a Halászbástyáról, ittunk mint a kefekötő, csináltunk jó sok hülyeséget. Szeretnék újra a Margit-híd pesti oldalán randizni, mert már akkor tudtuk, hogy vége. Aztán a Sziget-bejárónál szembesülni hogy Ő is pont oda beszélt meg randevút a "következővel", mint ahogy én is... Szóval egyikőnk sem volt jobb a deákné vásznánál... Éltünk, és gyorsan éltünk, mert azt hittük 18 évesen, hogy ennyi lesz a világ, és elnyelnek minket a szürke hétköznapok... Nem így történt, különváltunk barátok lettünk, egyszer talán még kísérletet is tettünk szerelmünk későbbi beteljesítésére, a sors megírta, nem sikerült. Adott pillanatban mindketten magányosak voltunk, rémültek és még mindig kamaszok...
Most is azok vagyunk, nem tudtuk, nem is akartuk megtagadni önmagunkat...
Csilla...
Csillag...
Csodálatos...
Volt egy házibuli, amikor egymásra találtunk, volt egy csopaki résház, amely mellesleg Présháznak született, volt balatoni napfelkelte, mert soha sem voltunk álmosak, csak naivak.  Volt egy patak a Börzsönyben ahonnét tántorogva lépdeltél a táborhely felé... és mosolyogtál.
Sokszor mosolyogtál, talán anno a mosolyodba letten szerelmes. Pici száj, gödröcskék az arcon, csillogó Csilla tekintet. Annyira boldog vagyok, hogy most is csillog a tekinted! Köszönöm, mert az én tekintetemet is csillogóvá csiszoltad...
Áztató esőben sétáltunk a Várban, majd a Vérmezőn, kipróbáltuk milyen csókolózni a telefonfülkében....
Micsoda ajándékok az élettől. Azt hiszem járt Nekünk...
Csodálatos, hogy pár év után sem szakadt meg a szál ami összeköt minket. Fizikai testünkben már nem a régiek vagyunk, de lelkünk fiatal maradt és ez így jó.

Ősz, szív, világ...

Hulló falevél, melyet a novemberi ősz fagyaszó hidege merevít késpengévé, és üde sárga színe ellenére mint egy kardpenge hasít a ködtől burkolt békésen pihenő avarba. A csend megtörik, madárfütty sem zavarja ezt a néma kivégzést. Csak a felkelő nap vöröse adja a világítást a pillanathoz, amelyben elszárad, megbékélt falevelek közé hasít egy gyilkos penge. Neki már sikerült megfagynia az éjszaka folyamán, a kelő Hold fényében, ezüstösre edzve a levélke víztartalmát. Az avar békésen nyugszik elfogadva létének sorsát, óvón beterít földet és halottat egyaránt. Leplez, elmúlt világokat, napokat és pillanatokat. A Föld melynek ősisége semmit nem jelent napjainkban,  avar és humusz takarja szorgalmasan, minden pillanatot ápol éppen. Egy pocok rohan magokért éppen, a borzongást és a félelmet leküzdve a létért cserébe... Hajnalodik, pirkad, a színek feketéből és szürkéből ragyogóvá válnak. Arany, sárga, narancs és fakó zöld ébreszti a tájat. A pocok még rohangászik magvat, táplálékot kutatva. A bagoly behunyja szemét, a világosság bántja, borzolt tollával a nappalt várja. Elpihent csendesen emészti zsákmányát, az örök körfogás csodájában. Zizzen az avar, belépsz egy templomba, melyet nem ember, hanem az Úr nyitott számodra. Ha nyitott a szemed akkor látsz ezer csodát, és mélyen lehajtod fejed ennyi csoda láttán. Mikor majd ébredsz, hogy, ennek részese,  vagy, és nem kívülállóként sütkérezel a hajnali napban. Mikor átérzed a lelked és hovatartozásod tiszta ízét, és feloldódsz ebben a közös létben akkor érted meg léted valódi szépségét, mert már nem merítkezel magad világában. Önmagad vagy a világgal, a társaiddal, családtagjaiddal. Engedd meg ez és szíved minden szeretetét sugározd világodnak! Felismerve, hogy Te Ők vagy, mert egy világban léteztek. Nincs, nem lehet gyűlölet, mert annak értéke nincs, csak a Szeretetnek, mert a Szer etet...
Adj lehetőséget a szívednek, mely szívesen szeret, szívből, igazán. légy részese ennek a világnak, mely apró részekből és pillanatokból áll össze tökéletes egésszé..
Van a lelkednek egy része, mely nem hatalmat, sikert szeretne, csak szeretet, merítkezz meg ebben, és add tovább. Az életünk nem ár- érték arányos, hanem csak a szeret irányítja. Vagy a tiszta természet rendje... falevelek vagyunk, száradva  szép színesre, és a szelek táncát járva, de eljutunk a földre. Ki békésen, ki késpengeként, de hullunk a mélybe, célunk és igényünk szerint. A szeretet, mellyel a szülőföldünket szeretjük, adja az erőt a további szeretethez...
A szeretet melyet társuk, gyermekünk iránt érzünk... Mellyel tápláljuk világunkat, a csodát mely körülvesz minket.

Egy kazán... valahol Európában...

Valahol, Bécs és Passau között rángatja a mozdony a katonavonatot. Az osztrákok mint afféle rendszerető nép, már meggyújtotta a mécseseit a rendezett temetőkben, és a vonat ablakából, a sebesség miatt olyannak tűnik az éj, mintha a csillagok a földre költöztek volna, mert megunták, hogy annyira felülről tekintenek ránk egyszerű halandókra. A leérkező csillagok, amelyek szeretteink sírján ragyognak tudják, ők is elvesztették halhatatlanságukat és csak pillanatnyi fényt adnak a lelkeknek, az emlékezés homályában...
Aztán a kazán... igen őt etetni kell, hogy a rám bízott emberek akik békés, vagy éppen békétlen álomba merültek, ne fázzanak. Katonák ők, nagyszerű mégis törékeny és sebezhető harcosok, akár csak önmagam. Magam is harcolok, önmagammal, a gondolkozásmódommal, a szeretteimmel, a világgal. Szeretek egyedül virrasztani a sötét éjszakában. Szívesen megöleltem volna azt az amerikai katonát aki egész éjszaka kiabált, sírt és nyöszörgött. Nem tudom milyen élmények nyomták a lelkét ennek az emberi lénynek, de biztos, nem szerettem volna részese lenni... Nem tudom merre szolgált, vagy csak kedvese, szerettei hiánya okozta hagymázas álmait, meg tudom érteni, valamikor én is egy priccsen feküdve, suttogtam bele az éjszakai hideg párnába kedvesem nevét, és könnyeztem a magam mögött hagyott egyszerű világot. Könnyű volt együtt érezni vele, szerencsére a kor, így ötven után, már adott némi bölcsességet és hitet. A csillagok békés nyugalmát észrevéve már könnyű az embernek, mert már ráébredt az itt és most csodálatára... A minap egy filmben Assisi Szent Ferenc egyik mondata égett a memóriámba, "Azért látok rosszul, mert annyi csodát láttam a világban".
Közben megjelent egy néger (fekete) katona aki egész úton cigarettát tarhált. Bosszantott is meg nem is, az amerikai katonák mindig szeretik eljátszani a fennsőbbségest, hát neki ez nem sikerült, csak egy koldulót láttam, egy csövest, aki akár Budapesten is megszólíthatott volna... 
Minden pillanatunk csoda, még akkor is ha ezt abban a pillanatban teherként éljük meg.
Igen teher volt a kazán etetése, mely mint egy vasszörny nyelte a szenet és a fát. Szeszélyes volt mint egy nő, hol a kémény szellőzését kellett állítani, hol a tűztérét..., a haladó vonat sebességének függvényében. Ültem előtte, még jó hogy nem térdeltem, és szolgáltam őt. Egy fatuskó volt a fotelem, a mozgó vonaton, pattogott a tűz, a kazán teste forró volt, a kezeim vízhólyagosak, mert egy egy hirtelen fékezésnél valamiben meg kellett kapaszkodnom. A nyitott tűztér ajtón keresztül bámultam a csodát, a tüzet, mely mindig varázslattal tölt el, akár egy ősembert... Az izzó szén parázságy, aprócska tündéreket lehelt magából kék, lila és narancssárga színben. A zsákban feladott szén, nem volt lapátolható, csak kézzel, mélyen benyúlva széndarabkák közé volt adagolható a jó étvágyú szörnynek... A kezem, amikor levettem a kesztyűt, igazi munkáskéz volt, mélyen beleivódott a szénpor, mint egy büntetésképpen az elmúlt évmilliók fosszilizádósa miatt, s szén bosszút állt hosszas pihenését megzavaró emberen, és belemart a bőrébe a hajába, a ruhájába. Füstté válása előtt még igyekezett nyomot hagyni, mert belőle is por és hamu lesz. A kocsiban tárolt, kicsit kokszos szén nem volt ilyen kényes, könnyen lapátolható volt, de sokkal nehezebben adta meg magát a sorsának, sokszor kellett fával megtámogatni. A fahasábok, is külön személyiségekké váltak ebben az izzó világban. Volt amelyik szorgalmasan és pattogva kebelezte be a tüzet és gyorsan átizzott és volt amelyik mélán és lassan vette át a hőt. Az egyik fahasáb, nagyon nehezen adta meg magát az alatta tomboló izzó parázsnak. Stigmák jelentek meg kérges oldalán, és vörös vérszerű anyag bugyogott elő belőle, mintha fájna számára a tűzre vetés. Ott ücsörögtem a kazán mellett és bámultam ezt a hasábot. Gondolatok ezrei cikáztak végig bennem, és érzelmek ezrei törtek fel lelkem mélységes bugyraiból. Sír, vagy vérzik? Inkább véresnek láttam a kéreg közül feltörő nedveket, mint aki szenved jelen világunkért, és szónoki kérdéseket tesz fel, miért szállítunk amerikai tankokat Magyarországról, Németországba, ez a sok fiatal lélek miért nem a szülőföldjén van, és végez éltető tevékenységet, főleg békeidőben...? Miért kell még fával tüzelni, egy olyan berendezésen, mely manapság már a mozdony villamos energiájával is megoldható lenne. Mennyi elpazarolt energia mondhatni fölöslegesen. Ezért ontott vércseppeket a tuskó, és könnyeztem vele én is. Együtt égtünk el a halottakért, legyenek azok emberek, vagy fák... a hatalmak játékában. Mindig azt gondoltam, hogy nem az a probléma, hogy vannak emberek akik hatalmaskodni akarnak, a problémát az árnyékukban meghúzódó, őket kiszolgáló nímandok okozzák, mert ők sokkal többen vannak... Maradjunk emberek, akiknek a szeme a sok csodától romlik meg, mint fényben sütkérező nem éppen etikus módszerekkel manipuláló "tisztánlátó" érdekemberek világától...

Szellemfalu.... egy magyarországi "Zóna"

Nem titkolt nyereségvágy hajtott a Börzsöny túloldalán lévő aprócska faluba. Jól fel is készültünk a természeti kincsek elrablására, még két Penny-s vászonbevásárló szatyrot is vittünk magunkkal a hátizsák alján. Nagy hatótávolságú terepjárónkkal megindultunk a Budapesttől talán 100 kilométerre lévő célállomásunk felé és a Suzuki Ignis boldogan falta a távolságot. Csodavilágot láttunk út közben, egy autóutat,  Vácig 60 km/h-val lehetett haladni, mert mellette építkeztek... Mellesleg éveken keresztül ezen az útszakaszon 2 szer 1 sáv..  90 km/h volt a legnagyobb megengedett sebesség. "Örömmel láttuk" hogy az út egyik oldalán tarvágást rendeztek, mert valószínűleg a Samsung terjeszkedni fog. A halott fát tetemei még ott árválkodtak az út mellett. Közben a kettős záróvonalon többen megpróbáltak némi előnyre szert tenni, születésük, vagy tengelytáv jogán. Mellesleg a sor intenzíven 70-nel haladt. Némi nyugalom, csak a "normál" útszakaszon, azaz amikor megszűntek a sebesség korlátozó táblák, akkor vált élvezhetővé az autózás. Csodálatos késő őszi napsütésben lángolni látszottak a fák, vagy éppen a sárgának pillanatnyilag elővarázsolt aranyló szíveivel örvendeztették meg a városi lelket a pazar kék ég alatt. Üzenve, hogy a vég előtt, mielőtt lehull az utolsó levél, a színpompa kárpótol mindenért. Mert színes a világ, ha észreveszed és csoda minden pillanat, melyet nem te felügyelsz, a pillanat mivel természet anyánk megörvendeztet az elmúlás hava előtt, a bágyadt őszi napfénnyel, a színek pazar játékával a lehulló levelek aranyának hangjával. Hálásnak kell lennünk mindez apró neszért, mely a csodák igazi palotájába léptet be. Hont előtt megálltunk egy szálerdő mellett, és nem volt szívem elkattintani a fényképezőgépet. Egy szent katedrálisban találtam magam a csodálatos kék égbolt alatt. Zizegtek a hulló levelek és az aljnövényzet olvasta őket. Elmesélték mit láttak fentről, és a madárfiókák énekét is átadták egyből a lentieknek. Fájt a pillanat, hogy betörök ebbe a csodálatos harmóniába, a levelek zizegésbe, ormótlan mozdulataimmal ágat reccsentek, avart zúzok. Ám vonzott a pillanat a táj a fák kérgének izgalmas hieroglifái, melyben saját sorsomat igyekeztem kiolvasni. Megérintettem a braille írással írt üzeneteket, de agyon tanított elmémmel nem értettem őket. Messze kerültem a természettől, csak dudorokat, és érdességet éreztem. Lekuporodtam egy fa tövébe, élveztem a napsütést és a fa ölelését. Fájt a fa üzenete, még sokáig kellene maradnod, hogy teljesen átölelhesselek... Értettem mire gondol, városi emberként olyan messzire kerültem ebből az egyszerű világból, hogy annak jelzéseit fel nem foghattam. Kimentem az őserők közé, ég és föld, fa és víz a tüzet nekem kellett volna hoznom, a lelkemben, de már szocializálódtam. Nem annyira mint a Kedvesem aki ez idő alatt a mobilját nyomkodta, mert ő csak a hívásomra szállt ki a kocsiból, de már eléggé hogy az ég alatt csak kevés alázat maradjon bennem, és még kevesebb hála, hogy ezeket a pillanatokat megélhessem. Aztán elcsattant az első expozíció, és a többi, mert képben (hogy is mondják a marketing szakmában.... egy kép többet ér mint ezer szó?) elvisszük az emléket, nem igaz itt nem volt igaz. A fények játékának halvány emlékét sem lehet reprodukálni elektronikusan, a szagok, az érzések, a hangok, a természet rezgései mind ott maradtak, ahogy a lelkem egy darabkája is, csodálva az érthetetlent, a hazaérkezés örömét, a vágyat, hogy megtérjünk a természet keblére.

Hétvégi utazásunk célja Perőcsény volt, egy börzsönyi zsákfalu. Egy kis leágazás egy csodálatos útról. Melyet az őszi színek még varázslatosabbá tettek... Csoda volt az őszi napfényben autózni egy ilyen mellékútvonalon. Ráadásul munkanap volt, így talán csökkent a felfedezők száma....

A pincesor sokat ígérő a kanyargós bevezető út végén. Hiszen ahol a hegy leve boldogságot, és bőséget ígér. Az csak gazdag vidék lehet... Ám egy kihalt emberi települést leltünk, sok vakablakkal, melyek mögött már nem mozgolódtak emberi sorsok. Kihalt, gyermektelen utcák. egy végleg bezárt Posta. Mint egy valós szellemfalu. Emberek nélkül...  Utca, utca után, még a kocsma előtt sem volt mozgás, csak néma csend... Zárt porták, ablakok, hiányoztak a nénikék, akik idegen rendszámú autó után meglepődve néznek...

Nagyjából 15 éve jártam itt és a börzsönyi "Salgó" várnak becézett objektumot látogattuk meg.... Várfotózáshoz az ősz vagy a a kora tavasz időpontjai felelnek meg, mert hazák erősségeinek nagy része mint egy 30 centire emelkedik ki a talajból. Akkor kecskék sokasága legelte fel a szelídgesztenyét az út mentén... Mert hogy jó lesz a húsuk tőle...  Ez volt 15 éves információ... Ide indult rabló hadjáratunk, hogy némi szelídgesztenyével gazdagabban térjünk haza. Csodálatos őszi erdei utakon túráztunk, de gesztenyést nem találtunk...

Egy hölgy a falu erdei szélén mondta a gesztenyést kivágták, már kecskét sem tartanak... Aztán a falu közepén megálltunk. Mert volt egy szép park. Ott találkoztunk a bácsival... A párom többször említette hogy sok ház van a településen amelyben szerinte nem laknak... Az úriember akivel szóba elegyedtünk, kiderült, hogy a volt TSZ (Termelő Szövetkezet) volt elnöke. Nagyon szimpatikus volt, mert nem politizált. Csak a tényekről mesélt! Például arról, hogy pár éve még 1600 lelket számlált a település, ma csak 200 főt. Megszűnt a tehenészet, a sertéshizlalda, a bogyószedés amelyből 50% a Tszt-t illette meg, a fennmaradó 50% a szedőket illette meg..... Így már  az asszonyok már nem szedik a bogyós terméseket... A gyermekek nem horgásznak a falu közepén lévő tóban, és megszűnt a posta is. Nem panaszkodott, csak tényeket közölt... Mi meg csak néztük az üres ablakokat a gazos portákon... Szomorú vak ablakok, nénikék nélkül. A minap néztem egy csernobili filmet a "Zónáról", üres falvak, elhagyott otthonok, nálunk is van. Csak nem beszélünk róla, mert a marketing minden előtt. A városi ember a nyugalmat keresi egy bizonyos kor után, mi sem Budapesten nézelődünk ingatlanok után. Van már internet, tudom hogy működik a faluban, mert a Kedvesen a börzsönyi hegyoldalban próbálta a szelídgesztenyést megtalálni. Van kábeltévé, ezek mind kevesek, hogy az ifjúságot ott tartsák a falvakban. Pláza kell? Vagy mi? A természet csodája, a csend és béke kevés lett? Mi történt ebben a "Zónában" Nem tudom, csak egy haldokló települést látok, nincs idegenforgalom, mint a szomszédos Kemencén, nincs élni akarás, nem látok ipart..., vagy idegenforgalmat. Tényleg itt a vég? Lehetséges, hogy egy emberi település kihal, Magyarországon? Megértem az ifjúságot, akik ennél többre vágynak Cinema City, Pláza, éttermek sokasága ahol csak a halált osztják... Nincs természetes étel, csak ízfokozók... A hús nem látott zsiradékot, a zöldség napfényt...  Nem értik, csak a neonfényeket látják, a sztároló sztárműsorokat. Évek óta sztárocskák küzdenek a képernyőn, hasonló sztárocskák ellen.... Siralmas, és szomorú. Láttunk már "reality műsort" egy boksa égetőről, egy erdészről, egy pásztorról? Nem... jééé? Ők a hősök, akik megteszik minden nap egyszerű tevékenységeiket, és életben tartanak minket... Értem, ez nem trendi... Hát el lesz a világunk veszte, a napi egyszerű tevékenységek nem trendik, mint a méhészet, a szölőművelés, és sok ezer dolog... A hősök, nem kellenek, mert hétköznapiak....

Kavics...

Kis szürke kavicsként kezdtem létezésem, a többi kavics között. Voltak köztük nagyobbak, kisebbek, kemények és puhák, szépen csillogóak vagy éppen matt felületűek. Saját tehetetlenségünkben léteztünk, ha hideg volt akkor kihűltünk, ha sütött a Nap akkor felmelegedtünk. Esőben nyirkossá váltunk, és az arra szálló por vagy hamu ránk tapadt. Békésen ücsörögtünk a helyünkön, néha megmozdíthatatlannak érezve magunkat, ábrándozva arról, hogy valójában hegyek, igazi szirtek vagyunk, akikek mindenki megáll megcsodálni. Előző életeink hosszú hallgatag töprengéseink alatt elő, elő rémlettek, hogy valóban valamikor egy és önálló hegyek voltunk, felmagasodtunk minden felé, ám valamilyen erő elszakított az egységtől, a nagyságtól és apró kődarabként új életet kezdtünk, az egységnyi tudat apró maradványával. Sarkosak és élesek voltak a széleink, mi is romboltunk, amikor gurultunk lefelé a hegyoldalakon, még több darabra törve egyre kisebbek lettünk, morzsoltuk egymást, még kisebbé. Hegyi patakok görgettek ismeretlen ritmust diktálva előre haladásunkban, évszázadokat pihentünk egymás mellett szürkés folyómedrek csendes alján, egyre kevésbé sarkosan, egyre gömbölyödve, egyre inkább elvesztve eredeti formánkat. Hosszú hosszú ideig reménykedtünk egy kristálytiszta tó fenekén, nappal a fények játékát bámulva éjszaka a csillagok vibrálását csodálva. Amikor csendes volt a tó vize, és éjjel nem borzolták hullámok, halkan egymásközt suttogva arról a csodáról meséltünk egymásnak, továbbadva a hitet és reményt, hogy ha partra nem is jutunk ki, hanem csak szép csendesen egyre kisebbek leszünk, ha nem törünk további apró darabokra. Akkor az utolsó pillanatban amikor megszűnünk, felkerülünk - oda fel, és mi is a reményt fogjuk sugározni a többi kavicsnak, hogy lesz az életednek célja...
Aztán furcsa dolgok történtek, robbanások rázták meg a csendes tó vizét, vörösre festették a hullámokat, néha furcsa lények érkeztek komikusan lebegve, nem úgy mint a halak, akik nagy öntudattal úszkáltak mintha a teremtés csúcsai lennének, néha odébb lökdösve minket fura szájukkal. Az újonnan érkezettek nem maradtak sokáig, és csak lebegtek, majd eltűntek, szétfoszlottak a semmiben....
Aztán újabb robbanások voltak, és sok társammal a partra vetődtem, és tényleg létezett a legenda, tényleg volt part...
Itt eszméltem újra, mintha a létezés új lépcsőjére léptem volna.
Aztán felgyorsultak az események...  Volt amikor egy puha kéz felemelt, megnézett megtörölgetett, markába szorított, jó érzés volt a sok sok melegség. Zsebre vágott, éreztem megkezdődik a nagy utazás... Ám ugyan az a kéz megint elővett rám tekintett, és már nem egy szépen csillogó kavics voltam, így ledobott. Ismeretlenek közé. Ez a történet sokszor megismétlődött.
Míg nem egyszer, egy olyan kéz vett fel, amely látott valamit, és elkezdte törölgetni, csiszolgatni egy kicsit, nem fájt, sőt kellemesen csiklandozott. Olyasmit látott bennem, hogy mosolyt csalhattam az arcára, csillogást a szemébe. Csak egy kis részembe tekintett bele, de úgy éreztem mindent lát bennem, nem kutakodott tovább, beszerzett mellém egy másik kavicsot is, így aztán egyre kevésbé foglalkozott velem, egyre kevésbé talált szépnek, és ügyesen elveszített. Sokáig kerestem és vártam a tekintetét amely újra felfedez... Lépten-nyomon igyekeztem az útjába kerülni, imádkoztam szélnek víznek, hogy tereljenek az útjába, és ők meg is tették. Ő azonban csak néha örült a kavicsnak, amelyet ő hozott el a tó partjáról. Aztán nagyon felgyorsultak az események, rájöttem le kell vetnem kavics külsőmet, hogy valaki felemeljen. Hosszas és fájdalmas munka volt, sokan felemeltek, örvendeztek nekem, de mindig a földön kötöttem ki. Utolsó erőfeszítéssel ledobtam magamról a maradék szürkeséget, és ekkor jött egy sokat szabódó lény aki még nem tudta, hogy tetszem e vagy nem, de felemelt és cipelt magával. Néha megmutatta ismerősöknek az ő furcsa kavics-kristályát.  Aztán az ismerősök is és idegenek is észrevették, hogy lehetne ezen a kavics-kristályon csiszolni. Hát csiszoltak is. Volt aki mutogatott, volt aki megelégedett az akkori csillogásommal, és volt aki tovább akart csiszolni, de durva volt a korongja. Jártam kézről kézre, ha valaki otthagyott, rögtön felkapott valaki más. Már nem kavics voltam, és ekkor már tudtam, magamnak is kell tenni valami. Így hát megpróbáltam a belső ragyogásomat felébreszteni. Valamennyire sikerült, egyre többen kapkodtak utánam, mint érdekes játék kristály után. Még örültem is neki... Melyik kristály ne örülne, ha kicsi kis belső fénye elvarázsolja a közönséget.
Aztán jött egy Hölgy, tétova volt, és nem tudta, hogy tényleg szeretne egy ilyen kristályt, de vonzotta a belső tüze... Majd úgy döntött, hogy megcsiszolja. Nem durva szemcséjű agresszív csiszolóval, nem ő annál sokkal finomabb eszközökhöz nyúlt. Selyempapírral kényeztetett édes olajokkal, Meleg vizes fürdőkkel, mézzel, és testes borokkal alakította a lapjaimat, becéző szavakkal vette el sarkosságomat. Táplálta a belső tüzemet, de ha kellett behajított a fagyasztóba, amit nagyon nem kedveltem, lévén hideg és sötét. Aztán sok alakítás után a helyére került gyémánt mivoltom, melyet ő hozott elő, és most a szívében lakozok, a csodák világában. Köszönöm, hogy már nem vagyok kavics...
A tó hideg csendjében mormolt legendát már tudom, hogy igaz.
Amikor elfogy gyémánt lényem belső tüze, az felszáll az égre, és csillagként fog reményt adni a kavicsoknak, mert ők is lehetnek majd igazi fények...

Köszönet Kedvesemnek a naplóbejegyzéséért....

Fikaman....

Szeretek a tömegközlekedéssel utazni. Meglepően sok élményt nyújt a társas városi utazás formája. Vannak napjaink klasszikusai, akik mintha kötelező lenne masszírozzák a tenyerükben tartott kis tamagocsinak látszó "okos" telefonjaikat. Megszűnik számukra a világ, nincs ablakon kitekintés, nincs tekintet keresés, csak az információk özönének habzsolása. Mindegy hogy értékes, vagy éppen értéktelen... Számomra fájdalmas kép ez, hiszen pár évvel ez előtt, emberek könyveket vagy éppen újságot  bújva próbáltak meg elbújni a világ búja, és öröme elöl. Ma már modernebb a világ. Volt egy kis kitérő, mikor napszemüveg mögé rejtőzve hallgatták a "walkman"-okat, aztán jött az Mp3-as korszak, egyre kisebbek lettek a kütyük, aztán egyre jobbak. Hiszen már nem csak a levezésünket tudjuk a mozgó közösségi járművekről intézni, de clippeket,  filmeket, vagy akár tévézni is lehet! Milyen nagyszerű, nézd a saját kis dobozodat, melyben csak olyan számodra érdekes reklámok, filmek, vagy bejegyzések szerepelnek melyeket biztos megtekintesz, "tetszikelsz" vagy éppen megosztod sorstársaiddal...
A múlt héten, a Magas-Tátra felé vettük az irányt Kedvesemmel, én vezettem, a síkos, nehezen járható utakon, melyek kanyarulatai igencsak megkívánták a sebesség csökkentést, és nem az autó teljesítménye szabott határt a menetsebességnek, hanem annak tapadása a közút felé... Szóval haladtunk az Alacsony-Tátrán keresztül, és néha előkerült párom telefonja, nem a tájat nézte, hanem a megosztásokat a "neten"... Van köztünk tizenöt év korkülönbség, és egy informatikai szakadék. Szeretem a tájat, ahogy felbukkan a kanyarokban, élvezem az autó suhanását. Gyönyörködöm a napfény játékában a havas tájon, és közben csodálom, az emberek munkáját, kik megépítették ezeket a lehetetlen utakat, majd még tisztán is tartják őket. Apró kis sok kanyaros hegyi utak, melyeket lehet, hogy többször kell takarítani mint az autópályát, mégsem útdíjas... Pedig néha a falvakban alig fér el a két ház között a pár arasznyi aszfalt...
Az én generációm ebben él... Nem a pillanatnyi információ szerzés gyönyörében.
Anyám, akit nem tudtam tisztelni, mert soha sem volt képes kiállni értem, apám soha el nem múló haragja ellen, (remélem már megbékélt a gyűlöletével és meg tudott bocsátani mert nem olyan lettem mint ahogy ő elvárta azt), meg tudta tenni, hogy nagymamám halálát, akit azt hiszem a legjobban szerettem a világon, felmenőim között. Ám még is Marokkóban nyaraltam, és nem osztotta meg velem nagyszülém halálhírét. Pedig neki az édesanyja volt. Még is megvárt a hírrel amíg hazaérkezem.
Mennyire más a mai világ, nincs tekintettel az információ átadó a másik lelki állapotával, folyamatosan bombázza azt aki éppen távol van, és nem tehet semmit....
Lehetetlenné téve hogy az aki éppen a csodák vesznek körül, és elmélyedhetne magában, tényleg élvezze a világot.
Vagy ez már nem is igény? Tényleg a hétköznapokban kell megragadnunk? Mindig mindenki számára elérhetőnek kell lennünk? Mert, fontos vagyok? Mert nem az itt és most számít, hanem valami virtuális valóság?

Szégyenkezés...

Szégyellem magam. Tegnap felelőtlenül hozzászóltam egy poszthoz, melyet egy nagyon kedves lány osztott meg, egy közösségi oldalon! Nem csak a lány, hanem az édesanyja is páciensem volt, éveken keresztül. Nem tudtam átadni abban a pár sorban a gondolataimat. Itt és most bocsánatot kérek Tőle. Miért is? Mert egy olyan cikket közölt, amelyben a hölgyek elnyomásáról, háztartási robotként alkalmazásáról szól. Nem tudok azonosulni a cikkel, mert több hónapja itthon vagyok, munkanélküliként, és előtte is egy pár évet munkámból adódóan itthon töltöttem. Bevásároltam, mosogattam, főztem, takarítottam, férfi létemre. Mert szeretem azt az emberi lényt, akivel együtt élek, és az IDŐ ezekre a tevékenységekre nekem adatott meg. Nem éreztem magam, e miatt alacsonyabb rendűnek. Igen örömet okozott a Kedvesemnek  vacsorát adni, kimosni, kiteregetni. Nem éreztem magam alárendeltnek. Nekem adatott meg. Igen sokszor az Ő ügyeit is én intéztem napközben, mert a munkám megengedte. Nem követelte, nem kérte... csak jött magától. Mert szeretem. Ebben a kérdésben nagyon racionális vagyok, akinek ideje engedi megteszi... Más a favágás, a szénlapátolás, vagy a két "zsugor 2 literes ásványvíz felhordása a csomagtartóból" (mint egy 24 kg), az férfi munka. Tudom most sokan felszisszennek, hogy a NŐ-k is képesek rá. Természetesen, hiszen még a férfira is feladhatják a kabátot, és kifizethetik az éttermi számlát. Ám gondolkozzunk egy kicsit? Jó ez így? Mindenki öntudattól túlfűtve rohangászik a világban, nő és férfi vegyesen... hogy lesz ebből harmónia? Béke, csend és szeretet?
Gondoltat. Mit vettek el tőlünk?
Nagyszerű! Sikerült, nőt a férfival, gyermeket a szüleivel, másképp gondolkozót a gondolkozóval, tanárt a tanítvánnyal, gyógyítót a gyógyulni vágyóval összeveszíteni.
Nem tudom, hogy mondhatnám el ennek a lánynak és sok más embernek, amikor ilyen degradáló információkat osztanak meg, akkor embereket osztanak meg...  Igen élnek egymást maró emberpárok, igen van elnyomás, van szegénység... lelki is. Nem kevés. Tényleg biztos, hogy nem ők választották. Nem ezt akarják megélni? De hogy is nem, a világon nincs olyan ország, ahol a szegénység, a tudatlanság nem termelné önmagát. Sok sok emberi lény szenvedni vágyik, nincs ilyen vagy olyan autóm, házam, pozícióm... Milyen rossz nekem.
Boldog ember vagyok! Szeretem az embereket, a hazámat, a világot. Mert elfogadom olyannak amilyen... Jó néha lázadok....
Lázadok, amikor emberi lények nem átérezve mit tesznek, meggondolatlanul osztanak meg féligazságokat, populárisnak hitt híreket. Melyek nem közelebb hoznak, hanem távolítanak. Mert pillanatnyi érzéseket manipulál a közösségi média.
Álljunk meg egy pillanatra! Van, létezik valós fenyegetés. Van amin csak a nagy tömegek változtathatnának, de "szerencsésen" megosztottak :-)
Itt van ez a lány, aki csodákat teremt,virágkompozíciókat, hihetetlen szépérzékkel. Örömmel látom munkája csodáit! Miért kell neki is még gyűlöletet szítani? Csak mert haragszom... Életünk minden pillanatában választunk, azok is akik ezt a cikket generálták.
Lehetne, hogy közelítsünk, egymás problémáin keresztül megértsük a létezést, én nem igyekeznénk megosztani még jobban a világot...
A világot, amelyben mellesleg együtt élünk...