A Gyógyító (novella 01. 2006.03.27)

A Gyógyító Várakozón tekintett szét a havas völgyben, várta a társát. Érezte, hogy jönni fog, sőt már közeledik. Mindig megérezték egymás közelségét, mindannyian lelki társak voltak. A Gyógyítók külön csoportot alkottak, egyetlen egy nemzetségnek, vagy törzsnek nem voltak a tagjai, ők a Gyógyítók voltak. A kívülállók nem ismerték a nevüket, csak Gyógyítónak hívták őket. Természetesen volt nevük, de ennek semmilyen jelentősége nem volt a számukra, ismerték egymást, ha megszólították a társukat tudták, kinek szól az üzenet. Dobokkal üzentek egymásnak, de ezek nem közönséges dobok voltak, hanem lélek dobok… Hangjuk a hallható hangtartományban nem volt érzékelhető, még az óvatos mókusok sem hallották, csak a lelkek, -az igaz lelkek-. Így választották ki a tanítványokat is, aki meghallotta a lélekdob hangját, tudta merre felé kell elindulnia, hogy a tudást megkaphassa. Valójában nem is voltak tanítványok, hiszen minden tudásukat magukban hordozták születésük óta az örök körforgásban, csak fel kellett éleszteni képességüket, hogy az életerőt miként tudják átadni a szenvedőknek. Természetesen ismerték a gyógynövényeket is, a kövek képességeit is, hiszen nem lehettek mindenütt jelen. Szerencsére a törzsek sámánjai, varázslói birtokában voltak a szájhagyomány útján terjedő alapvető kezeléseknek, így valóban csak a nagyon betegeket keresték fel. Ropogott a hó ormótlan szőrcsizmája alatt, ez már a tavasz közeledtét jelezte, hiszen megolvadt a felső hóréteg, és csak éjszakára fagyott meg újra. Képes volt napokat gyalogolni pihenés, és evés nélkül, egyfajta álomba merülve, de célját sohasem tévesztette el. Látta sátortábort, amelyben már várta egy haldokló… A tábor szélén felhalmozódott csonthalmok is a tavasz hírnökei voltak, a törzs lassan kezdte felélni téli hústartalékait. Jövőre kicsit odébb vernek majd tábort a Langyos völgyben, mert azt már megértették, hogy a csonthalmok környékén rossz szellemek vernek tanyát, amitől gyorsan megbetegedhet mindenki. A táborban néma tisztelettel fogadták, nem volt üdvrivalgás, csak várakozással teli csönd. A törzsfőnököt négy hold óta kínozta valami rossz szellem, és a törzs félt, mert nem volt alkalmas utód. Odakísérték a legnagyobb sátorhoz, ahol Vadászó Farkas küzdött e világi létéért. Mikor bement a füstös, betegségtől, és szárított növényektől nehéz levegőjű sátorba a helyi sámán némán, karját tehetetlenül széttárva, kihátrált a sátorból. A beteg beesett sápadt arccal zihálva feküdt, egy csomó szépen szőtt takaró alatt. A Gyógyító lekuporodott és várta a társát, már nagyon közel volt… Meg kellett menteni ennek az embernek az életét, mert még voltak végrehajtandó feladatai ebben az életben. Ez a tudás mindig fájdalommal töltött el minden gyógyítót. Tudni azt, kinek kell segíteni, és kit lehet elengedni, nehéz tudás volt. A hozzátartozók fájdalom kiáltásai, könnyei mindig megviselték. Az elején még megpróbálta elmagyarázni, hogy nincs értelme segíteni, mert már várja egy másik újjászületés a haldoklót,- abban az életében lehet, hogy sokkal boldogabb lesz -, ám mindig értetlenség és meg nem értés fogadta a magyarázatot. Egy termetes, maszkot viselő férfi csapta félre a sátor ponyváját, az érzésből jelenlét lett. Megölelték egymást, szavak nélkül is értették egymás gondolatait. A Gyógyító elmosolyodott, hiszen mindenki egy férfit látott társában, csak ő nem tudta megszokni ebben a testben, első eszmélésekor asszony volt, és ez a kép maradt meg benne, hiszen emlékezett minden előző életére. Letérdeltek a haldokló mellé, leemelték róla a takarót, a már eszméletlen férfi megborzongott. Végigsimították kezükkel a testét, kutatva a betegség okait. A törzsfőnök testében több helyen is érzékelték a fekete gócokat, majd némán elkezdték a tenyereikből a gyógyító életerőt a megfelelő helyekre irányítani. Kis idő múltán Vadászó Farkas lélegzete lecsillapodott, visszatért arcába a szín, majd fájdalmasan, halkan felnyögött. Teste felmelegedett, szívverése is lecsillapodott. A gyógyulás útjára lépett, már a teste is élni akart, nem csak a szelleme. A maszkos gyógyító lassan bólintott egyet, megölelte a társát, megsimította az arcát,- tudták mind a ketten, ebben az életben többet nem találkoznak-, majd szó nélkül eltávozott. A távozása után a törzs sámánja óvakodott be a sátorba, döbbent tekintettel szemlélte a már magánál lévő törzsfőnököt, aki ennivalót kért. A gyógyító tarisznyájából kék köveket szedett elő, a tenyerére helyezte, majd elmagyarázta a sámánnak, hogy hova tegye őket, hogy befejezhessék a gyógyítás folyamatát. Majd asszonya sátrába ment lepihenni. Sok helyen volt asszonya, mindegyiket egyformán szerette, ragaszkodás nélkül. Tudta, hogy mindegyik asszonyának jó sora van, megbecsülik, a vadászatkor megkapja a részét a zsákmányból, és megvédik a harcosok, ha valamelyiket elkapja a hév. Itteni asszonyának nem volt gyermeke, ez volt a sorsa. A nő néma megadással tűrte, valahol ösztönei mélyén érezte, ha az lenne a sorsa, -segítene rajta a gyógyító. A hajnal a Gyógyítót már a fehér ösvényen találta, egy bamba tekintetű rénszarvassal közösen törték a lábszárközépig érő havat. Most sem búcsúzott, soha sem búcsúzott, jött, amikor jönnie kellett, és ment, amikor mennie kellett, minta nem lettek volna személyes érzelmei, -pedig voltak. A szarvas egy saroglyát húzott néma egykedvűséggel dél felé. A hevenyészett szállítóeszközre a törzs ajándékait csomagolták fel, köztük egy szent medvekoponyát. A Gyógyító tudta a koponya önmagában semmilyen hatással nem bír az emberek felett, hiszen csak egy állat porhüvelyének darabkája volt. A benne lévő erő, az állat halálával felszabaduló lélekkel együtt eltűnt. Elérte az álomszerű állapotot, és monoton haladt csak előre, nem mérlegelve időt és távolságot. Ha nem lett volna vele a szarvas, aki előbb-utóbb fájdalmas bőgésekkel adta tudtára, itt lenne az ideje a pihenésnek, tovább folytatta volna útját. Révületéből eszmélve a szarvas bamba pofáját látta meg először, eltöprengett rajta miért ennyire méla ez az állat… Kiszabadította a hámból a megfáradt állatot, hadd legelésszen. Ekkor vette észre, jó nagy távolságot tehettek meg, hiszen a hó már csak foltokban takarta a zöldülő talajt. Belelépett a patakba, megadta magát az apró hullámok simogatásának, élvezte a természet erejének serkenését, várta hogy teherhordója erőre kapjon. A következő település, amelyre megérkezett, cölöpökkel körbevett hatalmas tábor volt. Egymással megbékélt törzsek közös városa volt. Nagy üdvrivalgással köszöntötték a Gyógyítót. Mindenki tudta nagy nap ez, hiszen újabb gyógyítót fognak avatni. Az érkező azonban először az itteni asszonyát kereste fel, aki hat gyermekkel is megajándékozta. Az egyikből, majd ha eléri a férfikort, szintén gyógyító fog válni. Kiosztotta ajándékait, és gyönyörködött egy kicsit az apró elevenségekben. Majd felkereste az avatandót, aki már jó pár éve a megtisztelő Koponyalékelő nevet kapta a sámán mellett, akivel együtt igyekeztek kiűzni a gonosz szellemeket a betegek fejéből. Csendesen mosolyogott a barbár aktuson, melytől sokan reméltek javulást kínzó fejfájásukra. Pár perc múlva maga a Koponyalékelő fog elborzadni saját tetteitől, és próbálja majd meggyőzni a sámánokat ennek a tevékenységnek teljesen fölösleges voltáról. A sátor magányában várta már az ifjú, szó nélkül a fejére tette kezét, elvégezte a rituális mozdulatokat. Várta az eszmélés pillanatát, volt benne valami isteni, amikor az avatottak arcán megjelent a megtapasztalás döbbenete. Fejével intett az újdonsült gyógyítónak, hogy kövesse. Ahogy áthaladtak a sátrak között, nagy örömmel köszöntötték az ifjút, aki azonban ebből semmit sem vett észre, hiszen csak pillanatokkal ez előtt öntötte el az előző életei emlékei. A gyógyító a táboron kívül egy barlanghoz vezette, ahol nagyon sok csillogó fekete követ lehetett találni, melyek foglyul ejtették azokat az erőket, melyek az élet ellen voltak. Mindketten gyűjtöttek egy párat az értékes ásványból. Az idősebb férfi megölelte az ifjút, és elindult a végzete felé… Hatalmas ütközetre készültek, több törzsből összeszövetkezett több ezer harcos indult csatába. Sok gyógyító indult a veszteségek csökkentése miatt a leendő csatatér felé. Észérvekkel nem lehetett meggyőzni a haragvó feleket, hogy csak életeket pocsékolnak el, magát a problémát ezzel nem fogják megoldani, de mikor az erőszak felébred, a józanész aludni tér. A gyógyítók elmondták érveiket, de többet nem tehettek… Jajongott, sikoltozott maga az erdő is, ahol a csata folyt. Az egész esztelen tevékenység az élet megcsúfolása volt, kifacsarodott halottak, még vérző sebesültek, égő fák, sivító nyílvesszők, harci kiáltások, nyöszörgés egyvelege fogadta a Gyógyítót. A gomolygó füstben botorkálva mentette a menthetőt. A többi gyógyító is némán tette a dolgát, őket nem bántották a harcosok, hiszen pártatlanok voltak. Nem csak az egyik fél sérültjein segítettek. Itt nem válogattak, mérlegeltek, szórták az életenergiát, kizárva szinte mindent a tudatukból. Az egyik nagydarab harcos mellkasán tépett szélű szekerce szakította sebbel fuldokolva köhögött. A Gyógyító elkezdte vonszolni egy kevésbé füstös hely felé, a sebbel még csak boldogult volna, de a légszomj ellen ő is tehetetlen volt. Egy tisztásra húzta a már magatehetetlen férfit, itt tisztább volt a levegő. Egy másik gyógyító is ezen a tisztáson ápolt egy sérültet. A Gyógyító tenyere alatt érezte, ahogy a roncsolódott izmok helyrejönnek, a seb is kezdett bezárulni. Egy érzés suhant át a rajta, a harcos szívének hidege szinte belemart, aztán azt is érezte, a következő csatában utol fogja érni a végzet. Potyogtak a könnyei a hiábavalóságon, de tette a kötelességét, a másik gyógyító is zokogott csendesen. Amint végzett, hátralépett a mozduló embertől, mert annak utolsó emlékei az öldöklésből származtak, nehogy öntudatlanul is megtámadja. Mögötte megroppant egy hatalmas, lángokba burkolózó fenyőfa, és már dőlt is. Elnevette magát, ez volt a végzete. Az izzó fatörzs rázuhant a Gyógyítóra. Lelke kiszabadulván rabságából kacagva indult egy új élet felé, ahol talán nem lesz ennyire hiábavaló a munkája…