Márciusi Erdély....

Pillanatfelvételek a vonat ablakából gyors egymásutánban követik egymás, mint ha egy diavetítésen ülnék. Most minden, barna...., barátságtalan barna, piszkos sárga és e két szín milliónyi árnyalata hangolja lefelé a lelket... Már nincs hó vidám fehérségével, nincs még zöld dús ígéretével. Csak okkerszínek a narancsos, és pirosas árnyalatok kivételével... Nem tudom eldönteni, hogy az alkony kezd e beköszönni, vagy a mindenütt égő gyom füstje homályosítja el a napot. Kolozsváron még bágyadtan igyekezett erőlködni a napfény, ám a tavasz ígéretét, csak egy rövidujjú pólós lány látványa ígérte a vasútállomáson. Igaz volt rajta egy ujjatlan pufidzseki is. Lépten nyomon égetnek, némelyik falu a távolból olyan, mintha újkori tatárjárás áldozatául esett volna, és a vad hordák, most égetik porig az emberi hajlékokat. A töltés mellett is égetnek, a tűz mellett egy kalapos öregember áll, botjára támaszkodva, és merengve szemléli a lángnyelvek apró játékát, talán fiatalkori hevességén elmélkedve.... Az egyik hátsó kertben egy család nyúlketrec előtt tevékenykedik, a ketrecajtó tárva nyitva, és látszik egy hatalmas nyúl amely vísszintesen mereszti a füleit, mint valami felszállni készülő teherszállító fehér repülő, piros helyzetjelzőkkel... Megérteném ha erről a vigasztalhatatlannak tűnő tájról repülőstartot venne, és vidámabb helyen landolna... Két asszony bandukol a fennsík csupa sár földútján, láthatóan megküzdve az előre jutásért, messze vannak, mozdulataikból az látszik, hogy mindig is küzdöttek, méla megadással, télen a hóval, ősszel és tavasszal a sárral, nyáron a porral... de mennek számomra rejtélyes céljuk felé a kietlennek látszó barnás síkságon... Aztán megakad a szemem egy táblán "Vamzare" (Eladó) hirdeti fennen, három takaros új építésű, teljesen befejezettnek tűnő ikerház terrakotta színű vakolattal, igényesen körbekerített telken. A semmi közepén épültek, közel távolban nincs egyetlen egy település sem, se vasúti megállóhely, se buszmegálló... Milyen megfontolás vezette azt aki ezt az építkezést elkezdte? Két róka pajkosan méregeti egymást egy még lábon álló kukoricás mellett. Meg mernék esküdni egy hím és egy nőstény ravaszdi kerülgeti egymást... ők is érzik a még bujkáló tavasz buja virágbontását. Háromlábú kutya a kert végében... szomorúan szemléli a vonatot amely elzakatol, régen biztos megkergette volna egy darabon, és büszkén kocogott volna vissza vackára, hogy milyen hatalmas valamit sikerült elkergetnie... Macska a tarlón, rezzenéstelenül figyel valamit a talajon, talán valami rágcsáló fészkének a bejáratát, uzsonnában reménykedve... Aztán, mint ha valaki őrült légyottra készült volna, és eszement vágyában tépte le magáról a ruháit rádobva az út menti levéltelen bokrokra, majd visszatérni már nem tudott. A bokrok szégyellik magukat, nem azért aminek esetleg tanúi lehettek volna, hanem mert elcsúfított karácsonyfaként kell némán állniuk a piszkosszürke előesten... Nem ruhadarabok borítják kinyújtott karjaikat, hanem fóliazsákok, nylonszatyrok, és még ki tudja mi nem... Nem a szélúrfi tehet róla, hogy féktelen tombolásában, vad száguldozásában magával ragadott ezt azt... Talán még ő is szégyelli magát, nem ilyen ajándékot akart vinni pajtásainak... Kivájt szemű ház, vakon esdekel, eltűnt belőle a melegség az élet. Még áll, még önmaga egy darabig, de már várja hogy egyenlő lehessen a földdel, ahonnét indult, és ahová egy két évtized után újra megtér... Várja vissza a nyári lurkókat, akik a játék idejére belakták, nevetést, és vidámságot hoztak... Ám a nyári lurkók már megkeseredett kalapos, sapkás emberek, melyek fejfedőjüket mélyen a szemükbe húzzák, és csak az orruk elé bámulnak... Kristályszínű hegyi patak szegődik az ezüstös sínpár mellé, játszani, kanyarogni, helykén és virgoncan, próbálja túlcsacsogni a kerekek csattogását, követ görgetve vetélkedni... Mosolyogtató örömteli látvány, töltekezem is a pillanattal, az élménnyel. Majd sodrása hirtelen lelassul, egy vastag ág mered testébe amelyet mint csiklandozó társat el is fogadna. Ám az ág ölelő karjai között megannyi, talán több száznyi PET palack lengedez... Honnét került oda elmélkedem, hiszen mióta útitársunkká lett a kis patak, nem érintettünk emberi települést? Szégyellem magam, szégyenkezik a patak is...