A párszi és az asszony...

A párszi és az asszony... A sivatag, ez a folyamatosan vándorló ámulatba ejtő csoda, ez a halálos csapda, ez tehet mindenről. Hiszen olyan mint a szerelem, a selymes dűnék szélmentes oldalán fodrozódó finom homokszemcsék, mint megannyi csillogó csoda kristály óhatatlanul férkőzik be a legváratlanabb helyekre... Sok csodás csillogó csoda kel át páncélokon, az esti langy szellő segítségével, amikor a vándorok már az égre emelik a tekintetüket, feltűnik a telihold, amely a homokbuckák némán vándorló tengere felett, mindig sokkal nagyobbnak sokkal teltebbnek, és nőiesebbnek tűnik, mint a világ más tájain. A csend és a homokszemcsék melankolikus dallama, életre hívnak, hiszen ez a kietlen táj, az életre hivatott emlékeztetni. Az Asszony, aki már volt anya, szerető, szerelmes nő, szeretett kislány, érzelmek sokaságát tudta már maga mögött. Már védekezett is, tudatosan, páncélokat kreált, szkafandereket. Létének légüres terében lavírozott egy hím egyed mellett, mely himségét nem volt hivatott megélni. Anyaként és munkatársként igyekezett az apró örömpontokat begyűjteni létezésének igazolásához. Rendszeresen eljárt a Lelkek folyójához, és kisebb nagyobb csalódásait szépen becsomagolva a csacsogó víz gondjaira bízva egyensúlyozott a lét peremén. A sivatag azonban elvarázsolta, a csillogó remény kristályok behatoltak a tökéletesnek hitt szkafander alá.... Csiklandozták a lelkét, szemébe nem látott örömkönnyeket csalt a csalfa por, és hirtelen csillogni kezdett a szeme. A csillogás kívülről látszott, ám a szem előtt összegyűlt nedvesség a kifelé tekintőre is hatással van.... egyszerre csak el kezd csillogni a világ. Megannyi délibábként minaretek és ősi városok elevenednek meg, telnek meg élettel, csodával, reménnyel... A párszi ekkor jelent meg. Férfi volt a javából, hitében megingathatatlan, döntéseiben tudatos, viselkedésében udvarias és tiszteletet áraszó. Szóval férfi volt a javából, akit a sivatagi szél edzett, aki tudja a feladatát. Egyszerűen csak ott termett, mert szükség volt a szakértelmére, a problémamegoldó képességére. Olyan himként aki már átlépett az elsődleges nemi jegyek alapján megkülönböztetett egyedektől, már tett érte hogy ne csak egy farkincával rohangászó homo sapiens legyen, hanem férfi....Az Asszony felfigyelt rá, ám a csalfa sivatagi varázsra a párszi is felfigyelt... A tűz kigyulladt, és lepkék megkezdték táncukat a lángok fényében. A lángok egyre magasabbra csaptak, egyik pillangó sem gondolta végig, a lepkeszárnyak verdesése légáramlatot okozott, -akár a pillangó hatás-, csak repkedtek egymás körül, és a tűz körül, melyet ők lobbantottak lángra.... A megfáradt pásztor vacsorája elköltése után békésen heverészett a szőttesekből göngyölt párnáján, és merengve nézte a tábortüzet, aztán érdeklődve követte a két apró sivatagi lepke táncát a fel fel lobbanó lángok között.... Jöttek a pillanatok, a másodpercek varázsa. Merő plátói kapcsolat, hiszen két kultúra találkozása, meg nem értett tabuk, vagy éppen túlságos tiszteletben tartása, érdeklődés, vágyak ébredése, megismerés, és felismerés. Mindez rövid ideig tartott. Az Asszony kendőt öltött, és eltakarta felkarjait, tiszteletben tartotta a másik meggyőződését, hitét... Amelyen azonban szakadoztak a hit szilárd láncai, de félt... A férfi mutatta de félt, sőt rettegett, hiszen az Asszony okos volt, és művelt, a világ számos csodáját látta már... Nyelveket beszélt, és kultúrákat tudott megérteni, elfogadni... gondolatokok szintjén látta a világot, és csodálta sokszínűségét.... A párszi azonban még mindig a félelmei kis világában vergődött.... Csak ámult és nem értette a lelkierőt az Asszonyban. Még nem találkozott igazi Asszonyal, aki ha kell puha és vérzik, és könnyeket ont, ám ha szükség úgy hozza akkor tigrisként védi a szeretteit, és kemény érvekkel támasztja alá gondolatait... A pásztor álmélkodva vette észre, hogy az egyik lepke átsuhan a lángokon, a szárnyai egy kicsit megpörkölődnek, de boldogan lebegett a tiszta sivatagi éjszakában büszkén mutatva párjának az áldozatot a tisztító tűz felett.... A másik lepke óvakodva, hogy szárnyai hímporát óvja, óvatosan csapkodott, kerülve a lángokat.... Elmúlt a sivatag varázsa, sok sok kilométer nehezedett a párszi és az Asszony vállára, mélyebbre nyomva őket létük mindennapi síkján. Teltek a napok... az Asszony erősödött a szeretet által, egyre nagyobb teret hódított meg az Univerzumból, tette magáévá, birtokolta, ápolta, a párszi egyre inkább zuhant saját pokla felé a testi vágyódás és meg nem értettség bugyra felé... A sivatag már nem támogatta őt, nem adta már energiáját, szépségét, csak a szárazságát, és kietlenségét. Tudta kincset talált a csillogó szemekben, gyémántnál is értékesebbet, csak nem látta meg valódi értéküket, melyet csak a csiszolás hozott volna ki. A csiszoló lelke és gyémánt lelke eggyé tudott volna válni, ha nem fél annyira.... Hirtelen jött a lehűlés, a hímporát féltő pillangó a fagyos sivatagi széltől megdermedve hullott alá a tábortűz jótékony melegének hatósugarán túl a lángoktól feltüzelt lepke egy pillanattal később a pásztor meleg takarója alatt szenderedett el, óvón a pásztor kérges tenyerének biztonságában..