Búcsú Graztól...

Lassan kifut a a vonat a brassói állomásról, és megkezdi útját a sötét romániai éjszakában, fénylő kígyóként tekeregve a sötét völgyekben, lomha üstökösként felcammogva a már havas hágókra. Ma indulás előtt telefonon mondtam a Kedvesemnek a hírt amelyet az indulás előtt hallottam, még Budapesten. Hitetlenkedve fogadta, most már én is... Kedves kollégám tudatosított a hírt, hogy az élet furcsa játékaként, ő vitte elsőnek az étkezőkocsit a grazi vonatban, és most utoljára is ő viszi. Akkor és ott valahogy nem tudtam lereagálni. Egy újabb számomra kedves város veszett el a listáról ahová szívesen utaztam. Az első Kassa volt. Sokan nem kedvelték ezt a járatot, mert hosszú volt a várakozási idő. Ám én szerettem csavarogni bent az óvárosban, végigjárni a piacot, Hut-os pizzaszeletet majszolni a főutcán... Emlékszem, a Kedvesemmel voltam, mikor a bermudám alá beszállt egy darázs, és némi akupunktúrás kezelésnek vetett alá.... Vagy, mikor sikerült piros alsót vásárolnom az ottani Tescoban, nem sok pénzt hoztam haza ebből a városból. Azt már tudtam, hogy nem lesz Burgasz jövőre, nem fogok a Fekete tenger habjaiban megfürdeni ingyen egyszer sem. Zselét sem hozok pedig milyen finom volt, és a rák a főutcán nagyon ár-érték arányos volt. Emlékként megmaradnak az érzések, és hajós kapitányi sapka, melyet idén szereztem be. Berlint nem bánom, rideg volt és túl nagy, hosszú volt az út, és meglehetősen mozgalmas. Grazzal nem tudom hogy állok, tetszett az új pályaudvar, és hogy közel volt a szállás. Izgalmas volt minden megérkezés, hogy a boltot nyitva éppen elérem é. Sokat nem sétáltam a városban, mert késő este érkeztünk és mindig sötétben. Azért néha tekeregtem kerestem az óvárost, fotóztam élveztem a látványt. Fura a kapcsolatom ezzel a várossal, egy buszos úton voltam először a nyolcvanas években. Akkor még nagy csoda volt, osztrák városban járni, kirándulni és kaisersemmelt harapdálni. Ám esett az eső és hideg volt február lévén, nem vágytam vissza, csak maradjon meg emlékként. Aztán a kétezres évek elején egy vasútmodell kiállítás révén Graz egyik elővároskájába vitt a szerencsém. Szerencsém volt e vagy nem ki tudja, az autó a pályáról lejőve ment tropára. Kedves ismerősöm húzta haza, köszönet érte, pedig néha százhússzal tolta. Lasnitzhöhében volt a szállásunk arra a pár napra, meg is néztük a vasútállomást, hiszen egy alagútból futott ki a vonat a kis állomásra. Mindig el is érzékenyültem, mikor áthaladtam rajta, ki gondolta volna, hogy egy étkezőkocsival csavargok majd arra.

Talán a legrázósabb útjaim is erre vezettek, egyszer induláskor csak az étkezőkocsi hiányzott a vonatból, másszor Répcelakról fordult vissza a vonat, nem juttatva el Grazba étkezőkocsimat. Az első Kedvesmtől különtöltött karácsony is hozzá kötődik, néztek is a recepción a hotelben, mint akik jelenést látnak, mikor Szent Este beállítottam a szobakulcsot kérve. A szálloda sem volt a legtökéletesebb, zavart az emeletes ágy mely a sarokban leledzett. Igaz a mi ágyunk normál heverő volt, mégis a szoba laktanya jellegű volt. Nehezen viseltem ezt az ünnepet egyedül, talán azért mert pár nappal előtte találtunk újra egymásra elég ügyetlenül.... Ám azt hiszem ezeket az utakat szerettem a legjobban, hiszen gyorsak voltak, és nem túl mozgalmasak. Szépek voltak az esték melyeket a vonaton töltöttem, főleg mikor ünnepekre készülődtek az apró völgyekben. Sok ház kivilágítva, feldíszítve igen ízlésesen, és az osztrák kalauzok is meglehetősen kedvesek. Nekik tán egy mellékvonal volt, nem túl sok strapával, csendesen intézkedtek, mintha csak szívességet tennének a jegylyukasztással. A temetők is mécsesfénybe borultak ilyenkor télen, a töltésről le lehetett látni éppen. Ma már nem idul étkezőkocsi Grazba.... Emlék marad, szép és állandó mint minden ami olyan kettős mely csúcsot és szakadékot is megmutat.