Tegnap este, egy üzemterület, magas képzettségemnek megfelelően festem az útszéli köveket mésszel, hogy szép fehérek legyenek. Megfelelő instrukciók alapján, étolajjal bekeverve, mert így nem mossa le az eső. Ötvenhárom éves vagyok, jól megfizetik a munkahelyemen töltött időmet, így már szereztem annyi életbölcsességet, hogy elfogadjak minden esztelen gondolatot. Már nem is keresek okokat indokokat, csak mint robot mozdulok, nem az eszemért fizetnek, hanem az időmért, mint abban a filmben, amikor a fizetést időre adják. Komoly szatírája volt létünknek.
Ahogy tolom a kocsit, amin a meszesvödör pihen, várva, hogy megszabadítsam terhétől....
Egy nyúl ül az úton...
Itt a 10. kerület iparterületén, egy kisemlős ücsörög az úton.
Mint valami impresszionista festmény.
Fehér szegélykövek között ül a NYÚL a naplementét bámulva.
Megdermedtem.
Mégegyszer, erősen megnéztem a látványt.
Tényleg ott ült az út közepén, -kifejlett mezei nyúlként merengett a naplementén.
Vajon min merenghet egy mezei rágcsáló a fővárosban, egy szürke aszfaltozott úton. Mi készteti arra, hogy egy nyílt területen álmélkodjon, ami a zsákmány állatokra nem jellemző.
Megálltam, nem tudtam a tevékenységemet folytatni, annyira lenyűgözött a látvány. Ha rajzfilmben láthattam volna magam, akkor a fejem felett, sok kérdőjel lebegett volna...
Az első profán gondolatom: - Melegítette a szőrös popóját az aszfalton, élvezve a nyári meleget.
Aztán jött a következő gondolat, melyben magam is megjelentem: -Elvágyódik innen, erről a zajos iparterületről, újra a végtelen mezőségek, bokrok hűvösébe.
Csodáltam az állatot, mely annyira nem illett ebbe környeztbe.
Csak álltam, gyönyörködtem, a harmóniában, a fényekben, a kis szőrös testben, melyet ajándékként öleltem magamhoz a lelkemben. Abban a pillanatban a zen tanítók bölcsessége szerint nyúllá változtam. Aprócska szőrös test, szinte éreztem a kényszert, hogy lekuporodjak az aszfaltra és bámuljam a naplementét. Aztán győzött a józan ész, nem váltam nyúllá....
Pedig próbáltam nyúllá válni, mit érezhet ilyenkor ez kis számkivetett élőlény, egy olyan helyen amely nem az ő élettere. Mit jelenthet neki, ez az izzó vérvörös korong, mely egyre mélyebbre bukik...
Nem sikerült...
Ember maradtam, egy idegen közegben, egy létrehozott világban.
Gondolatrohanásom volt, nem is tudom, nem is akarom visszaadni, szabadság, védelem, szeretet kavargott bennem. Csak bámultam ezt a kis lényt.
Csak két lépést tettem felé, szerettem volna megérinteni, megsímogatni, megvígasztalnai, csak úgy megölelni, pont úgy ahogy mi is élveznénk, egy adott pillanatban, sértődötten rám pillantott, majd nem menekülve, inkább méltatlankodva, nyulasan elügetett, mint egy zen mester, mint aki már mindent átadott, mindent elmagyarázott....
Nem próbáltam megkeresni, utána menni... mert átjött a tanítás.
Csak álltam a lenyugvó Nap fényében, élve és évezve a pillanatot.
Köszönöm neked, te NYÚL...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése