Apám 26 éves volt mikor megszülettem, az unokára 30 évet kellett várnia (egyik furcsa mondása: -Majd én csinálok magamnak unokát). Engem 27 év után ajándékozott meg a lányom egy unokával. Megdöbbentett a megszületése, pedig ez az élet rendje. Sokan nem értették, nem szeretnék nagypapává válni! Na ki is ütöttem a biztosítékot, mint a túláram, családomnál, hitvesemnél. Mert nem akartam nagypapává válni, aktív, még kíváncsi, utazni vágyó lényemben. Apám igazsága volt, akár mennyi idős vagy, a fiatalság ott tombol benned, csak már nem tudod, a tapasztalok által nem mered. Igen, nem mernék már legördeszkázni a Visegrádi vár parkolójából a szerpentínen..... Ám azért ott van bennem az érzés.
A mai csodálatos délutánt a vejemmel és lányommal töltöttük el, a feleségem társaságában és Dénessel aki egyébként, ha nem a hátán feküdt, akkor az anyja hátán szunyókált, illetve nem a feleségem, vagy az én kezemben volt. Csendes gyermek, nem méltatlankodik, bírja a gyűrődést, az idegenekkel is barátságos. Döbbenten emelem kezembe ezt az aprócska emberi lényt, ilyenkor mindig gondolatok redőzik homlokomat, milyen világot hagyunk erre az kis emberre. Irigylem ezt a kis gyermeket, mert pár színes fagolyó megnevetteti, vagy egy kedves mozdulat. Nem torzítják a világát rossz hírek, konteók, kormányrendelkezések. Szabadnak született, mint minden emberi lény. Kiszolgáltatott a szüleinek, akik nagyon jó szülők, szeretik, érzik is ezt a csöppséget. Nagyon felnézek a vejemre, a lányomra, annyira természetesen kezelik. Szóval Dénes boldog, megvan mindene amire szüksége van, a szülei megadják.
Annyira szeretném látni magat a lányom születésekor, csak diaképek vannak az emlékezetemben, a jólsikerült "tejfakasztó buli", vagy a kép mikor a lányom a mellkasomon szundikál, alatta meg én....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése