Vírushelyzet

Egy alumínum doboz… sima egyszerű 0,33-as dobozos üdítőre hajazó. Valami olcsó boltban szereztük be, egy nagymúltú üdítőital gyár, talán megmaradt reprezentációs anyagaként. Ami különlegessé teszi, a tetején az imitált nyitó nelletti hosszas fémnyílás….  Messzebbről nem látszik , egy átlagos üdítősdoboznak tűnik, melyet valaki a polcon felejtett…. Harsány színek, feliratok…  Csak úgy, a reklám kedvéért…  

Mitől lett fontos ez az üreges fémdarab? Egy üzeti tréningtől, melyen Kedvesem vett részt…. A megtakarítástól, melyet a okítottak neki…  Minden egyes készpénz vásárlásból visszamaradó 200 Ft-ost tegyél félre. Nekem ez megtetszett, elkezdtem dobálni az érméket a dobozba. Tavaly is kisegített minket a szűkös időben….  Kicsit ki is ürült. Idén, januárban mikor újra kezdtem a spórolás ezen fajtáját, még nem sejtettük mi fog következni. 

Kijárási korlátozás, üres terek, utcák… Szombat reggel, a Dózsa György út közepén grasszáltam, mint egy filmhős…, aszfalt prérin, kótyagos vonalakon lépdelve, sötét ablakok kacsintottak a kéklő repülőmentes égbolton.  Bezárt kapuk, mint rémült hegek, csüggedtek kőkalodájukban, remegve sírták vissza élő fa múltjukat, az utcákon arctalan maszkos emberek, akár a falanszter… kicsit kietlen a város. A város, mely éjjel-nappal lüktetett, mint sülő hús a tepsiben, mélán buborékolva, de megfagyott lé lett….. 

Ebben a kietlen, kicsit lehangoló világban minden apróság számít. Számít a pénzérme furcsa csattanása egy fémdobozkában, aprócska tűznélküi fergeteg kohóban, ahol az olvasztárok dermedt álmokat üzennek. 

Van üzenete, a jövő üzenete, van miért félretenni, van mire gyűjtögetni…. 

Csak kettőszáz Forint, szinte semmit sem ér…. Azonban szépen egymáson elfekve ötösével, már ezret jelent. Jelent egy reményt. Mi magunk nem éhezünk, munkáltatónk még tartja magát, kapjuk a fizetésünket. Fejet hajtok a sok embertársam előtt, aki elvesztette jövedelem forrását, igyekszik spórolni a kiadásain. 

Egy groteszk film jut az eszembe, az „Éhezők viadala” és annak egyik vezérmondata…: „És soha ne hagyjon el benneteket a remény”…. Annyira ironikus, cinizmustól fröcsög ez a mondat!

 A pénzérme hideg koppanásában is ezt hallom, ahogy az ötvözetek a sötétségben egymásnak koccannak, majd érzelem mentesen bámulják a vékony fényes nyílást, melyen keresztül megérkeztek társaik rideg közösségébe. Mint amikor jégtáblák érzés nélkül, hasítják egymás kristálytiszta testét, ordítanak az angyalok átvágott torokkal… Remegve nézve az és aprócska sugarára, a szabadságra, az értékre melyet remél képviselni.

 Ejtem az érmét… kitépi a gravitáció követelődző ereje, - nem tudom, megfoszt most,- vagy gazdagít… Tekintetem nem látja tettem eredményét, hiszen csak elengedtem valamit a sötétlő lyukba… a remény, reményében. Azt hiszem ez a hit. Teszel valamit valamiért, mely még nincs, csak csodát álmodsz egy fakó álom márványba. 

A hit hideg recés betonpadlóján elheveredve, jégcsapok dermedhetnek fagyasztó hópihékből, de lehet ebből bársonyos fűmatrac is melyet illatozó virágok ölelnek körbe, ajándék melengető napfénnyel…. A döntés a tied, a félelmed a tied, az öröm is a tied, mond mit választasz igaz szívből?