Alakulás...

A mai napom érdekesen telt, az egyik páciensem feltett egy kérdést nekem. Mint gyógyítónak, mint avatott lámának.

-Miért iszok alkoholt és miért dohányzom?

Mellbevágó kérdés volt, utána sokat töprengtem rajta. Az első gondolatom, az hogy ember vagyok, egy adott létsíkon, nem szeretném megjátszani a "szerzetest". Tudom, sok páciensben él valami ideális kép a segítőjükről, mely mély meditációban gombolygatja a lét fonalát, a rábízott lelkek zűrzavaros sorshálóját foltozgatja, állandó mély gondolatokkal erősíti az univerzum energiáit. Szerencsésnek tartom magam, mert volt életemnek egy olyan korszaka amikor, csak a kezelő és az otthonom közötti utat ismertem, nem voltak talányok benne, kétségek is kerültek. Áldott, spirituálisan emelő állapot, mindenki felnézett rám, várták a megváltást, a gyógyító, vagy éppen az életük csomóit megoldó választ. Tettem is a dolgomat szorgalmasan, hittel, szeretettel. Aztán elkövetkezett a pillanat, amikor ráébredtem, többnek tartom magam az embereknél.

Amíg kezelőként tevékenykedtem főállásban sem vetettem meg a testi, lelki örömöket, próbáltam egészségem csak mértékletesen rongálni, a hús, az alkohol, a nikotin bevételével.

Nem egyszer gondot okozott kezelőtársaim körében az életfelfogásom, mert ők aztán kifelé nagyon próbáltak "szerzetesek" lenni. Nekem meg a gyomrom forgott ettől a képmutatástól.

Első gondolatom az, hogy csak olyan embernek tudunk segíteni, akinek megértjük, szeretjük a hibáit. Ha mi magunk hibátlannak gondoljuk magunkat, akkor buktuk a partit...

Emberekkel, függőségekkel, gyengeségekkel foglalkozunk, külső szemlélőként csak orvossá tudunk válni aki a tüneteket felismerve írogat szereket.

Miért iszok, miért gyűlölők? Miért szeretek, miért vágyakozom?

A pácienseim miatt, mert ha nem így élnék nem érteném meg őket. Nem tudnék használható kiutat adni, csak a "szent" spirituális dumát.... Amivel nem sokra mennének.

Volt egy páciensem, egy segítség kérőm, a világ legősibb mesterségét űzte, minden kezelő meg akarta téríteni, én nem. Sőt támogattam, mert szükség van az ő tevékenységére, ebben a beteg világban. Kértem Őt, tekintsen tevékenységére szent segítésre, kik ha hozzáfordulnak valamit kérnek, sőt esdekelnek! Legyen Vénusz, az örömök istene, legyen ki békét és megnyugvást hoz férfi lelkekbe...

Nincsenek emelkedett lények a világban, csak segítség kérők, kik egyszerűek, élnek léteznek, szeretnek, gyűlölnek.

Magam is ilyenné váltam, tompítani a vágyat, az elkeseredést, a fájdalmat.

Ha ezek fölé emelkedsz, akkor nem lesz rálátásod a való életre.

Tudom, látom, sokan más utat választotta, szebb image-t, gyűjtik a spiri világ használhatatlan algoritmusát.

Nem, én együtt akarok élni a páciensekkel, esendőn, törékenyen, megértve tetteik, mert nem vagyok "szerzetes" a Himalája ormain...