Sztrájktörő lettem....

Valahogy belekeveredtem egy sztrájkba. A szüleim, volt kollégáim, tanáraim, mestereim sok mindenre megtanítottak ami az életben hasznos lehet, szakmai fogásokra, apró trükkökre és még kitudja még mire, de sztrájkolni nem tanítottak meg. Hogyan lehet a munkamegtagadást méltósággal, a lehető legkevesebb kárt okozva, mégis hatékonyan célratörően megoldani. Amikor először merült fel a gondolat a szakszervezet részéről, heroikus elképzelésim voltak, nagy látványos demonstrációnak képzeltem, ahogy a munkahelyünkön elszánt arcú kollégák -az összes kolléga-, együtt ülnek, kicsit talán fenyegetően, megtagadva együttesen a tevékenységet. A mi munkahelyünk egy kicsit más mint a többségé, hiszen mindenki csak akkor jelenik meg, amikor szolgálatba lép, így az a fura helyzet alakult ki, hogy három éve mióta itt dolgozom, sok kollégával még egy szót sem váltottam, pedig nem vagyok az a kifejezetten barátságtalan fajta. Ráadásul naponként sem egy időben indulunk útjainkra, ki hajnalban, ki reggel, ki pedig késő este...  Az oktatások azok, ahol a legtöbbet találkozunk, többen egyszerre.
Így nem nagyon volt lehetőségem kikérdezni idősebb, tapasztaltabb kollégákat, ám a sztrájk alatt kiderült, hogy ennek a részlegnek ez volt az első önálló munkabeszüntetése.
Az okot értettem, és még most is értem, hogy egy csomó járatot meg akar szüntetni a vezetőség, okkal vagy ok nélkül. Ráadásul nem adtak megfelelő tájékoztatást, hanem idegen vasutak alkalmazottjaitól értesültünk sorsunkról.
Szóval felröppent a hír, hogy valamikor sztrájkolni fogunk.
Azán egyszer megérkezett a hír, hogy ettől eddig megkezdjük a munkabeszüntetését. A továbbiakról pedig tájékoztatnak minket.
A sztrájk kezdetekor éppen megérkeztem a végállomásra, így sok dolgom nem volt vele. Aztán este amikor hazafelé indultunk volna - majdnem teltházzal-, még mindig tartott a sztrájk. A kollégával akivel együtt voltunk megállapodtunk, hogy mindent úgy csinálunk mintha nem történt volna semmi, és beszállítottuk az utasokat, és elindult minden a szokásos kerékvágásban....
Az egész éjszakát áttöprengtem, helyesen vagy helytelenül döntöttem. Be kellett volna e zárnom a járművet, és megtagadni az utasok elszállítását, mert hát ez lett volna az igazi munkabeszüntetés. Vagy, felengedni az utasokat, és a szolgáltatásokat "amelyekért fizettek megtagadni? Vagy minden jó így ahogy van...
Szerencsére két három nappal később volt a következő utam, ahol viszont már négy kollégával együtt indultunk volna útnak. Rendesen fel is készültem a közel háromnapos útra, és elmentem a munkahelyemre. Közben állandóan tépelődtem. Teljesen egyet értettem azzal, hogy ki kell állnunk a magunk igazáért, és nyomást kell gyakorolnunk a munkáltatóra, azzal viszont nem, hogy ártatlan, a szolgáltatásért fizető emberekkel tóljunk ki...
Ráadásul előttem lebegett az egyik vezetőbeosztású ismerősöm elég bürokratikusra sikerült mondata egy a nyárelején megváltoztatott szolgáltatással kapcsolatban, melyben meglehetősen sok utas volt érdekelt: - Az utasnak indulás előtt kötelessége tájékozódni az esetleges változásokról.... Szóval ennyire érdekli a vezetőséget az fizető utas problémája. Napjainkban tényleg eljutottunk oda, hogy az utas az az elem az utazásban, amelyik leginkább zavaró tényező? Tényleg nem róla kellene szólni a szolgáltatásnak?  Mai napig rettenetesen felháborít amikor egy étteremben "Cigánypecsenyét" rendelek, majd megérkezik valami a tányéron, amely jó esetben egy köztes lét felé haladó szárnyas fizikai teste, majd mikor reklamálok, akkor megdöbbennek, miért nem lehet pulykából cigánypecsenyét csinálni? Nem... az sertéshúsból készül...
Na szóval, valahogy így áll hozzá az utasbarát kommunikációhoz, és szolgáltatáshoz a vezetőség. Akkor mi egyszerű hétköznapi szürke alkalmazottak mit remélhetünk....
Visszatérve az eseményekhez, az említett út előtt én is bejelentettem, hogy sztrájkolok. Megint csak nem a meggyőződés vezetett, hanem az események. Ugyanis a járatból kivettek egy magasabb szolgáltatást nyújtó egységet, úgy hogy a előzetes diagramm alapján teltházas volt. Na, ezt a traumát nem tudtam volna bevállalni. Állni a tengerpart mellett, és hallgatni a becsapott embereket, családokat akiket megfosztottak a pihenés emberi léptékétől. Az egyik "bátor" vagy éppen rinocéroszbőrű kollégánk elvitte a járatot, egyedül, úgy hogy három egységnek nem volt személyzete. Lehet, hogy gyáva vagyok, vállalom, de azt amit ő kaphatott az nem vállaltam. Így a sztrájkolókkal itthon maradtam. Aztán a járat elindulása után hazaküldtek minket... Így nem marad semmi zavaró tényező.... Csak a zavar bennem.. de az egyre nagyobb...
Egyre inkább búskomorságba estem, már minden olyan dolgot amelyet otthon szerettem volna megcsinálni, elkészült... Ismerem annyira magamat, hogy a semmittevésem egy bizonyos szinten túl rombolásba fog csapni...
Ám a sztrájkkal töltött napok száma folyamatosan nőtt és nőtt. Szerencsére nem voltam vezényelve, így talmi dolgokkal nyugtatgattam magam. Azt tudom, hogy ha nem lesz meg a mostani munkahelyem, lesz majd másik, újabb tanulnivalókkal feladatokkal!
Aztán eljött a nap amikor szólított a vezénylés...
És én mentem, mentem mert mennem kellett, nem annyira pénzért, hanem a cselekvésért a tenniakarásért, hogy újra hasznosnak érezzem magam. Mindenki megdöbbent amikor hajnalok hajnalán felvettem a munkát, a sztrájk kellős közepén. De újra a fedélzeten akartam lenni, ameddig tart, tart. Kicsit megijedtem magamtól, mert Merle: Mesterségem, a halál főhősére emlékeztettem magam, aki nem tud megállni a páncélszekrénygyárban, hanem a parancsot teljesíteni kell elv alapján él.
Hova lett az a kamasz huszonéves aki imádta a fagynapokat a Ganzban, tényleg ennyire rabja lettem az utazásnak, a munkának?
Nem tudom, csak jól esik ha számítanak rám, még ha azok ismeretlen emberek is, akik nem vesznek rész a mi sodródásunkban...  A mondás jár az eszemben: - Felbuktál? Koronát igazít és vonul tovább...  

Egy felsővezeték szakadás alkalmával (Gherla állomáson)