Nekrológ.....egy dzsunginak.

Nem szeretem szeptemberi nap a mai. Nem szép napsütésel, szimpompázó falevelekkel, kósza meleg fuvallatokkal, amelyek még felemlegetik a nyár sziporkázását, hanem borongós, esős és hideg. Nagyon hideg. A tikkasztó hőségek után biztos élvezik a rózsák a téren az égből érkező nedvességet. A kemény talaj fellazul egy kicsit, és apró vízerecskék surranak a mélybe, hogy a lentebb lévő gyökerek is részesüljenek az éltető nedűből. Azonban tegnap este óta nem csak gyökereket fog találni a leszivárgó víz, hanem egy aprócska szőrös kis testet is. Amelynek halálában is megmarad bundája szépsége, tömörsége a hátán büszkén végigfutó sötét csikkal. Az első cseppek csatakossá változtatják, mert az égiek is megsiratják ezt kis ártatlan állatkát. Már csak a teste van ott, a lelke akkor sem volt benne amikor tegnap hazaértünk. Összegömbölyödve feküdt a vackában, és már kihűlt kicsiny teste. Reggel mikor elindultunk otthonról, már sejtettük Kedvesemmel, hogy elmenni készül, mert már nagyon gyenge volt, és folyamatosan panaszos hangokat adott... Ahogy a tenyenyermbe vettem, félig nyitott fénytelen szemei - mely mindig csillogott egyébként -, már a test ürességét sugallták. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megvisel ennek az apróságnak az elvesztése. Remélem nem szenvedett sokat, mert igazából két nap volt amikor már ténylegesen látszott, hogy nagyon beteg. Bíztam benne, hogy jobban lesz... Nagyon a szívemhez nőtt ez az apró jószág. A nyáron sokat voltam itthon, és sok időt töltöttünk együtt. Annyi jópofa kis szokása volt.... Ha valamit nagyon szeretett volna akkor felállt a fájának a tetejére, és addig billegett kétlábon amíg fel nem hívta a figyelmet magára. Nagyon szeretett kézből enni, miközben aprócska mancsaival meglepően szorosan kapaszkodott az ember ujjába. Ha meghallotta a párom hangját, amikor hazaérkezett, sokszor kikocogott a vackából, abban a reményben hátha kap valami finomságot. Előfordult, hogy kihangosítón beszéltünk, és olyankor is kijött körülnézni, az odanyújtott telefont pedig érdeklődve szaglászta... Reggelenként is velünk ébredt, és folyanatosan figyelte az eseményeket, hátha ő is az érdeklődés középpontjába kerül. Ma reggel amikor odanéztem ahol a kuckója állt, már teljsesen üres volt, sem az asztalka, sem a terrárium nem volt a helyén. Eltűnt nyomtalanul, és visszafordíthatatlanul. Jó lett volna hívni Koffi-t (nem tudom, hogy jól írom e), hogy életet lehelljen ebbe a kis lénybe. Remélem már a hörcsög mennyországban van, és mindenféle finomságot majszol, és bízom benne, hogy nekünk is sikerült annyi örömet okozni neki, mint ő nekünk az alatt a másfél év alatt amivel megajándékozott. Jó pihenést Mogyoró!