Mindannyian ebben a kis országban egy kőszívű ember fiai/lányai vagyunk... Nem tudom miért? Nem értem a dolgot. Egy aprócska kis nép, igen több önbizalommal egy szláv gyűrűben, egy jó pár elnyomásban... Bizos jó ez a föld, mert annyi vér áztatta. Hollók és varjak káráltak, és kárálnak még ma is ezen az aprócska földön. Nyelvünkben élünk már csak, hagyományaimk fakulnak, egyre több a hátulról jövő ártó eszme, mely igyekszik elszakítani gyökereinktől... a tájtól, a vágytól, az életérzéstől. Tényleg patkányok járnak közöttünk és terjesztik az igét... Saját sehonnaiságuk, értéktelnségük zamatát nyomják le torkunkon... persze hiszünk nekik, mert egy "jóléti társadalom igénytelnségét hírdetik. A mienk egy törpe nép, állatot nevel, termeszti a gabonát, és szőlő nektárvesszejéről nyer édes aromát. Gyűjti a mézet, mely lehet hogy csak álom csupán, de itt barangol dombon, lankán, hegyen át. Békés lenne ez a nép, ha nem sújtaná török, tatár, osztrák, német.... még több nép tapos a lelkén. Ám ő csak élne, nemzene gyermeket, művelné a földet, nem érdekelnék külhoni hírek. Hol mettől mennyire jobb, és káanán az élet, a rideg valóságot nem sokan osztják meg. Jókai sorai, jojjenek haza a népek, már másfél évszázados, ne válljanak idegen világok, eszmék ontóivá. Segítsék az az itt maradt lelkeket...
Pesti srác vagyok, imádok a rondellánál sétálni, mely olyan monumentális, noha Budán van... Szép kőtömb, melynek vére ma vált valóssággá... Megáltam, töprengtem, mennyi ember áldozta életét itt, hogy azok legyünk akik vagyunk, sőt akik lehetnénk... Visszavettük a várunkat, tatártól, töröktől, osztráktól, orosztól... Mi még létezünk... Gondolkoztál már azon egy nyelvet beszélő honfitársam, hogy már nincs Monarchia?, hogy a Szovjeunió is eltűnt? Ám ez az aprócska nép furcsa szokásaival, még mindig él? Hol lesz liberalizmus, páeurópa amikor még Jókait, Mikszáthot olvassák, eredeti nyelven...
Hazánk sok erősségét bejártam, fejthajtottam a védők világának. Ma már csak sok rom, pár kő, mely emlegeti milyenek voltak őseink tettei. Csorgó patakok vízében mártóztam, vagy gázoltam, érezve a csodát, a szépek mely láncol, átkarol, ölel. Dombokon, bérceken jártam, megbotlottam a kiálló sziklában, láttam őzlábgombát a Vértes déli leejtőjén, láttam fürge nyulakat a Kőrös mezején... Ámulok, és bánulok, a csoda láttán, remélem adott helyen, mohával benőtt keresztek láttán, ember maradhatok, és őrizhetem a szépet, a tájat, csak remélem tovább adhatom a szerelmet, melyet érzek a az utódaimnak...
Szép ez a táj, mindent megad szülöttjének. Mely valós igény. Étel, otthon, ruha... Ezt csak felismerni kell... Ott a tó középen mely hűst ád, ott vannak őseink szikláli melyek sziklaszirárdan állnak. Gólyaköröz a azúrkék égbolton, sólyom csap le a károkozókon... Nézem világom, könny és véráztatta földjét, csodálom mert megtisztelnek, hogy tapodhatom.... Élem ezt a sok csodát, néha nem értem, mások miért nem, de el kell engednem, hiszen a szabadságban hiszek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése