Felnőttkorom hajnalán egy zeneszám nagyon beívódott a lelkembe: "Álmodtam egy világot magamnak". Akkoriban a nyolcvanas évek derekán a szülők eljártak dolgozni. Mi gyermekek az iskolába. Nyílván való, utáltuk, az iskolaköppenyt, a kötelező internacionalista ünnepeket, csak most tűnik ki a szó "cionista" ünnepeket. A felnőttek még ismeretlenül is neveltek minket, vigyáztak ránk. A szülők, nagyszülők sokat meséltek a háború, vagy 56 veszteségeiről. Építették az országot, -nekünk-, abból amiből lehetett, teremtettek egy jobb jövőt. A házak még sajgó sebként tekintettek a falukat borító lövésnyomokra, sokuknak kormos bevonat adta nem méltó díszítést. Kijártunk a temetőkbe, gyászolni hazánkat védő katonákat, vagy forradalmárokat. Nem volt minden boltban Téliszalámi, vagy gépsonka, igen, jelesebb ünnepek előtt sorba kellett állni a kenyérért. A tejet jegyre árulták, piros vagy kék kupakolással. Nyilván való volt lázadtunk, a cenzúra ellen mely sújtotta az irodalmat, a filmművészetet. Többet jobbat akartunk. Adidas cipóre vágytunk és nyugati famernadrágra. Aztán engedett a politika, egyre több választék jelent meg a zenepiacon, egyre szókimondókkabb lettek az előadók. "István a királynál az ország letérdelt, azt hittük itt a szabadság, a béke. Aztán volt egy rövid pihenő. Majd megindult a népvándorlás, nem is láttuk, az állami propaganda elhitette velünk nincs bevándolrás. Hittük is egészen addig míg a Garay tér 16 szám alá be nem költözött az első néger. Aztán a mellette lévő lakásba beköltözött még két néget. Magyarul nem tudnak, még köszönni sem. Nem veszik a fáradtságot, hogy az ország nyelvét alapon megtanulják. Nagyanyáink, nagyapáink ezeknek építették a várost vagy nekünk. Nem kell Black Lives Matter. Mi nem tettünk semmit amért szégellnünk kellene magunkat. "Azért vigyorogva éztem, ahogy a lomtalanításból eltulajdonított lomokat cipelték fel. Azt hittem kunyhót építenek a szoba közepén :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése